Sampite (Kortárs Online)

2016. július 25., hétfő, sanya

Kollár Árpádról gyakran jut eszembe Kosztolányi híres analógiája: „Minden költő gyermek.” A Csimota gyerekkönyvkiadó által megjelentett második könyve, A Völgy, írta Tárkony azt a benyomást kelti, hogy itt egy írás- és játékszenvedélytől fűtött, a nyelv- és a világteremtés lehetőségeiben tobzódó, felszabadult, öntörvényű, s valljuk meg, talán kicsit felelőtlen költő-gyermek szól hozzánk.

Már az első gyerekkönyvről, a Milyen madár című verseskötetről is az volt elmondható, hogy láthatóan nem egy profi, trendkövető, a korosztályi igényeket szem előtt tartó „gyerekversgyártó” terméke, hanem egy kísérletező kedvű, a műfajjal bátran (ám nem vakon) ismerkedő, a befogadóközönséget komolyan vevő, engedményekre kevésbé hajlamos, a költészetről ugyanakkor rengeteget tudó poéta írta. A Völgy, írta Tárkony epikai mű, s a vállalkozás hasonlóságai mellett egy dologban eléggé különbözik a Milyen madártól: érződik rajta, hogy a prózaírásban egész egyszerűen kevésbé jártas még a szerző. Azonban míg a versekben megvan a szükséges (talán a tekhné birtoklásából is következő) alkotói kontroll és magabiztosság, a Tárkony-mű (a rendkívül gondos szerkesztői munka mellett is) inkább kísérlet marad: a mozdulatok hol túl szélesek, hol kissé ütemtelenek, a tempó meg-megtörik, s a kötet színvonala úgy veri a hullámokat, ahogyan Kollár Árpád önfeledten lubickol a nyelvben.

a_volgy_irta_tarkony_borito
A Völgy, írta Tárkony

A mű ugyanis kétségkívül érdekfeszítő, különleges, nagyon gazdag, többrétegű, sokszor mulatságos, kanyargós örömszöveg. Az egyszer szellemes (másszor inkább csak annak szánt), helyenként abszurd színezetű, ám rendre szórakoztató replikák, a Micimackó vagy A Négyszögletű Kerek Erdőnyelvi játékokon, hiperkorrekt szóalkotásokon alapuló dialógusait is idéző párbeszédkísérletek mellett az érzéki, költői nyelvhasználat dominálja a szöveget. Az ehhez hasonló mondatokat bizony igencsak élvezetes ízlelgetni: „Hol a kaszálók félelemzöldje, hol a keserűség jégvirága, hol a poros utcák szárazszürkéje fröccsent a magasba.” Az izgalmas egyedi szóalkotásokon túl találunk olyan tájnyelvi kifejezéseket, mint például a „sampite”, amelynek szerepeltetése a könyv poétikájára nézvést is beszédes. Mivel a leendő olvasóközönségből alig ismeri valaki a különös, remek hangzású szó jelentését, így széles asszociációs mezeje lesz, inspirálva a fantáziaműködést, az értelemadás szabadságának vad örömét keltve föl. „Olyanok voltak már, akár a sampite teteje”, olvassuk, s persze szükség esetén kérhetünk szülői vagy internetes segítséget a hasonlat pontosabb értelmezéséhez, de nem járunk rosszul akkor sem, ha bedobjuk a gyeplőt képzeletünk lovai közé, s elmerülünk a porcukorhóval bevont táj szemcsés fehérségében.

A központi, kissé szorongó (anti)hős Tárkony, a „nemköltő költő”, aki időnként bizony mégiscsak költ (egy-két zöngeményét olvashatjuk is). Bár különösebben nem rajong az izgalmakért, mégis mindenféle kalandba keveredik a Völgy más életformáinak, úgynevezett barátainak társaságában. Ilyen völgylakó még a szintén fűszernevű Oregán; Tündér, akiben „egy fikarcnyi tündéres” sincs („arca borostás, a haja csatakos, a lábszaga borzasztóan facsarta az orrot”); Lajos, a mindenes (aki szerint egy postásgumival, szigszalaggal és gumipókkal minden meg lehet javítani); „majdnem legbölcsebb” Kocsmáros; Hentes Kopasz, a „világhírű kétjobblábas balhátvéd”; a hölgyek képviseletében pedig Csücsök. A társaság hol az unalommal folytat ádáz küzdelmet, hol egy rossz kertbe óvatlanul berúgott labdát igyekszik visszaszerezni, hol nagyszabású felfedezést kíván tenni, hol a „színnyalókkal” keveredik konfliktusba, hol pedig egy kávé lefőzése okoz nem várt nehézséget. (A karakterizációról szólva hozzá kell tenni, hogy a szöveg önmagában talán kevéssé képes némely szereplőt árnyalni, élettel telíteni, egyedíteni, emlékezetessé tenni. Az, hogy Csücsök lány, a képek tanúsága nélkül például nem is egyértelmű.)

A Völgy, írta Tárkony olyan, föntebb már említett művekkel vonható párhuzamba, mint MilneMicimackója vagy Lázár Ervintől A Négyszögletű Kerek Erdő. A Völgy, hasonlóan a Százholdas Pagonyhoz vagy a másik nevezett mű erdejéhez, kissé magányos, különc, furcsa alakok félreeső menedékhelye, ahol nyugodtan éldegélhetnek, tevékenykedhetnek, kereshetik vagy kerülhetik egymás társaságát. Jól megmutatkozó szerkezeti és motivikus párhuzamok mutatkoznak meg e könyvek között, és érzékelhető, hogy az adott Völgy-fejezet honnan táplálkozik, milyen korábbi szöveggel lép párbeszédbe. A kutya és a cserje gondozásával (valamint a vécén lehúzott aranyhallal) kapcsolatban felmerülő felelősségkérdés például Vacskamati virágának esetével létesít szövegközi kapcsolatot (amely már maga is A kis herceg rózsamotívumának továbbírása volt); a Vonal keresése és felfedezése a micimackói (már eleve parodisztikus) Északi Sark-kutatás kifordításaként is olvasható; a Tárkony és Oregán közötti beszélgetés a költészetről a Dömdödöm megdicsőülésével végződő Lázár Ervin-i költői versenyt idézi föl; a könyv zseniális „főszörnyei”, a színnyalók kötetvégi megérkezése pedig a pomogácsok okozta riadalommal áll szerkezetileg analóg viszonyban (azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Lázár Ervinnél a pomogácsok meg sem érkeznek végül, és a körvonalazatlan, alattomos félelmek jelképei, míg a jelképes értelemmel szintúgy bíró színnyalók a mű világában nagyon is valószerűek és megfoghatóak). Mindez azt jelenti, hogy Kollár Árpád aktív és élénk viszonyt alakít ki a mesehagyománnyal, táplálkozik belőle, játékba hívja (és hozza), ám ezzel együtt hihetetlenül egyedi és fantáziadús miliőt teremt, rendkívül szerencsés összetételű tárkonyos eledelt főzve ki ezáltal.

A könyv, ahogyan haladunk benne előre, ahogyan egyre inkább belakjuk sajátos világát, maga is egyre jobb lesz. Több magas színvonalú fejezetrész után a mű orma a Tárkony és a vadcsízek című jól felépített, önálló novellaként is működő remeklés. A fejezet azon túl, hogy jelentékeny mértékben hozzájárul a sérült énekű, elpusztult vadcsíz rögeszmés pótlását hajszoló Tündér karakterének elmélyítéséhez, a vadcsízek elrepedő hangjának megérzékítését hajtja mesterien végre, a madarak sorsán keresztül a Völgy világát más fejezetekben nem nagyon tapasztalható tágasságban állítva elénk. A novella utolsó mondata a megtört madárének lassú újjászületéséről a mesék pozitív didaxisát (és egyben a fellélegzés élményét, a világrend helyreállásának bizodalmát) csempészi bele a műbe, de effélére a műben alapvetően kevés eset van. A Tárkony és a bátorságcsavar című fejezet példaértéke sokkal körmönfontabb és messzemenően ironikus, ha az identitás őrzéséről, önmagunk elfogadásáról, hiányosságainak fejlesztéséről stb. gondolkodunk (Tárkony a sikerességükben is kizökkentő bátorságpróbákat követően újra visszatalál a megnyugtató szorongásához). Kollár Árpád meséjének példaértéke amiatt is bonyolult, mert alapvetően személyközi viszonyokban, én és másik találkozásában mutatkozik meg: nemcsak Tárkony viszonyul valamiképp önnön félelmeihez és személyiségéhez, de barátja, Csücsök is részint a másik szorongásában és jellemtükrében értelmezi magát, s a történtek hatásai az ő önazonosságára is befolyással bírnak.

Ahogyan A. A. Milne-nek és Lázár Ervinnek is megvolt a maga emblematikus, nagyszerű illusztrátora E. H. Shepard és Réber László személyében, úgy Kollár Árpád is rátalált kongeniális szerzőtársára, Nagy Norbertre. Már a Milyen madár esetében is el nem vonható minőségben alapozta meg a mű unikalitását, és A Völgy, írta Tárkony tárgyi-szellemi kialakításában is döntő szerepe van – nem pusztán a rajzokra, de magára a könyvtervre, a pazar borítóra, invenciózus tipográfiai megoldásokra, szövegelrendezésre, felületeldolgozásra gondolva. Ahogy a Milyen madárképi megjelenítései is elkülönültek, illetve bátor kölcsönviszonyban álltak időnként a szöveg jelentésáramával, úgy a mostani könyv vizuális anyaga is legalábbis meglepő, meghökkentő választásokon alapul. Ha a figurális tartalmat nézzük, az látszik, hogy jóval kevésbé épít a hagyományosabb mesei képi világra (s ez hatványozottan igaz a szereplők ábrázolására), a környezet tárgyi attribútumai és az alakformálás sokkal inkább a kortárs urbánus és vidéki közegek ötvözetének tekinthető. A nagyobb képek kivágásai és csillogó felületei, élénk színei hol nagyfelbontású fotókra, hol pedig olajfestemény-kompozíciókra emlékeztetnek. A részletgazdag, sokalakos rajzok helyett most az 50. oldalon található képet emelném ki, amelyen egy sötét háttérből egy cikkcakkos fehér, benne egy töredezett sárgás folt emelkedik ki, amelyet a szöveg jelzései alapján (de anélkül is) egy asztalon és tányéron – tükörtojás-elrendezésben – heverő friss (?) zsömleként fordíthatunk le. Borzongatóan jól eltalált illusztráció.

a_volgy_irta_tarkony_final_03

Nagy Norbert és Kollár Árpád párosa az utóbbi idők leginkább gyümölcsöző és legsikeresebb gyerekirodalmi egymásra találásai között van, mert két olyan öntörvényű és alázatos alkotó viszonyáról van szó, akik művészetére egyaránt az jellemző, hogy saját jelrendszerük sűrű, gazdag, nyitott és inspiratív alkalmazásával képesek a képzelet és a gondolkodás serkentésére. (S esetükre éppenséggel igaz az, hogy a szöveges és a vizuális rétegek időnkénti össze nem illése hozzáadott értékkel bír.) Kollár és Nagy csimotás kötetei rendre kihívás elé állítják a befogadót, de a gyönyörélmény ígéretével. S bár Tárkony és bandája szinte folyamatosan az unalommal küzd a könyvben, A Völgy, írta Tárkony szövegein és rajzain mi biztosan nem fogunk unatkozni.

Lapis József

Forrás: http://www.kortarsonline.hu/2016/07/irodalom-sampite/32073

Vissza

Facebook
Kiemelt bejegyzés
Archívum