Szeretem a rendet, a rendszereket, és még jobban szeretem, ha összefüggéseket találhatok köztük. A minap rendezgettem a polcon a történelmi regényeimet, és elkezdtem a szerint sorba rakni őket, hogy a korszakok, amelyekben a történetek játszódnak, kronológiailag kövessék egymást, akárhány szerző tollából is fakadtak a sorok. Aztán eszembe jutott, és igazán nagy örömmel töltött el, hogy hasonló mini-sorozatot a gyerekek könyvespolcán is összehozhatnék, nem is akármilyet, a következő három könyvből:

Motonaga Sadamasa: Korokorokoro,
Hervé Tullet: Pötty könyv,
Molnár Olga: Pont, görbe, egyenes

A sorba rakás persze nem önmaga miatt tölt el örömmel, hanem egyrészt azért, mert látom benne a saját gyermekeim fejlődését, hogy hol tart az egyik, a másik, és hogy merre mutat az irány. Másrészt pedig azért, mert eléggé szentimentális vagyok ahhoz, hogy elgondolkodjak annak misztériumán, hogy két földrész három művésze egymást nem ismerve, mégis összekapcsolódva valami olyasmit alkotott, ami egységes, egymásba fonódó, egyszerre hasonlatos és különböző, és hogy ebben ismét felismerjem az alkotás nagyszerűségét, és a művészet téren és időn átívelő hatalmát.
És persze azt, hogy a képzőművészetet is lehet mesterfokon, de kisgyermek számára is befogadható módon művelni.

A három könyv nemcsak alapelgondolásában hasonlatos, de korosztály szerint egymásra is építhető.
A sok lapozó és leporelló után a japán képzőművész, Motonaga Sadamas munkája olyan könyv, amit első igazi könyvként bátran egy gyermek kezébe lehet adni, másfél – két éves korban. Az igaziságát nemcsak a küllem, a kemény borító és a lapozgatható oldalak adják, hanem a belbecs is. Nemcsak képeket nézegethet a kis olvasó, hanem a mesélő hangját hallgatva mozgást, történést, valódi történetet lát a könyvben. Van eleje, vége, változatos színtereken játszódik, váltakozik a környezet, van bonyodalom,– és ami az ekkora gyermekeknek szóló történetekben nagyon fontos – van feloldás, megnyugvás, hazatérés is. A gyermek még csak megfigyelője, hallgatója a mesélésnek, de átélője a történetnek.

A könyv tudomásom szerint a magyar piacon nem szerezhető be, és csak japánul jelent meg, Japánban azonban egyike a leghíresebb gyerekkönyveknek. Ha valaki meg tudja szerezni japánul, nem lesz gondja a meséléssel, hiszen a képek magukért beszélnek. A gyerekeket pedig minden bizonnyal magával ragadja a sok színes golyó látványa, és az a sok izgalmas esemény, ami velük történik.

Rengeteg játékra ad lehetőséget az oldalpárokon megjelenő formák világa is, amely messziről rátekintve kifejezetten esztétikus a látványt nyújt, így ültetve el a gyermekben az igényes vizualitás alapjait.

A cseppet nagyobbacskáknak szóló, másodikként ajánlott könyv, Hervé Tullet Pötty könyve, melynek zsenialitása nemcsak abban rejlik, hogy a gyermek megtanulhatja az irányokat, alapvető mozgásokat, vagy hatig számolni, hanem leginkább abban, hogy a történetnek, vagy inkább a történéseknek résztvevője, alakítójává és majdhogynem teljes irányítójává válik.
Az ötlet végtelenül egyszerű. Egy színes pöttyöt a szerző utasításai szerint egyszer meg kell nyomni, és a következő oldalra lapozva kettő lesz belőle. Aztán dörzsölni kell, és piros lesz, aztán a pöttyök megsokasodnak, megnőnek, összemennek, összerázkódnak, sorba állnak, annak az instrukciónak megfelelően, amit olvasunk és végrehajtunk. Az első pár alkalommal, amikor a gyermek rácsodálkozik a könyvre, az a varázslat örömével ajándékozza meg. Kreatívabb gyerekek bizonyosan eljutnak előbb-utóbb oda, hogy megpróbálnak valami mást is tenni a pöttyökkel, mint amit a szerző ír. Mégsem csalódás, hogy nem igazi varázslat van a könyvben, inkább tapasztalat.

Azt hihetnénk, hogy könnyű ráunni, hogy hamar kifullad, pedig nem. Amikor már felfedezte a „titkot” a kis olvasó, hogy bizony mindig ugyanaz lesz a következő lapon, akkor is kérni fogja, – az enyém legalábbis kérte – hogy vegyük még elő. Ekkor azonban már nem a varázslat, hanem a játék kedvéért.

Nagyon jó ritmusa van a könyvnek, lassan indul, és épp, amikor már ráunnánk, hogy csak nyomkodni, meg dörzsölni kell a pöttyöket, felgyorsul, dinamikus lesz, rázni, tapsolni fogunk, rendezetlen lesz a terep, hiszen a golyók „túlgurulnak” az oldalon (és persze sok minden mást is csinálnak), van itt is bonyodalom, és persze megoldás, lenyugvás. Egy nagy, vicces, nevetgélős játék ez, ami a végére mégis megpihen. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet három kicsi pöttyel akár egy óráig is eljátszani, nézze meg a könyvet.

Dicsérendő még, hogy a pöttyök, bár mi sem lenne egyszerűbb, mint számítógéppel teli színeket szerkeszteni és úgy nyomtatni, ecsetvonásokkal készültek, láttatva a játék mögött az alkotó embert. Erős, szép papírra van nyomtatva, nem megy tönkre egyhamar, pedig egy cseppet más a rendeltetése, mint a hagyományos értelemben vett mesekönyveknek.
Legnagyobb érdeme pedig, hogy egy nagyon fogékony korban, a gyermek 2-3 éves korában egy könyv alakú, könyv formájú, történetet, színes képeket rejtő „dologhoz” az önfeledt szórakozás, a játék, a jókedvűen eltöltött idő élményét társítja, ami – remélem, nem vitatja senki – az olvasóvá nevelés, vagy szebben: az olvasás szeretetére nevelés egyik meghatározó mérföldköve. (Kedves bizonyítéka ennek a mi tapasztalatunkból az, hogy kisebbik gyermekem, aki épp egyéves múlt, amióta látta, hogy a nagyobbal ezt a könyvet olvastuk, és hogy hogyan olvastuk, minden könyvet, amit a kezébe vesz, először kacagva elkezd a mutatóujjával nyomkodni.)

Molnár Olga Pont, görbe, egyenes című munkája – az idei Aranyvackor pályázat második helyezettje és a Csimota Kiadó különdíjasa – folytathatja azt a sort, amit az előző két kiadvány megkezdett. Talán annyiban más egy kicsit, hogy a varázslat már nem a színekben és a mozgásokban rejlik, hanem a világ végtelenül egyszerű leképezhetőségének nagyszerűségében.
Az alapötlet: egy kísérletezős játék, hogy vajon mit hozhatunk létre a fehér oldalakon egy fekete pont, egy egyenes és egy görbe segítségével.

A fekete-fehér szín választása behatárolja a korosztályt, de legalábbis az alsó határt, akiknek adható a könyv – három évnél fiatalabb gyermekeket talán még nem köt le. De ez egyáltalán nem baj. Egy három évnél fiatalabb gyermek esetében talán ritka, hogy a térbeli, illetve a formák közötti tájékozódó képessége olyan magas szintű legyen, hogy ezt a könyvet élvezettel forgassa. De egy háromesztendős, vagy idősebb, aki már nemcsak az egyértelműen, valósághűen és jobbára saját környezetükben lerajzolt tárgyakat vagy élőlényeket képes felismerni, hanem a képi absztrakció magasabb szintjén áll, és képes meglátni egy görbében és egyenesben mondjuk egy kalapot, és ugyanabban a görbében és egyenesben, csak máshogy kanyarintva, egy lepkehálót, az nagyon fogja szeretni ezt a könyvet.

A szerző nem „csal”, megtartja az egyenes hosszát, a görbe görbületét, a pont nagyságát majdnem az összes kép esetében, és ez a kimondatlan szabály feszessé teszi a szerkezetet, és biztonságot ad a nézegető-olvasónak. Nagyon fontosnak tartom ezt hangsúlyozni, mert a képi láttatás ezen elvontabb síkján esetleg könnyebben összezavarható lenne a kisgyermek érzékelése, ha váltakozna a görbület vagy a hossz.

Amíg a Korokorokoro-ban az olvasó szemlélője, a Pötty könyvben pedig alakítója volt a történetnek, itt ismét szemlélővé válhat, ez azonban már nemcsak a meglátás, hanem egy más, mélyebben gyökerező és magasabb szintű (altus!) képesség, a belelátás képessége, vagy inkább csodája. Itt már valóban beindulhat a gyermekben szunnyadó képi fantázia, és örömmel fedezi fel, hogy néhány vonalban meglátható, és néhány vonással leképezhető a világ, illetve annak egyes darabjai. Molnár Olga a szimpla láttatásnál is tovább megy, és üres oldalakat hagy a könyvben: lehetőséget a gyermeknek, hogy ő maga is rajzoljon bármit pontból, görbéből, egyenesből. Ez már az önálló alkotás, mi több, a szerzővel együttalkotás élménye lehet, és az erre nyitott gyerekeknek meghatározó jelentőségű élményt adhat, az első lépéseket a gyakorló képzőművészet irányába.

Azoknak, akiknek kevésbé lenne szeme rá – és itt elsősorban a szülőket értem – a szerző szóban is megfogalmazza, ő mit akart rajzolni az adott oldalra, de előfordulhat, hogy az olvasó fantáziája valami mást lát. Én például a híd helyett egy morcos bajuszost láttam.

A felnőttnek is pihentető, szórakoztató élményt nyújt, ha e könyvet lapozgatja, csak a maga kedvéért, és az örömért, hogy ismét rácsodálkozva a vonal és pont adta végtelen lehetőségekre egy kicsit elmerüljön ismét a világ megfigyelésében. De még nagyobb öröm látni a gyermekünk hasonló, világra csodálkozó örömét.

A szülő örömének megkoronázása pedig az, ha megfigyelheti, hogyan is látja, hogyan képezi le gyermeke a világot, amit mellette megtapasztal, és hogy hogyan bontakozik ki a kicsiből a benne szunnyadó Alkotó Ember.