Sokféle titulus kiosztható a kortárs magyar lírában (meg mindenféle másban is). Szerencsére. A pozíciók száma végtelen, de legalábbis mindig találhatunk újakat, és elegendő mennyiségű és minőségű szerző is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy kedvünkre adományozhassunk ilyen-olyan, eposzinak szánt jelzőket. És ha már így van, Tóth Krisztina a kortárs magyar líra nagyasszonya. Szerény fenségességére nincsen más kifejezés.Eddigi életműve gazdag, kifinomult, egyenletesen magas színvonalú, hogy csak az első három közhelyre pazaroljam a karaktereket.

A legnagyobbak közé számít minden téren: megengedheti magának, hogy ne nagyon kalandozzon a gyermekirodalom berkeiben (persze egy csomó legnagyobb meg folyton-folyt kalandozik, de hát a legnagyobbak azért legnagyobbak, hogy egyszerűen mindent megengedhessenek maguknak.). Egyetlen gyerekeknek szóló önálló kötetével, A londoni mackókkal indult 2003-ban az a Csimota kiadó, aki az elmúlt évtizedben a legprogresszívebbnek számított a gyerekkönyv-piacon, mind témaválasztását, mint illusztrációkat tekintve.

Tizedik születésnapján egy újra kiadott, újragondolt A londoni mackókkal lepte meg magát és a közönséget a Csimota. Kevés minőségi gyerek-kiadvány éri meg a második kiadást, és nem véletlen, hogy ez a kötet megérte: mind szövegét, mint illusztrációit tekintve igazi, szép, egyszerre klasszikus és modern. Olyasvalami, amit az átlaghoz közelítő szülő (tehát nem csak az a megszállott két-háromezer, aki valamilyen érthetetlen okból folyamatosan kortárs irodalommal tömi a srácait) is szívesen megvásárol a gyerekének, hiszen nem fenyeget az a veszély, hogy a túlzottan progresszív képi vagy szövegvilágtól a gyerkőc megretten, ő maga pedig mérhetetlenül ostobának érzi magát (vagy ami valószínűbb, emészthetetlen vacaknak a kortárs irodalmat).

Tóth Krisztina versei egyszerre aktuálisak és időtlenek. Megjelennek benne az örök gyermeki félelmek (a falrepedés, a rém, meg hogy nem talál ki a fej a pulóverből), de a Porche, meg a wifi, meg az agyatlanság is. Az ember, aki mostanában látott például másodikos olvasókönyvet, csak a fejét fogja, hogy jaj, most tényleg, miért nem ezek vannak benne, miért még mindig az Iciri-piciri. Még akkor is, ha a versek nem teljesen egységes színvonalat képviselnek. A sok zseniális mellé becsúszott néhány olyan is, amiért… maradjunk annyiban, hogy létezik olyan, gyerekverseket rendszeresen publikáló szerző, akit egy-egy efféléért csak lemondó „hátigen-demitvárjunktőle” sóhajjal illetne a szakma.

A könyv mint tárgy is csodálatosra sikerült. A retró-érzés nagyon menő mostanság: a lemezjátszó, a szabásminta, az öltöztetős papírbaba (kiragadott képek), meg már nem is csak menő, hanem kifejezetten hipszter cucc. Ilyen művekre szokás azt mondani, hogy koncepciózus könyvtervezés, de én szívesebben mondanám, hogy telitalálat: a grafikák a költő gyerekkorának képi világát idézik (sőt, még korábbi képi világokat), de egyáltalán nem idegenek a szövegektől sem. Így aztán a költő gyerekkora (ami nagyjából egybeesik a könyvvásárló szülők gyerekkorával, ami valljuk be, piaci szempontból megint csak nem egy rossz döntés) és az olvasó gyerekkora oldalról oldalra felelget egymásnak.

Ezt a kötetet bátran bespejzolhatja a Csimota, hogy aztán a huszadik kiadói születésnapon megint egy kicsit megújítva, gazdagítva ünnepelhesse magát, Tóth Krisztinát és Takács Marit, no meg az olvasókat.

Mert ami tíz éve időtlenül jó volt, az tíz év után is megállja majd a helyét.