Davide Cali: Az ellenség (Hintafa)
Régóta kerülgetem, szemezek a Csimota Kiadónál megjelent Az ellenség című könyvvel. Vártam, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, hogy elolvassuk, mert a könyv nem csak megkerülhetetlen, de komoly gyomros is. Persze adja magát a kérdés, miért kellene ilyesmit olvastatnunk a gyerekkel? Egyáltalán, nem korai? Mondom: mert KÖTELEZŐ. Így, csupa nagybetűkkel.
Itt a Kifli utca — Zsömle téren is komoly viták kerekedtek Davide Cali és Serge Bloch könyve kapcsán. Elsősorban azért, mert amíg én betegeskedtem P megtalálta a szekrényemben, ahová elrejtettem. Egy dologban ugyanis biztos voltam: nem akarom, hogy egyedül olvassa el. Persze megtette (kétszer egymás után). Az első reakciója szívbe markoló, de nagyon tanulságos volt. „Anya, amit ezek csinálnak, az nem emberi!”
Visszatérve az eredeti kérdéshez: miért is kell a gyerek kezébe adni egy ilyen reakciót kiváltó könyvet? Nem hiszek a tiltás, titkolózás, elhallgatás, szembecsukás távoltartó, óvó erejében. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az oktatásnak, a tudásnak, az ismereteknek és az empátiának van hosszú távon megőrző, megtartó hatása. Ha lényegesnek tartjuk, hogy a környezetvédelemre, a közlekedés szabályaira és egy csomó más, szintén roppant fontos témában okítsuk, kiműveljük a gyerekeinket, akkor legalább olyan életbevágó — ha nem sokkal fontosabb — erről a témáról beszélni, gondolkodni.
Tudom, hogy a gyerekeknek biológiailag kódolt szükséglete a küzdelem, a megmérettetés. Azzal is régóta tisztában vagyok, hogy a legártatlanabb kinézetű fakanalam is azonnal átalakul bármilyen hatótávolságú fegyverré. Sőt, az iskola/óvoda udvaron, játszótéren is gyakran hallom, látom a háborús játékokat. Nem hinném, hogy ez csak a kor szelleme lenne, hiszen mi is játszottunk annak idején ilyesmit. Ugyanakkor nagyot változott a világ harmincsok év alatt. Pont emiatt fontos, hogy megismerjék az ellenség/ellenségeskedés, és a háború arcát, mármint az igazit. Nem azt, aminek a végén a főhős fess gúnyában, kisimult arccal, töretlen kedéllyel vág neki a következő kalandnak. Gondolkodjanak arról, ami a csillogó kitüntetéseken, a ropogós egyenruhákon, az izgalmas kütyükön túl van. Álljanak meg egy pillanatra és gondolkodjanak. A következményekről, az előzményekről, az ellenségről, a másik emberről.
Davide Cali a könyvében a háborút két, a lövészárokban egyedül ücsörgő katona gondolatain keresztül ismerjük meg. Más a gödör, más a katona, de valójában minden megrázóan egyforma. Az első nap kapott kézikönyv is, ami leírja, hogy az ellenség micsoda gonosz vadállat: kímélet nélkül kiírtja a nőket, gyerekeket, kutyákat, teheneket . Sőt, még az ivóvizet is mérgezi. Hát ember az ilyen? Dehogy. Ezért nem is érdemel kíméletet. Az ellenség az rossz, nagyon rossz. Aztán eltelik jó sok idő. Süt a nap, esik az eső. A háború pedig már nagyon régóta tart. Hetek, hónapok óta nem hallani egy lövést sem. A nagy csendben már azon kezd el gondolkodni, hogy talán vége is a háborúnak, vagy esetleg az egész világnak, és csak őket felejtették el. Jó lenne befejezni ezt az egészet és hazamenni. Aztán egyik éjjel, amikor már jó sokat ücsörgött a katona a lövészárokban, bámulta a csillagokat — mert olyankor jó sok mindent át lehet gondolni — átmászik az ellenség gödréhez, hogy végre befejezze a háborút. Mielőtt lelőné szeretné látni az arcát. Az ellenség helyett azonban egy kézikönyvet talál (pont olyat, amit ő is kapott), de ebben az ő saját arca szerepel, és teli van hazugsággal. Hiszen ő nem gyilkol nőket, gyerekeket, állatokat, nem mérgezi meg a kutakat sem. Ő nem ilyen! Nem is ő kezdte az egész háborút. Valahogy véget kellene vetni a háborúnak. De hogyan?
A rövid, de nagyon hatásos mondatokban — a fordítás Szabó T. Anna munkája — minden benne van. Az elhagyatott katona kétségbeesett magánya, aki semmi másra nem vágyik csak arra, hogy újra otthon lehessen és megint legyen értelme a napoknak. Nincs benne semmi heroikus, dicsőséges, vagy izgalmas. Helyette van rettegés, szomorúság, éhség, kínok, kétségbeesés és mélységes honvágy. Mert a háború ILYEN.
Serge Bloch minimalista illusztrációi nagyon beszédes módon a háború színeit viselik, és erőteljesen aláhúzzák a mondanivaló drámaiságát. Már a borítónál kezdődik a szívfacsarodás. A szélesen mosolygó, egyenruháján a különböző korok impozáns kitüntetéseit viselő katona kezeiről csöpög a vérpiros. Évezredek óta aktuális probléma, csak azóta alaposan megváltoztak az arányok.
Szmutni Ibolya
Teljes cikk: http://hintafa.blog.hu/2016/03/30/az_ellenseg_368