Intézményi megrendelés esetén, kérje személyre szabott ajánlatunkat! (iskolai jutalomkönyv, ajánlott olvasmány)

Túl a vashegyen (SzIF Online)

2016. május 12., csütörtök, sanya

Fények és zajok „alakjában” a különböző érzetek is felcserélhetővé válnak: a látható hallható, a hallható pedig látható lesz. De a főszereplők, továbbá a kalandozás során felbukkanó segítő teremtmények (Bocskoján, Zazil, Mirminyó és Tivonul Buffogó) is nehezen definiálható ember- és állatszerű vonásokkal, a természettel (növényekkel, fákkal, kövekkel) akár fizikailag is összeolvadó különös organizmusokként tűnnek fel: „Az egyik sziklából vaskos figura bontakozott ki, repedezett, szürke bőre mintha kőből lett volna. Erős, bozontos szemöldöke volt, kutakodva nézett Nirura.”

sundor_nyomaban_05

Sebesi Viktória 1992-ben született Budapesten. Jelenleg az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakirányon tanul.

Általánosnak tűnik az a tapasztalat, hogy a meseirodalom prózai szövegeinek olvasásakor kevésbé a lírai kód dominanciája, mint inkább a cselekményszövés narratív módozatai révén kibontakozó történet, az egyedi, ugyanakkor kiismerhető és otthonossá tehető környezetben mozgó karakterek és a közöttük működő dinamika az, amely elsősorban magával ragadja az olvasókat. Borbáth Péter könyvében azonban mindamellett, hogy egy önmagában is gyönyörködtető nyelvi világban és fikciós térben jelenik meg a két főszereplő, Sündör és Niru, egy egészen új olvasási horizont nyílik meg a szöveg befogadói számára, hiszen a kialakított prózanyelvben működő lírai kód nem pusztán esztétikai funkcióval, hanem cselekményszervező erővel is bír a kötetben.

Az elbeszélés — olykor már-már idegennek hatóan — széles lexikai készletből építkezik, amelyből nem csak egy magával ragadó mesei táj, hanem egy kiaknázhatatlannak tűnő szemantikai tér is kibontakozik. Ugyanakkor a (gyakran lírainak tetsző) prózanyelv érezhető „kimunkáltságának” következtében, a létrehozott világ elsősorban a nyelvi „jól hangzás”, a szavak materiális karaktere előidézte képzetek, és nem pedig a benne kibontakozó események vagy az újszerűnek ható jelentéskonstrukciók által tűnik fiktívnek és izgalmasnak. Az autonóm rendszerként működő szemantikai tér olyan elemekből áll össze a Sündör és Niru-ban, amelyeknek jelentése olykor csak a kontextusból és a hangzás előállította képzet révén válik sejthetővé: „A kerítés alja felpuporodott, mintha valaki átfúrta volna magát alatta.” (7) A neologizmusok (napvadászni, összemazgálja), archaizmusok (sutulta), a különféle regiszterek (összetákolt, elbóbiskolt) ötvözetéből konstruált nyelv vagy a szavak hangzósságának dominanciája (pl. pléhpohár, csuszkorált, lángposzadék, duzzogó darapergés), vagy az eltérő érzeteket egymás mellé illesztő szintaktikai szerkezetek (pl. szuszogó koccanás) megalkotása révén egy sodró lendületű szöveguniverzumot hoz létre. A kötet eufóniára törekvő nyelvezete — amely gyakran hangutánzó szavakkal (szörtyögés, pittyegés, zördülés), más esetben pedig a hangzók harmóniájával (köldökszösz kiszedő, csillámpörkölt, fénylény) operál — az olvasói tapasztalat kialakításakor az érzékekre gyakorolt hatást helyezi a középpontba.

Azonban az érzékelés nem csak a mese olvasása közben jut kiemelt szerephez, hanem cselekményszervező funkcióval is bír a szöveg tematikus szintjén, hiszen Sündör és Niru a Csillanó Fém Birodalmában fényeket és zajokat kezdenek gyűjteni. A két főszereplő átjutása a paladombokkal és vashegyekkel övezett, „végtelennek tűnő tájra” az olvasó előtt is egy olyan világot nyit meg, amelyben az érzékelt jelenségek — mintegy életre kelve — szervezik az elbeszélést és motiválják a karakterek cselekedeteit: Sündör azért indul útnak, hogy befogja a Napot, a legtöbb fényt adó lényt, míg Niru zajokért jár ki a korábban kerítéssel elzárt otthonukból. Mind a fények, mind pedig a zajok materiális alakot nyernek, amelyek hol antropomorffá válnak, mint a Nap esetében („Sündör abba a konténerbe akarta befogni a felkelő napot. — Ki kell ismerni a szokásait — súgta oda Niru fülébe — mikor ébred, mit eszik, mikor eszik, mikor megy pisilni […] és akkor kell lecsapni rá, amikor elfordul, amikor egy pillanatra nem figyel.”; 15), hol pedig állatszerű lényekként jelennek meg, amilyenek a napállatkák vagy a Niru által gyűjtött zajok („Mosogatás közben a nehéz kőedények koccanásai, pendülései röpködtek a barlangban. […] Az egyik pendülés szárnya beakadt két edény közé, óvatosan kiemelte onnan.”; 31). Fények és zajok „alakjában” a különböző érzetek is felcserélhetővé válnak: a látható hallható, a hallható pedig látható lesz. De a főszereplők, továbbá a kalandozás során felbukkanó segítő teremtmények (Bocskoján, Zazil, Mirminyó és Tivonul Buffogó) is nehezen definiálható ember- és állatszerű vonásokkal, a természettel (növényekkel, fákkal, kövekkel) akár fizikailag is összeolvadó különös organizmusokként tűnnek fel: „Az egyik sziklából vaskos figura bontakozott ki, repedezett, szürke bőre mintha kőből lett volna. Erős, bozontos szemöldöke volt, kutakodva nézett Nirura.” (Bocskoján; 25), „Meg kell hagyni, Tivonul Buffogó volt az egyik legszagosabb lény közel s távol. [C]simbókossá tömörödött hajában neonzöld hernyók mászkáltak.” (Tivonul Buffogó; 41)

Remsey Dávid grafikái az eddig részletezett vonásokat még inkább kiemelik, hiszen az ő rajzaiban éppúgy a természet, ember és technika elkülöníthetetlen egysége jelenik meg, mint ahogy a szöveg képi síkján („[…] a drótkerítés nyílásain át spirál alakba merevedő fémforgácsok törtek elő, és összefonódtak az élénkzöld erdei fűszálakkal.”; 7). Az illusztráció esetében — a megalkotott prózanyelvhez hasonlóan — az anyagszerűség, a kimunkáltság válik dominánssá: a különböző karakterek, az őket körülvevő természeti és tárgyi környezet rost-szerű megrajzoltsága nem pusztán vonásaikat, hanem elemi felépítettségüket, testfelületük legapróbb barázdáit is megmutatja. Mind a vizuális megjelenítés, mind pedig a verbális szöveg szintjén meghatározóvá válik az innovációra való törekvés gesztusa, a kötet pedig — éppen a tudatos megkomponáltsága révén — hol az ismerősség, hol pedig az idegenség érzetében részesíti az olvasót.

A két főszereplő közti viszony, kettejük — feltételezhetően leginkább Niru oldaláról szoros — barátsága a mese egyik kulcsmotívuma. Már a könyv elején megtudjuk, hogy Sündör és Niru ellentétei, ugyanakkor éppen ennek révén kiegészítői is egymás személyiségének. Míg Sündör határozott, bátor, mindent eltervező, racionális, autonóm figura, addig Niru csendes, sokkal félénkebb, önfeláldozó, esetlen és magába révedő alkat. A cselekmény akkor gyorsul fel, amikor Sündör útnak indul befogni a Napot, ennek következtében ő lesz az, aki — dominánsabb egyénisége ellenére— jóval kevesebb ideig van jelen a történetben (miközben az illusztráció kizárólag őt jeleníti meg, Niru a 17. oldalon is csak árnyékként tűnik fel mögötte), mint visszahúzódó barátja. Sündör eltűnése után Nirut kísérhetjük figyelemmel kereső-kutató útján, aki a sok megpróbáltatás, az új lényekkel való találkozás következtében olyan változáson megy keresztül, amely a közte és Sündör között korábban fennálló kapcsolati dinamikát felborítja. A mese folytatása már abból is sejthető, hogy egyedül Niru átalakulását követhetjük végig, míg Sündör változásáról csak a narrátor külső leírásából értesülünk, aki az Epilógusban magába forduló, megtört alakként jeleníti meg. A mese fejlődéstörténetként vagy kalandregényként is olvasható abban az esetben, ha kizárólag Nirura fókuszál az értelmezés, hiszen az események hatására eltűnik kezdeti félénksége, bátrabbá válik, és magáért is képes lesz kiállni (pl. Mirminyóval szemben, aki folyton étellel traktálja). Azonban néhány tulajdonsága (hűségessége, önfeláldozó személyisége, megfontoltsága) fokozatosan felértékelődik az útja során, szemben Sündör vakmerőségével, amely végül negatív jelentéstartalommal telítődik.

A Nirut kísérő különböző segítő lények — mint Bocskoján, Zazil vagy Tivonul Buffogó — külsejének leírása és vizuális megjelenítése egyedi, különleges alakokat mutatnak meg, ugyanakkor személyiségük kevésbé kidolgozott, és funkciójukban nagyon tipikus karaktereknek tekinthetők. Mirminyóban a folyton anyáskodni akaró, Bocskojánban a morcos, ám mindig segítő figurát, Zazilban a bolondos feltalálót, Tivonul Buffogóban pedig a rejtélyes, elviselhetetlen, de bizonyos dolgokról kizárólagos tudással rendelkező alakot ismerhetjük fel.

A kötet nyelvi kidolgozottságán tetten érhető határozott koncepció szerinti építkezés, az invenciózus és fantáziadús ötletekben való tobzódás, a történetalakításra már kevésbé jellemző. A prózanyelv és illusztráció között létrejövő harmonikus egység olyan autonóm világot hoz létre, amely idegen marad a cselekmény szintjén kibontakozó történettől, és az elbeszélés jól ismert toposzokat alkalmazó technikájától. Ugyanakkor ezeket a magas elvárásokat éppen a könyv több rétegében jelen lévő izgalmas és újszerű megoldások kelthetik a befogadóban, hiszen a Sündör és Niru határozottan elfordul a hagyományos (talán populárisnak is nevezhető), a fiatalokat bájosságukkal, könnyedségükkel megragadni próbáló könyvektől. Szürkés, sötét tónusú képeivel és a sűrűségével olykor éppolyan idegennek ható prózanyelvével Borbáth Péter első mesekönyve mindenképpen kitűnik a kortárs hazai gyermekirodalom munkái közül.

Sebesi Viktória

A szöveg eredetileg a SzIF Online oldalán jelent meg.

Vissza

Facebook
Kiemelt bejegyzés
Archívum