Kacagányok és kacabajkák. Két szeretnivaló, színes, vidám népség, egymásnak szomszédai. Mindkettejük nevében ott bujkál a kacagás: e két játékos, remek fantáziaszó a nevetésre való utaláson túl azt is üzeni, hogy kacagányok és kacabajkák között sokkal több a hasonlóság, mint azt a név hordozói a történet elején sejtik. Merthogy a kacagányok és kacabajkák nem szeretik egymást, bármennyire is tarka virágos mindegyikük kobakja. Egyenesen irtóznak egymástól, pontosabban szólva főleg a kacagányok irtóznak a kacabajkáktól. Ennek okát azonban nem a másik tulajdonságaiban, szokásaiban kell keresni, hanem önmaguk megalapozatlan kultúrfölényességében, az úgymond civilizált kulturális tudat pökhendiségében. A történet, melyet Bosnyák Viktória szavai és Rippl Renáta illusztrációi mesélnek el A szomorú kacagány c. könyvben, arról szól, hogy bár a más népekre, kultúrákra vonatkozó sztereotípiák és gyűlöletbeszédek nagyon sokat tudnak ártani, a régi ellenségeskedések megszüntethetők, a másik igaz arca megismerhető. Legyen bármilyen is a világ, ezt a gondolatot, hitet feladva nem lehet gyereket nevelni, vagyis már csak emiatt is ott a helye A szomorú kacagány-nak minden nagyóvodás és kisiskolás életében.

A kacagányok és kacabajkák két etnikumot, nemzetet, kultúrát jelenítenek meg. A köztük húzott határ azonban esetlegességében mutatja meg magát, így a mindenkori szociális és kulturális határok konstruált voltát leplezi le. A könyv indítása nagyon is élethű, sajnos. Olvassunk csak bele: “A kacagányok olyanok, mint te meg én, csak a fejükön virág nő, és folyton kacagnak. Békében élnek, csupán egy dologra kell vigyázniuk: hogy a kacabajkák el ne rabolják őket. Senki sem tudja, hogy néznek ki a sövényen túliak, de mindenki csúfnak, félelmetesnek és gonosznak képzeli őket. Ezt az összes kacagánygyerek jól megtanulja.” A mese nyelvén olyan hiedelmek kapnak itt hangot, melynek “szinonimái” napi jelenségként kerülnek a gyerekek fejébe. Egy csomó gyerekszájból hallott hasonló, teljesen friss példa jutott eszembe ezt olvasva. A kacabajkák sajnos könnyen behelyettesíthetők: “Mama, én nem fogok egyedül hazajárni, mert ellopnak a cigányok. Igen, a cigányok ellopják a gyerekeket!”, “Mama, te tudtad, hogy a zsidók nagyon pénzéhesek? Ráadásul azt hiszik, hogy Isten csak őket teremtette.” A gyerekek (gyakran egymástól) az ilyesmit is jól megtanulják. Sokszor, fáradhatatlanul, tengernyi kreativitással, újra és újra kell tehát mesélni a másikról és annak másságáról.

Ebben nagy segítségünkre lehet a kacagányok és kacabajkák története. Remekül megragadja például, hogy a xenofób, ill. rasszista gondolkodási sablonok mennyire ráírják magukat az észlelésre: hogy gyakran hiába látok a világban valamit valamilyennek, elhiszem, hogy az a valami más, mint amilyennek észlelem, csak azért, hogy a sablonjaimmal összhangba kerüljek. Ez a momentum életszerű, hiteles ábrázolásban jelenik meg a történet elején a két gyerek, Lipi és Panka találkozásakor a sövénynél.

A könyv ugyanakkor nem csak azt mutatja meg, hogy és mit mesélhetünk a toleranciára való nevelés során, hanem azt is, hogy azért elég nehéz dolog ez. Bármennyire is jól átgondolt egy történet, nem lehet vele automatikusan jó hatást elérni. Erre például az etnikumok, népcsoportok szimbolikus virágvilágba való könyvbéli átültetése mutat rá. Ezt a virágvilágot határ szeli ketté: a kacagányok kerti, míg a kacabajkák mezei virágok. Az egyik nemes, nemesített, a másik gyom. Az egyik gondosan ültetett és nevelt, a másik vadon és vadul szaporodó. Olyan osztályozást, csoportokba sorolást vezet be a történet, mely a gyermeki gondolkodás számára idegen. Az ő szempontjukból nincs különbség tulipán és pitypang között, mert a különbség csak külső hatás eredményeként kezd kirajzolódni bennünk például abban, hogy az egyik virágot le szabad tépni, a másikat viszont nem. A gyereket bonyolult és áttételes megértési kalandra hívja a mese. Gondolatban értékelő különbséget kell húznia olyan dolgok között, ahol ő azt nem feltételezi, majd szépen fel kell számolnia a különbséget megteremtő határt. A virágok sokféleségének közvetlen megtapasztalását így felülírja a botanika osztályozós intellektualizmusa, ahol egység volt, azt megszünteti, az egység újrateremtése után azonban ott marad a heg, a varrás. A mese úgy tanítja a “virágok egyenjogúságára” a gyerekeket, hogy először megvonja tőlük a virág egyenjogúságának hangulaton, érzéseken, érzékszerveken keresztüli megtapasztalását. Úgy tűnik, mintha az írói gondolatban először létezett volna a tanulság, a morális és szociális útmutatás képletes sűrítménye, s erre szövődött volna rá a narratíva: talán ez a gyökere a könyvben jelenlevő disszonanciának az értékvállaló üzenet és ezen üzenetet hordozni hivatott fantáziavilág között.

A szelíd árnyalatú illusztrációk és a retró könyvterv, mely nagymamáink herbáriumait juttathatja eszünkbe, helyrebillentik az esetleges kritikus szövegolvasatokat. Rippl Renáta nagyon jól ráérzett, hogy mire is van szüksége a történetnek a teljes kibontakozáshoz: a mese mindenképpen gazdagodik munkája nyomán, s a masnira zárható könyv ötlete pedig előre sejteti azt a sorok között húzódó üzenetet, hogy a könyvben valamiféle titok lepleződik majd le. A kacagányokat és kacabajkákat vizualitásukban Rippl Renáta úgy teremtette meg, hogy köztük a különbség sokkal távolibbnak, valószerűtlenebbnek tűnjön mint a hasonlóság. Nagy, kerekfejű figuráinak arcáról könnyen leolvasható, hogy éppen mit éreznek, s a felnőtten is gyermekeket idéző alakok a varázslatos aprónépek egy újabb kedves példáját teremtik meg. Egyedül azt sajnálom, hogy amikor a szövegben kacagánymama a jácintjait siratja, a kép kókadozó nárciszokat mutat a fején.

Bosnyák Viktória / Rippl Renáta, A szomorú kacagány. Csimota, Budapest, 2014.