Vélemények

Klausz Ildikó
„Eredeti foglalkozásomat tekintve tanár. Több éven keresztül tanítottam magyart egy gimnáziumban és vezettem önismereti foglakozásokat. Jelenleg meseterápiát tanulok és mesekutatással foglalkozom. Gyermekfoglalkozásokat vezetek, ahol a mese, a játék, a mesélés és a mesealkotás öröme áll a középpontban. Emellett felnőtteknek, fiatal és idősebb, valamint leendő szülőknek előadásokat tartok arról, hogy miért is életbevágóan fontos manapság nap mint nap mesélni a gyermekeinknek.”

Varázslat egy garázsban és egy lóistálló szomszédságában

Ezen a nyáron néhány napra kölcsönkaptam egy fadobozt. De nem közönséges fadoboz volt ám az, derült ki hamarosan. A doboznak, pontosabban a doboz tartalmának varázsereje van. S erről én magam, illetve velem együtt egy tucat gyerek is meggyőződhetett. Gyerektáborokba hívtak mesélni, kézműves foglalkozást tartani nyáron. Szívesen mesélek a gyerekeknek, akkor is, amikor ők valamivel foglalatoskodnak. Hiszek a mesélés, a mesék erejében. Mindenekelőtt a „fejmeséket” szeretem, amit a gyermek, esetleg felnőtt meghallgat és a képeket maga alkotja hozzá, odabent. Most is ezt terveztem. Sok mindenről beszélgettünk a gyerekekkel agyagozás, nemezelés közben, meséltem is, de délutánra éreztem, hogy elfáradtam. Ekkor, mint a mesebeli hősnek, aki kimerült a hosszú útján, s valami segítségre van szüksége, eszembe jutott, hogy akkor most jöhet a doboz, kipróbálom. A gyerekek körém gyűltek a betongarázsban leterített szőnyegen. A dobozt lassan kinyitottam. Már ez az aktus megteremtett valami bensőséges hangulatot, ami engem is magával ragadott. Aztán elkezdtem mesélni a Békakirály c. mesét. A gyerekek áhítattal hallgatták és gyönyörködtek a képekben. Rá se hederítettek az én kezdeti ügyetlenkedéseimre a lapok cseréjével. Ez volt az első találkozásom a papírszínházzal. Pár nappal később egy lovas táborban, már ügyesebben kezelve a lapokat, 9-10 éves gyerekeknek kezdtem el mesélni. Miközben meséltem, a kicsik közé leültek a tábor kamaszkorú résztvevői, sőt több felnőtt, anyukák és apukák is érdeklődéssel csatlakoztak a hallgatósághoz. Elbűvölten nézték a képeket, követték a mese történéseit. Amikor befejeztem a mesélést, és becsuktam a dobozt, a kicsik kiáltozni kezdtek, hogy még, még. A kamaszlányok kérdezősködtek: Miért hagyta Hamupipőke apja, hogy így bánjanak a lányával? Miért kellett volna a békát a királylánynak az ágyába vennie? Pfuj, de hát ez undorító! A felnőttek mosolyogtak és megköszönték a meséket. Mindezt hallva és látva tudtam, hogy úgy ahogy az kell, a mesék mindenki szívéhez eljutottak, ezúttal a Kamishibai segítségével. Nagyon örülök annak, hogy a mesélésnek ezt a módját kipróbálhattam!

Szombathelyiné Hoffmann Katalin
Óvodapedagógus

Varázslat az Őzike csoportban!

Három hónappal ezelőtt kaptam egy fa aktatáska alakú valamit, benne sok szép színes képpel. Ekkor kezdtem megismerkedni a papírszinházzal.  Az első mese, amit láttam a Grimm testvérek Békakirály c. klasszikus meséje. Ami először megfogott az a képek hangulata volt. Végre a mese valódi történéseit láttam „leöntött cukormáz nélkül”. Elolvasva a használati utasítást, azonnal ki akartam próbálni és rögtön mesélni kezdtem.. Ahogy kinyitottam a dobozt és elhangzott az „egyszer volt hol nem volt” megszületett a varázslat: egyszerre hatott a kép, a színházi élmény és a közvetlen szívből szívnek ható meseélmény. Első alkalommal én is támaszkodtam a lapok hátulján leírt szöveghez, de a későbbiek során szívesebben meséltem az erdeti mese szövegét, különböző hangeffektusokat is használtam. Első benyomások:

  • A fadoboz nagyon esztétikus „jó kézbe venni „felnőttnek, gyereknek egyaránt. Használatához tartózó leírás érthető.
  • dr. Fisher Eszter pszichológus rövid és tömör mese elemzése segíti a mesélőt a beleélésben és a hiteles mesélésben.
  • már három éves kortól ajánlható óvodai és otthoni meséléshez.

Fekete-Szabó Viola
Gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember. Sok éve foglalkozik súlyosabb állapotú gyermekekkel.

A Csimota Kiadó Papírszínházas meséit december óta használjuk iskolánkban a nálunk tanuló halmozottan sérült gyermekekkel folyó terápiás munkában. Az ő elsődleges, de több területre is kiterjedő sérüléseik sokszor együtt járhatnak olyan másodlagos, szerzett lelki sérülésekkel is, amelyek gyakran rejtetten, a mélyben meghúzódva befolyásolják pszichés teljesítőképességüket. Mint a szakirodalomból ismerjük, sokféle mesével kell megkínálnunk gyermekeinket ahhoz, hogy ők kiválaszthassák azt az egy mesét, amit aztán az őt körülvevő felnőttek nem kis gyötrelmére, hosszú időn át kizárólagosan hallgatni szeretnének. Ilyenkor a gyerekek ösztönösen ráéreznek arra, melyik mese szól arról a problémáról, amellyel éppen küzdenek. Ezt aztán többször meghallgatva, reményt és biztatást kapnak arra, hogy az ő szenvedéseik is enyhülhetnek. Jó példa erre az egyik osztályomba járó kisfiú története, akinek szorongásai okát a sérült gyermekeknél szükségszerűen bekövetkező édesanyától való elszakadás okozhatja (pl. a gyakori kórházi kezelések). Ez a kisfiú, szinte mindig a Jancsi és Juliska mesét választja, amely mese éppen a szeparációs szorongással való megküzdésben tud segítségére lenni a gyerekeknek.

Az iskolai munkába beépülő mindennapi meseterápiás foglalkozások során többféle módon is használjuk a papírszínházas meséket. Van, amikor hagyományosnak mondható módon, a keret mögött elbújva mesélek. Ilyenkor a gyerekek csak a hangomat hallják, minden más közvetítői szerepemtől megválva, közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a mesével.

Van, amikor jól látszódom a színház mögött: nemcsak a mesélést lehet színesebbé, gazdagabbá tenni ezáltal, hanem a sérült gyermekek beszédértési nehézségeit is hatásosan kompenzálhatjuk mimikai-gesztusbeli repertoárunkkal.
De számtalan dramatikus játékra is lehetőséget teremt ez a fajta mesélés. Volt, amikor segítettünk Jancsinak és Juliskának összeszedni az elszórt kenyérdarabokat, mozgásos játék keretében…

Volt olyan vidám foglalkozás, amikor mi magunk is olyan kőszobrokká váltunk (megadott jelre), mint amilyenekkel a Méhkirálynő mesében találkozhattak az elvarázsolt kastélyba belépve a királyfiak…

Vagy labdázhattunk, mint a királylány a Békakirály meséjében, mielőtt még beleejtette volna a kútba kedvenc labdáját…

De talán a legizgalmasabb az volt a gyerekeknek, amikor magát a csúf, utálatos békát vághatták teljes erőből a falnak.

Bárhogyan is meséltünk, úgy tapasztaltuk, ez a fajta mesélés sokkal nagyobb teret és szabadságot biztosít a mesélőnek és a befogadónak egyaránt. Olyan tér születik ilyenkor meg, amelyben nemcsak a múlt és jelen sebei kerülhetnek végre felszínre, de az áhított gyógyulás reménye is megjelenhet ebben az általunk alkotott „átmeneti tér”-ben (Winnicott).