Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Grela Alexandra A Hétfejű Tündér illusztrátora

Kérlek mutatkozz be az olvasóknak, mit érdemes tudni rólad, és kérlek mesélj arról is, hogyan kerültél Magyarországra!

Grela Aleksandrának hívnak és festőművész vagyok. Talán az, hogy lengyel vagyok — és hogy hogyan és miért kötöttem ki Magyarországon — jelen pillanatban nem is annyira lényeges. Jobban mondva a sokkal fontosabb dolog az, hogy nem illusztrátor vagyok, hanem festő, aki megkedvelte a gyermekeknek szánt illusztrációk készítését. Krakkóban a mesterünk sokszor ismételte nekünk: „…ne illusztrálj, hanem törekedj a kifejezésre, ne mesélj, mert arra ott vannak mások…” (mindenki számára világos volt, hogy az iparművészeti szakok hallgatóit érti ez alatt).

Abban a meggyőződésben nevelkedtem hát művészként, hogy az illusztrálás nem az én asztalom. Pedig az igazat megvallva mindig is vonzott ez a tevékenység. Harmadéven még jelentkeztem is a könyvtervező műhelybe — amit fakultatív szakként fel lehetett venni —, de egy félév után abbahagytam, mert állandóan azt hallottam „…belőletek festőkből sosem lesz igazi illusztrátor, csak mázoltok, ahelyett hogy rendesen megfestenétek valamit…”.

Aztán tíz évre rá valahogy magától megtalált az illusztrálás és ezúttal saját magam döntöttem el, hogy van-e ehhez tehetségem és vajon illik-e ez egy festőművészhez.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Csimota Kiadóval?

A Csimotával a szerencsés véletlen hozott össze. A férjem régi barátjának a feleségével beszélgettem a jövőbeni terveimről és bevallottam neki, hogy már régóta kacérkodom a gyerekkönyv illusztrációkkal; sőt már készítettem ehhez portfóliót is korábbi munkáimból, melyeknek egy részével részt is vettem egy nemzetközi illusztrációs kiállítás-sorozaton (Animaliter) és tulajdonképpen minden adott volt, hogy professzionálisan bemutassam magam. „Kezdd mindenképpen a Csimotánál!” — tanácsolta Csupics Niki (Könyvközösség-partner), aki már régóta ismeri a kiadó projektjeit, különösen a Papírszínházat, amivel engem is ő ismertetett meg. A lehető legjobbakat mondta a Csimotáról és úgy éreztem, hogy érdemes hallgatnom rá. Mondanom sem kell, hogy nem bántam meg…!

Mikor hallottad először A Hétfejű Tündér meséjét?

Amikor először elolvastam teljesen mellbe vágott. Az üzenetével, a csodálatos nyelvezetével, ritmusával. Némelyik kifejezését „sokáig” (és az igazat megvallva nem egyet hiába) kellett keresnem a szótárban, ami azonban nem Lázár Ervin szövegének bonyolultságát, hanem sokkal inkább eredetiségét, különlegességét igazolja. A szerző kegyetlen naturalizmusáról nem is szólva, amely virágnyelven írja le a tündér újabb és újabb fejeinek porba hullását. Ez egy igazi mágikus történet, amely ugyan szinte lebénít első olvasásra, de aztán rögtön el is varázsol azzal, amilyen mesterien vegyíti az ürömöt az édes süteménybe.

Emlékszel még melyik figura volt meg legelőször?

Először a „szörnyszülött” főszereplő készült el. Habár az első változatával elégedetlen voltam, mert szó szerint csúnya volt és ezzel együtt taszító is. Arra gondoltam, hogy ez a megoldás ennél a mesénél nem a legszerencsésebb. Bármilyen terhet is tett erre a szereplőre a szerző, úgy éreztem ellensúlyoznom kell ezt valami módon, mert valahol az alak személyiségének legmélyén az együttérzésünket kiváltó energiák rejtőznek.

Azt akartam, hogy mindenekelőtt olyan legyen, aki szegény, szánalomra méltó és becsapott, amolyan szerencsétlen balek, aki küzd a saját csúnyaságával és tanácstalanságával, amik ellen tulajdonképpen lázad, mert nem fogadhatja el őket. Nem akartam, hogy a gyerekek féljenek tőle.

Csak ezután alakítottam ki Hétfejűt. Bevallom ez elég komoly kihívás volt, mert maga a tény hogy valakinek hét feje van, egyértelműen egy természetellenes szituációt teremt, amiben a szépséget nehéz tetten érni. Márpedig azt eltökéltem magamban, hogy ezt a mesét a lehető legszebben akarom megfesteni, hogy a szépség és a melankólia érzése erősebb legyen a képzelet borzalmainál. A Hétfejűnek így háromszor is nekifutottam. Elsőként úgy gondoltam, hogy a fejek legyezőszerűen fognak szétnyílni. Aztán készült egy változat, ahol a fejek, mint a virágok nőnek ki egy kalapból. Csak ezek után döntöttem úgy, hogy úgy festem le a lányt, hogy a törzséből egy helyett több nyak nő ki.

Amikor elkészültem a teljes mesével, csak akkor jöttem rá, hogy ezek az arcképek emlékeztetnek valamire. Kiderült, hogy valahol távolról beléjük szivárogtak emlékeim gyermekkorom kedvenc meséjéből, ami Janusz Korczak „Első Matykó király” című könyvének folytatása: „Első Matykó király a lakatlan szigeten”, amiről nyugodtan állíthatom, hogy lehangolóan szomorú könyv (talán ennek is köszönhető, hogy — ha jól tudom — eddig nem jelent meg magyar fordításban…). Az általam megfestett Hétfejű távoli lenyomata Matykó király képzeletemben élő arcának.

Mi a véleményed a Papírszínházról, korábban találkoztál már ezzel a mesélési formával?

A Papírszínházat Nikinél ismertem meg, amikor beszélgettünk az illusztrációkról. Egyből nagyon megtetszett a mód, hogy a gyerekeknek egy mini-színházon keresztül olvassunk. Úgy gondolom ez egy csodálatos és nagyon kreatív, egyben pofonegyszerű ötlet.

Egyrészt a történet befogadását megkönnyíti mind vizuálisan, mind érzelmileg, azzal, ahogy a kivételesség atmoszféráján keresztül megteremti azt a koncentrációt amire minden (és bármilyen) mesének oly nagy szüksége van a hallgatóság, azaz itt egyben nézősereg részéről.

Másrészt folytatja a valamikor oly népszerű utcai bódészínházak hagyományát. Egyszer készítettem egy illusztrációt, ahol két kisgyerek megkövülten bámul egy kintornást, aki számukra egy elvarázsolt világ darabkája a szürke utcán. A Papírszínházban is ott van ez az erő, ami meghitt házi csodavilágot teremt a hétköznapokban.

Ha jól tudom, nem a Papírszínház-sorozatba készítetted eredetileg a képeket, ez később mennyire befolyásolta a munkádat?

Az én „Hétfejűmet” már eredetileg is Papírszínháznak szántam. Csupics Niki, akit szintén nagyon elvarázsolt ez a mese, kért meg rá, hogy ha volna kedvem, akkor csináljak neki egy „privát” verziót, hogy kipróbálhassa, hogyan reagálnak a gyerekek erre a történetre.

Így amikor nekiláttam egyből Papírszínházat terveztem, bár a megjelentetéséről igazán nem is gondolkodtam. Amikor később ez a lehetőség felbukkant, nagyon megörültem és ekkor kezdtem hozzá a Hétfejű második, kibővített változatához.

Milyen technikával dolgoztál? Miért ezt választottad?

Amikor illusztrálok, rendszerint temperát használok. Ez egy vizes alapú technika, amit manapság valahol az akvarell és az akril közé helyezhetnénk, és az az igazság, hogy már nem sokan érdeklődnek a használata iránt, persze leszámítva az iskolai rajzórák olcsó temperával „maszatoló” diákjait… A „hivatásosok” többnyire akrillal dolgoznak. Miért is döntök mégis éppen emellett a technika mellett? Talán alázatból, talán mert organikusabbnak, kevésbé műanyagnak tűnik. S hát talán amiatt, mert ódivatú — különösen a tojástempera.

Mit szólsz a végeredményhez, elégedett vagy?

A Hétfejű esetében leginkább annak örülök, hogy két dolgot — azt hiszem — sikerült elérnem: úgy megfesteni, hogy ne legyen brutálisan szomorú és hogy az egyszerű történet ellenére a vizuális sokszínűség domináljon.

Hol és mikor találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?

A következő könyv amin jelenleg dolgozok — a „Csipkerózsika” — ugyancsak a Csimota gondozásában fog megjelenni, méghozzá a Design-könyvek sorozatban. Ez egy különösen izgalmas projekt, ami az illusztrátornak teljesen szabad kezet ad, egyúttal magasra is teszi a mércét, mind a művész, mind az olvasó számára. A teljes könyv 16 képből áll, amiben egy — többnyire — mindenki által ismert klasszikus mesét kell elmondani, úgy hogy semmilyen szöveg nem kíséri a jeleneteket. Miután a Papírszínházzal ellentétben itt a kép nincs interakcióban a szöveggel, a festés milyenségén, a karakterek kialakításán túl nagyon nagy hangsúly kerül a jelentek kiválasztására, hiszen itt az egész egy folyamként kell, hogy működjön, ami végigvezeti az olvasót az általa szabad asszociációkon keresztül interpretált történeten. Itt tehát nagy szerep hárul a befogadók fantáziájára, amit illusztrátorként nem kis kihívás előre mederbe terelni, anélkül hogy behatárolnánk az olvasókat.

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér (Grela Aleksandra illusztrációival)