Régóta kerülgetem, szemezek a Csimota Kiadónál megjelent Az ellenség című könyvvel. Vártam, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, hogy elolvassuk, mert a könyv nem csak megkerülhetetlen, de komoly gyomros is. Persze adja magát a kérdés, miért kellene ilyesmit olvastatnunk a gyerekkel? Egyáltalán, nem korai? Mondom: mert KÖTELEZŐ. Így, csupa nagybetűkkel.

Itt a Kifli utca — Zsömle téren is komoly viták kerekedtek Davide Cali és Serge Bloch könyve kapcsán. Elsősorban azért, mert amíg én betegeskedtem P megtalálta a szekrényemben, ahová elrejtettem. Egy dologban ugyanis biztos voltam: nem akarom, hogy egyedül olvassa el. Persze megtette (kétszer egymás után). Az első reakciója szívbe markoló, de nagyon tanulságos volt. „Anya, amit ezek csinálnak, az nem emberi!”

azellenseg_borito
Az ellenség

Visszatérve az eredeti kérdéshez: miért is kell a gyerek kezébe adni egy ilyen reakciót kiváltó könyvet? Nem hiszek a tiltás, titkolózás, elhallgatás, szembecsukás távoltartó, óvó erejében. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az oktatásnak, a tudásnak, az ismereteknek és az empátiának van hosszú távon megőrző, megtartó hatása. Ha lényegesnek tartjuk, hogy a környezetvédelemre, a közlekedés szabályaira és egy csomó más, szintén roppant fontos témában okítsuk, kiműveljük a gyerekeinket, akkor legalább olyan életbevágó — ha nem sokkal fontosabb — erről a témáról beszélni, gondolkodni.

Tudom, hogy a gyerekeknek biológiailag kódolt szükséglete a küzdelem, a megmérettetés. Azzal is régóta tisztában vagyok, hogy a legártatlanabb kinézetű fakanalam is azonnal átalakul bármilyen hatótávolságú fegyverré. Sőt, az iskola/óvoda udvaron, játszótéren is gyakran hallom, látom a háborús játékokat. Nem hinném, hogy ez csak a kor szelleme lenne, hiszen mi is játszottunk annak idején ilyesmit. Ugyanakkor nagyot változott a világ harmincsok év alatt. Pont emiatt fontos, hogy megismerjék az ellenség/ellenségeskedés, és a háború arcát, mármint az igazit. Nem azt, aminek a végén a főhős fess gúnyában, kisimult arccal, töretlen kedéllyel vág neki a következő kalandnak. Gondolkodjanak arról, ami a csillogó kitüntetéseken, a ropogós egyenruhákon, az izgalmas kütyükön túl van. Álljanak meg egy pillanatra és gondolkodjanak. A következményekről, az előzményekről, az ellenségről, a másik emberről.

Davide Cali a könyvében a háborút két, a lövészárokban egyedül ücsörgő katona gondolatain keresztül ismerjük meg. Más a gödör, más a katona, de valójában minden megrázóan egyforma. Az első nap kapott kézikönyv is, ami leírja, hogy az ellenség micsoda gonosz vadállat: kímélet nélkül kiírtja a nőket, gyerekeket, kutyákat, teheneket . Sőt, még az ivóvizet is mérgezi. Hát ember az ilyen? Dehogy. Ezért nem is érdemel kíméletet. Az ellenség az rossz, nagyon rossz. Aztán eltelik jó sok idő. Süt a nap, esik az eső. A háború pedig már nagyon régóta tart. Hetek, hónapok óta nem hallani egy lövést sem. A nagy csendben már azon kezd el gondolkodni, hogy talán vége is a háborúnak, vagy esetleg az egész világnak, és csak őket felejtették el. Jó lenne befejezni ezt az egészet és hazamenni. Aztán egyik éjjel, amikor már jó sokat ücsörgött a katona a lövészárokban, bámulta a csillagokat — mert olyankor jó sok mindent át lehet gondolni — átmászik az ellenség gödréhez, hogy végre befejezze a háborút. Mielőtt lelőné szeretné látni az arcát. Az ellenség helyett azonban egy kézikönyvet talál (pont olyat, amit ő is kapott), de ebben az ő saját arca szerepel, és teli van hazugsággal. Hiszen ő nem gyilkol nőket, gyerekeket, állatokat, nem mérgezi meg a kutakat sem. Ő nem ilyen! Nem is ő kezdte az egész háborút. Valahogy véget kellene vetni a háborúnak. De hogyan?

azellenseg_04

A rövid, de nagyon hatásos mondatokban — a fordítás Szabó T. Anna munkája — minden benne van. Az elhagyatott katona kétségbeesett magánya, aki semmi másra nem vágyik csak arra, hogy újra otthon lehessen és megint legyen értelme a napoknak. Nincs benne semmi heroikus, dicsőséges, vagy izgalmas. Helyette van rettegés, szomorúság, éhség, kínok, kétségbeesés és mélységes honvágy. Mert a háború ILYEN.

Serge Bloch minimalista illusztrációi nagyon beszédes módon a háború színeit viselik, és erőteljesen aláhúzzák a mondanivaló drámaiságát. Már a borítónál kezdődik a szívfacsarodás. A szélesen mosolygó, egyenruháján a különböző korok impozáns kitüntetéseit viselő katona kezeiről csöpög a vérpiros. Évezredek óta aktuális probléma, csak azóta alaposan megváltoztak az arányok.

Szmutni Ibolya

Teljes cikk: http://hintafa.blog.hu/2016/03/30/az_ellenseg_368