A munkásságát nézve vitatott Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélekcímű könyvében azt állítja, hogy a felnőtt fejjel ijesztőnek ható mesék, amiktől azt gondoljuk meg kellene védenünk a gyerekeinket, egyáltalán nem olyan ijesztőek számukra, hiszen a saját tapasztalataiknak megfelelően képzelik el, dolgozzák fel, így a vasorrú bába, vagy a gonosz mostoha nem lesz számukra olyan ijesztő, mintha azt valaki más fantáziájának megfilmesítéseként látnák.

Ez egy logikus gondolatmenet, ami miatt azt gondolom, hogy nagyon fontos milyen képi világuk van a mesekönyveknek, amiket a gyerekeknek felolvasunk, a kezükbe adunk.

Mindenkinek mások az elvárásai egy jó mesekönyvvel szemben. Az enyém az, hogy egy érdekes, jól megírt történetet igényes és szemet gyönyörködtető illusztrációk kísérjenek.

A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozatának eddigi utolsó kötete egy klasszikus mesét adott újra közre, Rippl Renáta, nagyon szerethető illusztrációival.

Szeretem Benedek Elek meséit, a bőröm alatt laknak gyerekkorom óta. Olyan sodró lendülete van a szövegeinek, szinte énekelhetőek a mesei fordulatok: „Egy életem, egy halálom, enyém lesz ez a lány.
Gondolt erre, gondolt arra, mit gondolt, mit nem… ” 

Lelkesítő, amikor úgy van megfogalmazva egy mese, hogy felolvasás közben kicsit sem akarom cifrázni az én királylányomnak:

„– Nem kívánok én sokat, szép királykisasszony,
adj két csókot, s legyen a tied az aranyguzsaly.
Egy kicsit gondolkozott a királykisasszony, de bizony
megcsókolta az inast, s szaladott vissza a szobájába.”

„Kimennek a városból nagy búsan, de mit mondok, csak
a királykisasszony búsult, a legénynek nagy volt az öröme.
Világért meg nem mondta volna, hogy ki s mi ő, úgy mentek,
mendegéltek keresztül az országon, mígnem eljutottak
az inassá lett királyfi városába.”

Ez a szöveg egészen megelevenedik a ma már némi magyarázatra szoruló, néha archaikus szóhasználattal, szobaleány, szaladott, aranyguzsalycsak erősítik a mese mondandóját.

Itt jön az én fekete levesem. Egyfelől érzem, hogy ez a mese a bátorságról, furfangról, kitartásról szól. A csúnya királyfi megmássza az előtte tornyosuló hegyet, nem fordul vissza és beteljesíti legnagyobb vágyát, elnyeri a szép királykisasszony kezét. Míg a királylány, aki szép volt, mint az égen ragyogó csillag kicsit felszínes, aki megvásárolható csecsebecsékkel, de aztán őszintén beleszeret a királyfiba.

Egy pillanatra boldog volt, de aztán elszomorodik, mikor az apja haragjában elkergette a palotából, mikor meglátta, hogy egy csúnya legényt  csókol. Az öröme csak akkor tért vissza, amikor a legény királyi ruhában  leleplezi magát.

Mindeközben a mellékszálon az odaadó szobaleány mindent a királykisasszonynak ad át, és csak a tükröbe néz bele. Nem tudom mi vezette Rippl Renáta ceruzáját, de azzal, hogy az utolsó oldalon a szobaleánynak jut a mátka csokor, kiegyensúlyozta az igazságérzetemet.

Nem arról van szó, hogy ne szeretném ezt a mesét és ízekre akarnám szedni, csak már nem emlékszem arra a régi, gyerekkori érzésre. Felnőttként pedig bevillan a Makrancos hölgy, (Shakespeare) akit férje szelídít szerelmes asszonnyá, vagy Benedek, aki a királyfi, de a királyleány inkább Hero, nem pedig Beatrice (Shakespeare: Sok hűhó semmiért).

Mindezek ellenére az a szép ebben, hogy felolvasás közben mégsem utóbbiak jutnak eszembe, hanem a mesei értékek, amivel könnyen azonosulhatnak a gyerekek (felnőttek). Az üzenete viszont egyetemes  akárhonnan – gyerekszemmel, felnőtt fejjel –  is nézem. A kitartás mindig eredményhez vezet.

A népies hangvételű elbeszélést Rippl Renáta nagyon finoman ötvözi a modern elemekkel. Megjelennek a magyar népi motívumok, de nincsenek túldíszítve az oldalak és figurák, amit a semleges háttér biztosít. Az oldalpárok egyensúlyban viszik a történetet a hozzá illő illusztrációval. Számomra ez megint egy olyan mesekönyv, aminek a képeivel szívesen díszíteném a gyerekszoba falát.

Tetszenek ezek a tömzsi kis alakok, a textilminták és a királylány hosszú-hosszú kifutó haja. A kerek formák boldogságot sugároznak felém.

Úgy látom az utóbbi időben népszerű a kollázs-és montázs-technika. Jó látni, amikor sikerül megtalálni a grafikai megoldásokkal az egyensúlyt és ilyen nagyszerű könyvek születnek belőlük.

”Mindjárt a hintóba ültek, behajtattak a király udvarába,
s még aznap lett nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom.
Ma is élnek, hogyha meg nem haltak.”