Tavaly december elején vettem a kezembe Kollár Árpád Milyen madár című gyerekvers kötetét. Szokatlan gyerekverseket találtam a könyvben. Vagyis azt gondoltam, szokatlanok. Halálról, elmúlásról, betegségről is beszéltek a versek, sokszor meglepően zaklatottan, fájón.

„nincs ceruzám, megrágta a kutyám,/ nincsen kutyám, elvitte a troli,/nincs városom, belepte a korom,/ nincsen fogam, kihúzta a kilincs,/ nincs virágom, megette a nyár,/ nincsen mamám, bevitte a mentő”

Nem tudtam, mit kezdjek a kötet súlyosabb verseivel. Azt gondoltam, igazi gyerekeknek kell felolvasni a verseket, hiszen ezek a versek értük vannak. Kollár Árpád maga is gyűjti a gyerekek és a szülők reakcióit, örömmel olvasta az általam megkérdezett gyerekek szavait is. Szintén nagy örömmel és lelkesedéssel válaszolt a kötettel, a gyerekversekkel, a gyermekek lelki világával foglalkozó kérdéseimre is.

Nem annyira azt kérdezném először a kötettel kapcsolatban, hogy miért kezdtél el gyerekverseket írni. Inkább az érdekelne, miket olvastál a gyermekeidnek, mielőtt megírtad volna a saját gyerekverseidet? Érezted-e, hogy nem elég jó a kortárs gyerekirodalom, vagy hogy meg kellene újítani?

A kortárs gyerekirodalom jó, nagyon jó. A gyerekek és a szülők is el vannak kényeztetve, sokféle és jóféle olvasmány közül válogathatnak. Van persze nem jó is, gagyi, bosszantó vagy csak unalmas, de ilyen mindig volt és lesz. Amennyire rálátáson van a nemzetközi mezőnyre, a magyar gyerekirodalom elég jól áll. A délszláv országokban például hagyományosan erős a könyvkiadás, ehhez képest a magyar gyerekkönyvek mind a szöveg, mind az illusztráció terén sokkal izmosabbak. Örököltünk és vettünk is kortárs szerb, horvát, angol könyveket a gyerekeknek. Az utóbbiak között is sok a tucat szöveg, a banalitás, az illusztrációk viszont megbízhatóan jók vagy legalább közepesek. A magyar csúcsillusztráció felzárkózott már az európai élmezőnyhöz, a Milyen madár nemzetközi grafikai díja is ezt bizonyítja.

Azért kezdtem el egyáltalán gyerekverseket írni, mert sok jó és kevésbé jó verset és mesét olvastam a gyerekeimnek. Mindkettő inspirált. A jó azért, mert felvillanyoz, a kevésbé jó pedig gondolkodásra ösztönöz: hogyan lehetne másként. Az arányok az utóbbi években afelé tolódtak, ami engem alkotóként kevésbé érdekel. A vicces, könnyed kis verselés felé, de ez szintén inspirál: hogyan nem akarok írni. Miközben olvasóként a szellemes, a zseniális, jó rímelésű, ritmikájú, ötletes verseket nagyon élvezem, fantasztikusak. Viszont ha már a ritmussal is gond van és semmi ötlet nincs benne, csak erőltetett vicceskedés, akkor inkább lapozzunk.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt volt egy nagyszerű gyerekkönyves robbanás a kortárs irodalmunkban. Sok olvasás után határozottan úgy éreztem, itt az ideje tovább lépni. A gyerekeinknek kifejezetten mindent olvasunk, szó szerint mindent. Attól függ, hogy éppen milyen kedvük vagy kedvünk van. Amikor a könyvön gondolkodtam, akkor önző módon sokkal több kortárs verset olvastam fel nekik. Fantasztikus gyerekverseket és odahányt ritmus- és rímpacákat is.

Milyen egyáltalán gyerekverset írni? Mik az alapvető nehézségei?

Hogy milyen egyáltalán? Jó, nagyon jó. Nincsenek alapvető nehézségei, és itt az alapvetőt húznám alá. Mert olyan, de nem olyan, mint verset írni. Olyan, hiszen miért is lenne más, a vers az vers és ennyi. Nem olyan, hiszen figyelni kell a célcsoportra, az olvasóra. A nem gyerekversnél, ha akarom, valószínűleg nyugodtan leszarhatom az olvasót. Ha megteszem, akkor is lesz vagy lehet olvasóm. Hiszen megfordítva, ha nem teszem azt, akkor sem biztos, hogy lesz olvasóm, sőt.

A gyerekversnél ez nem olyan egyszerű, persze amott sem. Még akkor sem egyszerű, ha sokan nem szokványos gyerekkönyvként tekintenek a munkámra. Alkotás közben fokozott figyelemmel fordultam a gyerekek felé, miközben arra is vigyáztam, hogy ez ne kösse gúzsba a kezem. Ellenkezőleg, ez a figyelem hihetetlen alkotói energiákat szabadított fel. Az olvasónak, ide értve magamat is, némileg sztereotip kép él a fejében a gyerekekkel és a gyerekirodalommal kapcsolatban. Hajlamosak vagyunk sémákban gondolkodni a gyerekekkel kapcsolatban, ami odáig fajul, hogy hajlamosak vagyunk receptkönyvként viszonyulni a gyerekirodalomhoz is. Olvassuk el figyelmesen Weöres Sándor kanonikus és nem kanonikus gyerekverseit. A fontosabb darabok kivétel nélkül nem szokványos gyerekversek. Dobpergés! Természetesen, nagy kihívás gyerekverset írni, nem érdemes a gyerekeknek blöffölni, könnyen lebukik az ember előttük. Ez lehet nehézség is, de ha sikerül elkapni a fonalat, akkor inkább könnyebbség, nagyszerű kihívás.

Nem tipikus gyerekvers kötetet jelentettél meg. Több szülő véleményét kikértem a versekkel kapcsolatban. Volt, aki azt mondta, túl komorak, szomorúak, feszültek. Mit gondolsz erről? Mit gondolsz alapvetően a gyermeki lélekről? Szerinted hogyan dolgoznak fel egy halálról, elmúlásról, betegségről szóló verset?

Nagyon örültem az általad választott módszernek, hiszen mégiscsak a gyerekek miatt vannak. Nincs okom vitatkozni a szülők véleményével, igen, vannak a kötetben ilyen versek. Bár azt gondolom, hogy a hagyományos gyermekirodalmi elvárások miatt ezek nagyobb hangsúlyt kapnak, az olvasó szeme jobban megakad rajtuk. A Milyen madár sokkal színesebb ennél, tematikailag, hangulatilag sokkal gazdagabb. Nyugodtan át lehet ugorni szerintem akármelyik verset, majd annak is eljön a maga ideje. Hangulatfüggő, hogy az ember éppen mit akar olvasni, ez a gyerekeknél, szülőknél sincs másként. Nyugodtan lehet ugrálni, bolyongni, szökdécselni a kötetben. Lólépés, pókjárás, tigrisbukfenc, cigánykerék. Van benne vers elég.

Ha például leveszem a polcról Tolnai Ottó Árvacsáth című könyvét, dehogy nyálazom végig az egészet, pedig nem vaskos. Lapozgatok, a hosszabb verseket mostanában átugrom, mégis nagyon élvezem az olvasást. Tulajdonképpen a többi jó verseskötettel is így vagyok. Van úgy, hogy az én könyvemet le se kell venni a polcról. De tudom és hiszem, hogy van úgy, amikor kell és érdemes. A szülők, gyerekek tudni fogják, melyik ez a pillanat.

Szerencsére nem vagyok pszichológus. Nem tudhatom pontosan, hogyan dolgoznak fel gyerekek egy-egy ilyen verset. Persze tapasztalataimra, olvasmányélményeimre, hétköznapi és tudományos tájékozottságomra alapozhatok. Szerintem nincs recept. A Milyen madár tudatos szerkesztés eredménye, minden versnek megvan a maga helye. Szándékoltan rétegzett, többtónusú kötet, az élet többféle rétegéből villant fel valamit, nem csak abból, amiről most beszélünk. Az általános iskolai bemutatóimon a végső felolvasások rendszerint röhögésbe fulladnak, és jó értelemben elszabadul a pokol. Miközben, mielőtt komoly dolgokról is beszélünk szinte észrevétlenül, komoly verseket is olvasunk. De a végponton felolvashatnám a legdirektebb, legsúlyosabb szöveget is, azon is csak nevetnének. Meglepődtem, de így vannak összerakva a gyereket, szerencsére. A felolvasón, vagyis a szülőn is sok minden múlik. Természetesen az egész könyvön is, nem csak egy konkrét versen. A Milyen madár esetében nem lehet kiragadni a verset az illusztráció, a szülői hang, a jelenlét és a gyerekszoba, konyhaasztal, autó hátsó ülése, piknikpokróc kontextusából. Hogyan dolgozzák fel tehát? Nem tudom, szerencsére. De azt tapasztaltam, nem úgy, ahogy sztereotípiáink alapján számítanánk rá. Mondom, a gondoskodó, felelős kontextus elengedhetetlen. Ez a könyv nem a Minimax, nem lehet otthagyni a gyereket előtte, mondjuk huzamos idegig a Minimax előtt sem érdemes, akármilyen bájos rajzfilmek mennek éppen.

Mantrázom magamnak is: nem tudom, nem tudom, hogyan. De tudom, hogy fel kell dolgozniuk ezeket a témákat. Tudom, hogy szembesülnek ezekkel a témákkal. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. De ez van, ezt dobta a gép, vagyis ilyen az élet. És mivel szerintem az élet jó, nagyon jó, nem érdemes homokba dugni a fejünket, mert később csak nehezebb lesz. Ez szülői és művészi felelősség is, hogy ilyen komoly és fellengzős dolgokat is mondjak. Nagy Norbert zseniális illusztrációi pedig nagyon sokat segítenek az értelmezésben, a befogadásban, a viszony kialakításában. Nem véletlenül emelte ki számos kritikus, hogy képtelenség az illusztrációt leválasztani a versekről.

Egy szülő például a következőket mondta a Mi lesz a hóval című verssel kapcsolatban, idézem:

„Szülőként azt gondolom, elég nyomasztó gondolatokat ébreszt ez a vers. Szomorú, hogy nincs valami megnyugtató válasz-szerűség a végén. Egyébként is ebben az életkorban kezdi őket foglalkoztatni az elmúlás és halál gondolata, kezd kialakulni a hozzátartozók elvesztésétől való félelem. Ezt már Bálinton is észrevesszük. Úgy gondolom, hazudni nem kell, tudnia kell, hogy egyszer mindannyian elmegyünk. Nem szabad viszont hagyni azt sem, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtuk. Ez a vers nem az érzelmi feszültség enyhítését, levezetését, sokkal inkább a serkentését segíti, s akinek nincsenek ilyen félelmei, annak talán pont ezzel fészkeli be magát a gondolataiba. Őszintén megmondom, én kicsit félnék a reakciótól.”

Mit gondolsz erről? Hogyan győznéd meg ezt a szülőt arról, mégis olvassa fel a verset az ötéves gyermekének?

Isten ments, hogy meggyőzzem! A szülő nagyon jól tudja, hogy fel kell-e olvasni ezt a gyerekének vagy nem, hogy mikor olvassa fel. Én sem olvastam el a kislányomnak ezt a konkrét verset. Ezt, ezeket a kérdéseket ő tette fel nekem, amikor az apám meghalt. Nem vagyok szadista állat, hogy naponta tépkedjem a sebeket, túl fájdalmas lenne. Nekem. Nem úgy neki, hiszen bizonyos idő elteltével az anyukája fölolvasta neki a többi verssel együtt, és nem történt semmi… olyan. Fél szemmel hunyorogva egészséges gyereknek tűnik még mindig, és talán mi is egészséges, normális családnak tűnünk. Persze, apa verset ír, pedig már nem középiskolás, elismerem, ez nem egészen normális. És az se, hogy a gyerekek gyakran könyvet kérnek a boltban csoki helyett. Megnyugtatnám a családvédőket, azért szoktak csokit is kapni. És szoktunk játszani, kirándulni, veszekedni, cinkéket etetni, mesét nézni, porszívózni, aludni, húst klopfolni, hintázni, sírni, nevetni, visongani, vicsorogni, bukfencezni. Semmi különös.

A (gyerek)irodalom nem használati útmutató, nem tudok rá úgy tekinteni. Igen, vannak és kellenek olyan valóságszövegek, melyeket jól használhatunk a mindennapi gyereknevelés során. Ha Petike bevette a gyógyszert, akkor te is vedd be, kisfiam. És a kisfiam végre beveszi az gyógyszert, hurrá, így apának nem gurul el a gyógyszere. Akinek van gyerek, tudja, milyen életmentőek ezek a szövegek. És igen, még számtalan funkciója lehet a (gyerek)irodalomnak. A didaktikai-, a pedagógiai-, a gyönyörködtető-, a szórakoztató, a morális-, a fejlődéslélektani-, a társadalmi valamit szokták emlegetni ilyenkor.

Mégis, a (gyerek)irodalom, azon belül a vers egyszerre komplikáltabb és egyszerűbb valami. Komplikáltabb, mert reményeink szerint cseles jószág, úgy hat és olyankor, ahogy és amikor nem számítasz rá, nagyban olvasófüggő is, hogy kiben milyen hatást vált ki. Egyszerűbb, mert csak, mert van egy vers például, megírod vagy elolvasod és ennyi. Tudom, igényeljük a katarzist, a megnyugvást, a levezetést. Én mégsem féltem a gyerekeket az idézett verstől. Én felnőttként sokkal jobban félnék, féltem tőle magamat. A gyerekek bizonyos életszakaszban sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nem lehet megkerülni és sajnos én megnyugtató válasszal nem tudok szolgálni, bár tudnék. A vers sem tud, a kötet sem tud, mégis, a kötet egészének más az iránya, mint ennek az egy versnek. Sokan kiemelik ezt a szöveget, amely a kislányom kérdéseit visszhangozza, azért mert látványosan tálalja témát, direkt módon. Hiszen ilyenek a gyerekek, vagyis ilyenek is. Én jobban szeretem a kevésbé direkt, úgymond elegánsabb verseimet ebből a kötetből. Azonban ennek is ott a helye a többi között, itt pedig a közöttre helyezném a hangsúlyt, hiszen a kötet egészének mégiscsak van számos leágazása, akár nyugvópontja is. Azért sem féltem a gyerekeket, mert ott van mellettük a szülő, akinek ez a vers, ez a kötet egy lehetőség.

Voltak egyéb negatív szülői vélemények? Volt olyan, aki mondjuk kifejezetten rossznak tartotta a kötetet a komolyabb versek miatt?

Én a fentit egyáltalán nem negatív szülői véleményként értelmezem. Egy szülő elgondolkozott egy vers hatásán, ezt teljesen természetes. Nagyobbrészt olvasó emberekkel vagyok kapcsolatban, gyerekeiknek rendszeresen felolvasó szülőkkel. A megjelenéskor átfutott a fejemen, hogy kik fognak a ismerőseim közül idegenkedni a kötetet olvasásakor, de tőlük is meglepően jó visszajelzéseket kaptam. Ez a könyv megpiszkál valamit az emberekben, nem hagyja nyugodni őket, nem olyan, amit gyorsan ki lehet végezni. Többen mondták, hogy újra meg újra elő kellett venniük.

Persze, lehet, csak félnek tőlem. Hiszem, hogy kell ilyen vers is és olyan is és amolyan is. Finom a csokoládé, szeretik a gyerekek, kevés családot ismerek, ahol nem adnak a gyereknek csokoládét. Mégse etetjük a gyereket minden nap csak és kizárólag csokoládéval. Így van ez a Milyen madárral is, nem csak csokoládé van benne, hanem mondjuk spenót is, és még annyi minden, még keserű kanalas gyógyszer is. A komolyabb versek befogadásához szülők mellett sokat segítenek Norbi illusztrációi. Az ő nyúlhősei nagyon izgalmas, töredezettségében is koherens narratív keretet kínálnak. Nagyon sokat dolgozott ezen a könyvön, nagyon sokat foglalkozott a versekkel, ami érződik a végeredményen. Az emberek hátast dobnak a könyv látványától, annyira jó. Norbi azóta sem állt le a témával, láttam az illusztrációk permutációit, meg is ajándékozott minket képekkel, mindegyik iszonyatosan ütős.

Mik voltak a legemlékezetesebb gyerek-reakciók?

Erről nagyon szívesen beszélek, gyűjtöm a reakciókat, visszacsatolásokat. Gyerekek nélkül mit sem ér az egész. Az a tapasztalat, hogy más és más életkorban mást és mást értenek meg a versekből. Más és más kelti fel a figyelmüket. Meglepően nagy a szórás a reakciót küldők életkorában. Ötven éves gyerektől két éves gyerekig terjed a lista. Egy jó barátom például felhívott a Tescoból, hogy az imént felhívták otthonról, hogy a kislánya és az anyukája úgymond két pofára röhögnek egy versen. Máskor Harry Potter és Jókai helyett választották esti olvasmánynak a könyvet, ami még véletlenül sem jelenti azt, hogy százezres példányban fog elfogyni.

Három éves kisfiú anyukája hívta fel a gyerekeim anyukáját, hogy az anya jó sornál a kisfia szeretetrohamot kapott, és ölelgetni kezdte őt. Nemrég érkezett meg a családba a kistestvér. Azt is elmondta, nagyon meglepődött a verseken, azt hitte, olyan hagyományosak lesznek. Még jobban meglepődött a kisfia reakcióján. Vannak olyan családok, ahol a „nagyon jó” vagy az „anya ma nem anya” vált szállóigévé. A gyerekektől érkezők érkező visszajelzések mutatják megnyugtatóan, hogy megvan a maga helye a kötetnek. Azért mondom, hogy megnyugtatóan, mert én magam is kíváncsi voltam rá, milyen sorsa lesz.

Gondolom, azért te is tesztelted a verseket – főleg a súlyosabbakat – a gyermekeiden. Mennyire vettek részt a gyerekek a versek megírásában?

Igen, de nem főleg, hanem úgy össze-vissza, ahogy jött. Húsz-harminc verset kiszórtam, nem kerültek be a kötetbe, ebben van szerepe a gyerekeimnek is. Korábban azt nyilatkoztam, hogy a gyerekeim legesleginkább azzal vettek részt a versek megírásában, hogy vannak. Ez a legtöbb, ez minden.

Tervezel újabb gyerekvers kötetet megjelentetni? Ha igen, másabb lenne-e az az új, mint ez? Van-e valami, amit tanultál mondjuk a gyerekek reakcióiból?

Nem tervezek. Hallok szövegfoszlányokat, fel-fel villan egy új könyv tónusa, de még nagyon messze vagyok ettől. Nem a tervezési fázisban. Nem sürget, nem kényszerít semmi. Szerencsés vagyok. A Milyen madár a korábbi köteteimhez képest viszonylag gyorsan, intenzív munkával íródott. Mert hirtelen bekattant valami, tudtam, hogy mit szeretnék, rátaláltam a hangra, a formára. Ez a beszédmód, alkotásmód egészen biztosan hatással lesz a nem gyerekverses könyveimre is. Előbb a Milyen madár miatt félbe hagyott verseskötetemet kell befejeznem, de ahhoz sok erő kell még, várom a kattanást. Ha lesz új gyerekverses könyv, és remélem, hogy lesz, akkor az biztosan nem ilyen lesz. Kíváncsi alkat vagyok, a van már kevésbé érdekel. Egyelőre meséket írok, csak úgy, mert az kellemesen kilúgoz, és az jó, nagyon jó.