Jódal Rózsa a Milyen madárról

Jódal Rózsa, Kollár Árpád Milyen madár című gyerekvers-kötetét ismertette az újvidéki rádió Szempont című műsorában 2015. december 29-én.

Az, ami belülről feszít

Barátnőm óvodás unokájának évekig nem merték megmondani, hogy meghalt az imádott nagyapja. Sürgető kérdéseire, hogy hol van hát, mindig azt válaszolták szemlesütve, hogy nagyon beteg, egy messzi kórházban ápolják. A mai gyerekeket mindentől meg szeretnék kímélni, védeni. Vattába takarni, minden földi jóval elhalmozni, minden rosszat eltitkolni előle. A „szent cél érdekében” a népmeséket is kiforgatják, végüket rendre Happy endre változtatják. A „műmesék” és gyermekversek is többnyire csak az élet napos oldalát villogtatják, lehetőleg minél könnyede—bben, érthetőbben és rózsaszínűbben láttatnak mindent, nehogy túlságosan megterheljék a kis kobakokat.

Tavaly — előtte nagy kritikai sikert aratva — az év legjobb gyermekkönyv írója Kollár Árpád lett. Nem is csoda. Milyen madár című gyermekvers kötete, amelyet 2014-ben adott ki a budapesti Csimota Könyvkiadó, annyira egyedi, annyira „tabudöngető”, mély, gyermekközpontú, igaz és gyönyörű, hogy se gyerek, se felnőtt olvasó nem teheti le mély érzelmi és gondolati telítődés nélkül.

A kötet harminchárom verse belülről szólítja meg a gyermekolvasót. Mindennapi kérdéseiket, dilemmáikat veti fel, de a lélek mélyén megbúvó, számunkra olykor meghökkentő képzettársítású észrevételeiket is ”lekottázza”. „ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól, / melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, s nárciszt (…) kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra.” olvassuk a Milyen madár címadó versében, s szíven üt a kérdés: milyen hosszú útra utazhatott az apa: szolgálati útra, „csak” elvált, vagy az örök vadászveszőkre távozott a kicsi elől? A mondóban is ezernyi a látszólag lakonikus, ám néha komoly veszteséget takaró megállapítás: „nincsen babám, lenyelte a tenger/ nincs barátom, elmosta az eső, (…) nincs ceruzám, megrágta a kutyám, /nincsen kutyám, elvitte a troli, nincs városom, belepte a korom, /nincsen fogam, kihúzta a kilincs, (…) nincsen mamám, bevitte a mentő, nincs nadrágom, kinőtte a lábam, (…) nincs zsebkendőm, kifújta az orrom,”. A vízbe ejtett baba nyilván örökre elveszett, a „rossz, csintalan” kutyát talán elajándékozták a szülők, vagy éppen a troli gázolta el; mint a felnőttektől hallja, az egész város szmogos, egy egérfoggal kevesebb van a sorban, a (nagy)mama eltűnt a nagy, titokzatos kórházban, ahonnan — látja, hallja — nem mindig jönnek vissza az ismerősök. Érdekesek a gyerek megfogalmazásai: a nadrágot „kinőtte a lába”. A zsebkendő „kifújta az orrát”. A dalocskában felsorolt vágyak: „szeretnék kutyát kapni dobozban, / szeretném kolbásszal enni a fánkot, (…) szeretnék biciklizni egy felhőn, /szeretném, ha engednének félni, /szeretnék szétszerelni egy tankot,”. Apró, mégis megvalósíthatatlannak látszó kívánságok. Jó lenne az elvesztett kutya helyett egy újabb hűséges barátot kapni, nem mindig a bevett szokások szerint étkezni, például a fánkot csak lekvárral enni, mert azt úgy szokás, kedvére szerelgetni, bütykölni, a képzelete szárnyán a felhők között száguldozni, s „merni” szabadon félni, sírni, pedig a felnőttek szerint egy „fiúhoz ilyesmi nem illik, az mindig bátor és férfias”.

Vannak a költőnek hangsúlyosan „páros” versei is. Ilyen a nem és az igen, az én apum, és az anya ma nem anya, ilyen az ez az egyik hülyevers és „párja”, az ez a másik hülyevers. „nem szeretem, ha apa rohangászik a szobában, / nem szeretem a pénteket, mert jön a hétfő utána, / nem szeretem a nyarat, mert annak egyszer úgyis vége lesz, / nem szeretem az óvodát, mert járni kell oda mindig.(…) nem szeretem, ha kinövöm a szépruhát és kidobják. / nem szeretem a sünt, mert szúrós, de mégis szeretem.” Félelmetes lehet a kicsi számára, ha látja, hogy apát valami bántja, nem lehet hozzá szólni, egyre csak rohangászik le s fel. Nehéz még az új kötelesség, az óvodába járás. Sajnálja, ha meg kell válnia egy ruhadarabjától, amelyet már megszokott, megszeretett, de nincs apelláta. Nem érti, miért vonzza a szúrós tüskéjű sün, de minden rossz tapasztalata ellenére vonzza. Sokszor másként fogalmazza meg, miért szeret valamit: „szeretem a labdát, ha van benne gurulás”, vagyis csak akkor érdekes, ha játszhat vele, rugdalhatja. „szeretem a cicát, ha van benne szép hang”. Nem ismeri még a dorombolás szót, de szereti, ha a macskája, törleszkedés közben, dorombol. „szeretem apát, ha van benne bújás/ szeretem a verset, ha van benne hangosság, / (amikor hangosan olvassák csak nekem)”. Boldog, ha odabújhat az édesapjához, s az csak neki olvas fel, nem valamennyi testvérének. Gyermekésszel olykor dobálódzik a számokkal, s ha valamit nem ért, dacosan rámondja, hogy nem is érdekli: ”palacsintát se tudok sütni, de meg tudok enni vagy százat, / és ha nagyon éhes vagyok, akkor hetet is, (…) és nem tudok kesztyűbe dudálni, de nem is akarok.” (dolgok, amiket nem tudok).

Megdöbbentő őszinteségű és felkavaró a mi lesz a hóval című vers: „anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok, / velem jöhet vagy egy másik kislánnyal alszik, / és a biciklim majd nélkülem gurul tovább, / és zöld lesz vagy átfestik, ha már nem kell nekem, / és öreg leszek, mint tata vagy még gyerek, // és mi lesz a hóval, az is hullik tovább, / és kik golyóznak az utcán, ha én nem leszek, / és tényleg nem leszek, vagy leszek valahol, / és hol lesz az a valahol, ahol nem leszek, / és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.” Súlyos gondolatok ezek. A pszichológusok szerint az elmúlás és a halál gondolata már egészen pici korban foglalkoztatja a gyerekeket. Mások szerint nem szabad ilyen súlyos problémával terhelni a kiskorúakat. A könyv méltatói közül egy „letesztelt” néhány három, öt és hat éves gyereket — a könyv kiadója ugyanis öt éven felülieknek ajánlja a Milyen madár című könyvet — valamint a szüleiket. A hat éves Polli ezt mondta a mi lesz a hóval és a Jó című versek elolvasása után: „Ez a vers a halálról szól. Ha meghalunk, sírba tesznek minket, de a lelkünk a mennyországba kerül.” A Jó-ról: „Az élet jó, a kislány boldog, én is az vagyok, mert ilyen jó anyukám van.” Az ötéves fiúcska csak mosolygott a versek hallatán, nem reagált, de a hároméves viccesnek találta a Jó című verset. Ő is szereti, ha apa viszi az óvodába, repülni is biztos nagyon mókás — mondta. Érdekes a lesz, lesz, lesz, című vers, amelyben „a malacból virsli lesz, jóebéd, ebédszag,” s szójátékok is helyet kapnak benne — és más versekben is — hisz: a fogból fogas lesz, télből telelés, vérből verelés, csapból csöpögés, hogy végül felvetődjön a nagy, igazán „fogas kérdés: ” de belőlem mi lesz, mi lesz belőlem, mi lesz.”

Rengeteg mindenről szó van még ebben a kis könyvben. Például amikor a kicsit a csuklós buszban anya lábához nyomjak a büdös kabátok. Vagy amikor nagy cirkusz támad abból, amikor a testvér elveszi a „nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk már végre.” Kiderül, hogy: ”nálunk apa ül a tilos szobában”. A zagyválóban, amikor a gyerek kitépi a dongó szárnyait, majd eltapossa az állatot, megszólal a lelkiismerete és feltámad a félelme: „tejjé válik a szóda a számban, /nem merek többé zsákban aludni, / futkosok itten körben a porban, / mert kitéptem a dongónak a szárnyát.” Megrendítő az én apum című vers, amelyből nem tudjuk meg, meghalt-e az apa, vagy csak elköltözött. A gyermekolvasó (vagy hallgató) úgy is magában kutatja és találja majd meg a maga megfejtését: ” én apum, aki a mennyekben vagy, /félek, elfelejtem a neved, / még a szekrényben lóg a nagykabátod, / de nincs már benne a te szagod, / az inged se sétál velem az utcán, // vigyázz ránk, ahogy megígérted, / hogy senki se bántsa a kishúgom, / a cinkékre meg majd vigyázok én is, / csak múljon el minden, akár az erdő, / és reggelre mindent elfelejtsek, // de sose legyen üres a házunk, ámen.” A kicsinek olykor egy nagy, megfejtésre váró kérdőjel a felnőttek viselkedése: „anya sötét, vág a szeme, rossz ruha a kedve,/ anya ül és lóg a lába, rág valami benne,” (anya ma nem anya). Annyira a mindennapjainkból kölcsönzi a hasonlatait is: ”elszálltak a darvak a tóra, / de a hangjuk még itt lebeg a házunk fölött, / mint egy nejlonzacskó, amivel játszik a szél,”. S közben csupa mozgás, lendület, ahogyan egy kamasz érezhet: „göröngyös utcákon hajtok a szélben, / a messzi boltba tekerek, hogy jó soká tartson, / porba hullik közben zsebemből az apró, / porba hullik a hétfő, a kedd, meg a szerda, / zizeg bennem az élet, mint a zöld legyek, / megyek a boltba én, csak megyek és megyek.”

Kollár Árpád komolyan veszi kis olvasóit. Nem akarja őket ámítani, csupa jóval kecsegtetni, gügyögni nekik, amikor maguk is látják, érzik, mi történik körülöttük, velük, bennük: sok vidám és szomorú, kíváncsiságot vagy félelmet ébresztő játékosság és furcsaság is. Ráadásul sokkal értelmesebbek és fogékonyabbak, mint azt a szülők és egyes gyermekírók hiszik róluk. Mindenesetre ezeket a nagyon sokrétű, összetett verseket, amelyekben József Attila, Domonkos István, Tolnai Ottó verseinek, sőt Janikovszky Éva szövegeinek ízei, képei, motívumai, tartalmi és formai bravúrjai is fel-felbukkannak, ajánlatos, főleg a kicsiknek, a szülőkkel együtt olvasni. Mindkét fél gazdagodhat általuk, az „aprókák” pedig magyarázatot kaphatnak a léleknek és a cselekedeteknek azokra a rejtett rugóira is, amelyeket sejtenek ugyan, de maguknak megmagyarázni nem tudnak.

A kötetet forgatva nem szabad megfeledkeznünk Nagy Norbertnek a költő verseivel és a gyermekolvasókkal teljességében egy hullámhosszon „zenélő” — alkotó, sőt olykor vizuálisan továbbgondoló, továbbszárnyaló újszerű, sajátságos, kissé groteszk, nagyon szerethető és szemgyönyörködtető, mélyen elgondolkodtató, már több magyarországi és külföldi díjban is részesült illusztrációiról.

Aki a Milyen madár című (gyermek)verskötetet kézbe veszi, legyen az felnőtt, óvodás korú, avagy kamasz, nagy, váratlan szív meleggel elárasztó élményre készülhet fel. Egy vérbeli költő szokatlanul őszinte, szókimondó, elmélyült és sajátságos tartalmi- és formavilágának kellős közepében találhatja magát. A Titkok Világában.