Korábban ismerted már a Papírszínházat, mi a véleményed a műfajról?
Igen, van is otthon kettő: A brémai muzsikosok és Az aranyhal. Szoktam olvasni őket a lányoknak esős-sötét őszi délutánokon, és feszülten figyelik mindig az előadást. Ráadásul szép fakeretet is szereztem hozzá, amitől tényleg színház jellegűvé válik az egész. Nagyon értékes mesélési technikának tartom, és szívből örülök, hogy a Csimota meghonosította Magyarországon ezt a műfajt.
A lássuk a medvét! egy jegesmedvéről szól, aki folyton eltűnik a szemünk elől, a mókás verseket a te tolmácsolásodban olvashatjuk magyarul, könnyen ment a fordítás?
 
Hihetetlenül élveztem a fordítást, mert inspiráló humora van az eredeti szövegnek és a képeknek. Bár én többnyire szabad versben írok, mindig rá kell jönnöm, hogy a formavers kellemes zeneisége bizony igen jól esik a fülemnek. És ilyenkor kedvet kapok rímes-ritmusos gyerekverseket írni…
Melyik a nehezebb írni vagy fordítani?
Más részét mozgatja meg az agynak az írás, és megint másikat a fordítás. Íráskor nagyobb rajtam a felelősség, és több energiát igényel az új szöveg elképzelése. Fordításkor kicsit szabadabb az ember, hiszen a mű már ki van találva, testet már kapott a szerzőjétől, nekem csupán az a dolgom, hogy a mi kultúránknak megfelelően öltöztessem fel. Hogy a szöveg nálunk is otthonosan mozoghasson, kellően csinos legyen, ugyanakkor az eredeti test szépségeit se rejtse el a fordítás „ruhája.”
Melyik rész a kedvenced?
Mindegyik sor közel áll a szívemhez, de talán a vége a legszellemesebb.

 
A fordítás adott-e inspirációt arra, hogy te is kitalálj, kifejezetten erre az előadásmódra történeteket, hiszen elég sok meséd jelent már meg eddig?
Már a fordítás előtt is nagyon tetszett ez a műfaj, most meg aztán pláne imádom. Hogy írnék-e ilyet? Igen, azt hiszem, el tudnék képzelnék egy ilyen mesét. Nagyon vizuális típus vagyok, és tetszik a Papírszínházban, hogy a gyönyörűszép képek a nyomtatott szöveg nélkül hatnak, és hangot kapnak, sőt néha, amikor egymásba kell folyatni a képeket, még életre is kelnek. Kicsit olyan érzésem van a Papírszínházzal kapcsolatban, mintha a diafilm minden előnye egyesült volna egy művészi mesealbum összes erényével.