Intézményi megrendelés esetén, kérje személyre szabott ajánlatunkat! (iskolai jutalomkönyv, ajánlott olvasmány)

Sokrétű mindennapok
Beszélgetés Kollár Árpád költővel

2015. július 7., kedd, sanya

„Az élet nem habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk” — világosítja fel Virág elvtárs Pelikánt Bacsó Péter filmjében, A tanúban. A Milyen madár című verseskötet szintén az élet sokféleségére, olykor szomorú, máskor pedig vidám oldalára szeretné felhívni, ezúttal a gyerekek figyelmét. Kollár Árpád költővel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a Csimota Kiadó gondozásában megjelent kötetéért a 86. Ünnepi Könyvhéten és a 14. Gyermekkönyvnapokon az év legjobb gyerekkönyvírójának választották.

 Mennyire ismert külföldön a kortárs hazai gyerekirodalom, ezen belül is a kortárs gyerekvers?

 A magyar irodalom recepciója a teljesítményéhez képest nem túl erős külföldön, s ezen belül a költészetnek még nehezebb dolga van. Ez egyrészt a világviszonylatban kevés beszélővel bíró nyelvünkből, másrészt sajátos költészeti hagyományainkból adódik, hiszen a környező országokhoz hasonlítva más poétikai eszköztárral, más költői nyelvvel, képhasználattal dolgozunk. Gyerekverset elhelyezni külföldön még ennél is nagyobb feladat, miközben a magyar gyerekirodalom az elmúlt tíz évben hatalmas lendületet kapott, s a nagy klasszikusokhoz viszonyítva is képes volt megújulni. Ezzel szemben a gyerekvers Franciaországban például hiányműfaj. A kiadóm mindenesetre a kötetemet lefordíttatta angol és francia nyelvre is, s reméljük, hogy egy külföldi kiadó felfigyel rá. Amiben pedig most különösen jók vagyunk, az az illusztráció. Nagyon igényesek és friss vizuális nyelvű illusztrációk születnek, amelyek felveszik a versenyt az európai mezőnnyel. Ráadásul a képanyag az, amire egy külföldi kiadó először felfigyel. A visszajelzések mindenesetre biztatóak.

 Az, hogy egy költő, amikor szülővé válik elkezd gyerekverseket írni egy teljesen természetes és magától értetődő dolog?

 Tulajdonképpen igen. A költőknél ez valószínűleg egyfajta kór vagy betegség. Tőlem is sokan kérdezték, hogy mikor kezdem el, de kitartottam körülbelül a lányom négyéves koráig. Persze titokban azért megírtam egy-két rímes és vicces versikét, amelyek borzasztóan rosszak voltak. Míg a kiadóm és szerkesztőm, Tsík Sándor el nem kezdte komolyabban rágni a fülemet. Persze érdekelt a téma, hiszen nagyon sokat olvasunk otthon a gyerekeknek, s úgy éreztem, hogy miközben nagyon sokrétű a magyar gyerekköltészet, most mégis elérkezett egy olyan pontjához, ahol érdemes próbálkozni, kockáztatni, valami mást csinálni.

 Az, hogy más legyen, mint a klasszikus rímes versek, ennyire fontos volt?

 Formailag, a beszédpozíciót és a témákat tekintve is bátrabb verseket akartam írni, hogy a gyerekek kapjanak a megszokotthoz képest valami mást. Fontosnak tartom a sokrétűséget, hiszen például a felnőttek is sokféle ételt esznek, sokfelé mennek, sokfélét olvasnak. Azzal persze tisztában kell lenni azzal, hogy Gazdag Erzsi és Weöres Sándor, vagy Bartos Erika és Varró Dani nem egy ligában játszanak. Azzal viszont nincs baj, hogy hol ez, hol pedig az kell a gyereknek. Miközben én is nagyon jól szórakozom az igényes, vicces, ritmusos verseken, szerzőként nem ezek érdekelnek. Egy alternatív formanyelvben gondolkodtam, mely ugyanakkor számol a hagyománnyal is, így például Weöres Sándorral, Kosztolányival vagy Kovács András Ferenccel. Van olyan, hogy felnőttként is a könnyedebb, s van, hogy a nehezebb olvasmányra vágyunk. A gyerekeknél sincs ez másképp. S persze van olyan is, amikor fontos, hogy elgondolkoztasson, s az értelmi intelligenciát fejlessze a vers.

 Mennyire kell egy versnek didaktikusnak lennie?

 Amikor írtam, nem vetettem ezzel számot. Kevésbé hiszek az irodalom tudatos didaktikai funkciójában, miközben azt látom, hogy nagyon sok szülő és tanár igényli, hogy neveljen, oktasson egy irodalmi szöveg. Ha direkt ilyet írunk, az nagyon pozdorjaízű lesz, pedig véletlenül sem egyforma gyerekeket akarunk nevelni. De egy jó vers igenis mindig mond valamit, elgondolkodtat, van tétje, súlya, így önmaguktól indulnak el a folyamatok. Ez pedig sokkal jobb, mintha az olvasó arcába tolnánk, hogy neked így kell érezned, így kell viselkedned, így kell élned.

 A Milyen madár azonban éppen egy olyan verseskötet, amelyhez elengedhetetlen a szülői jelenlét és interpretáció, hiszen a hagyományos gyerekirodalmi elvárásokkal ellentétben nem csak az élet vidám oldalát mutatja be, hanem annak sokszínűségét is.

 A szülő valóban iszonyatosan fontos. Sokszor mi is letesszük a gyerekeket a YouTube elé — a tévé elé nem, mert azt már leselejteztük —, s ilyenkor nekünk is vennünk kell a fáradtságot, odaülni melléjük, beszélgetni arról, amit láttak. A kisgyerekek esetében nincs könyv szülő nélkül. Ha a szülő meg akarja úszni, hogy a gyerekével foglalkozzon, akkor nem ez a könyv, amit a kezébe adhat. A kritikusok elsősorban a szomorúság kérdését firtatják azzal, hogy ez a gyerekversek esetében újszerű. De az a helyzet, hogy van, amikor szomorúak vagyunk. A kötet témái nem az én témáim, hanem a gyerekeimé. A kislányom jött és támadott egy időben azzal a kérdéssel, hogy „mi lesz a macimmal, ha meghalok?”. S azért ennyire direkt ez a vers, mert ez pontosan így hangzott el, még akkor is, ha ez a direktség az ízlésem ellen való. Isten ments, hogy ezt mindennap elolvassuk nekik, de elő lehet venni egy adott pillanatban. Nagyon furcsán viszonyulunk a gyerekekhez. Azt gondoljuk, hogy meg kell őket védeni, burokba kell zárni, holott ők egészen mást értenek ezekből a versekből, egészen mást értenek a világból, mint mi. Megdöbbentő számomra, hogy egy számunkra szomorú versen két pofára röhögnek. Egészen más rétegeket húznak le belőle, mert egy-egy szó vagy kifejezés megragadja a fantáziájukat és az értelmezés iránya egyből kisiklik, csak legfeljebb a háttérben működik a szöveg. Nagyon sok olyan visszajelzést kaptam a gyerekektől, hogy nagyon vicces a könyvem, holott a felnőtt olvasó számára inkább szomorú a tónusa.

 Mennyire éles a határvonal a felnőtt, illetve a gyerekversek között?

 Nálunk napok óta József Attila A hetedik című verse a menő, Sebőék interpretációjában. A gyerekeink imádják, miközben nagyon komoly dolgok vannak benne. Persze, mondjuk Csokonai filozofikus költészete nem biztos, hogy nekik való, de például A walesi bárdokkal és más József Attila verssel is szoktam kínozni a gyerekeimet. De fordítva is igaz. Weöres Sándort például nagy gyerekvers íróként tartjuk számon, ám ha megkapargásszuk ezeket a verseit, nagyon sok minden előkerül a máz alól. Van átjárás, s nem véletlenül keresi a kötetem is a határokat.

milyenmadar_04

 Lehet érezni hol van az a határ, amit már nem szabad átlépni?

 A kötet utolsó versénél, a Balladánál eljutottam oda. A Milyen madárnak egyébként van egy íve, amely a kisebbtől a nagyobb korosztály felé tart, mert azt gondolom, hogy egy gyereknek ugyanaz a vers különféle időszakában mást-mást mond. A határkeresés azért is volt fontos számomra, mert szerettem volna, hogy a gyerekvers a szülőnek is mondjon valamit, hiszen ha a szülők és a gyerekek együtt értelmeznek egy verset, akkor valami nagyon jó sülhet ki belőle.

 A vers témája dönti el, hogy a szülő vagy a gyerek nézőpontjából láttatja az eseményeket?

 Nagyon irigyeltem azokat a szerzőket, akik egyféle versből, egyféle hangon, egy témában dolgoznak ki komplex módon egy egész kötetet. Aztán rájöttem, hogy én nagyon unom ezt, mert így elveszik a játékosság. A különféle formák, ritmusok és megoldások kezdtek el érdekelni, s folyamatosan kísérletezgettem. Egy-egy téma vagy helyzet öntudatlanul bevillant a gyerekkoromból, például amikor a nagyszüleimnél fekszem a kukoricagóréban, s onnan indítottam el a verset. Máskor pedig figyeltem a kislányomat, s ő adott inspirációt. Csak a végén tudatosult, hogy van egyfajta polifónia a kötetben, s erre a sokszínűségre az illusztrátor is nagyon jól rájátszott.

 Már említettük, hogy a jó illusztráció, különösen egy gyerekkönyv esetében nagyon fontos. A Milyen madárban például állandóan visszatérő szereplő az emberi tulajdonságokkal felruházott nyúl. De miért éppen nyúl?

 Én könyörögtem vidráért, sikerült is párat belobbiznom, de az illusztrátor, Nagy Norbert kedvéért azért megsütöttem egy nyulat is az egyik versben, amit végül megetettem az állatgondozó feleségével, de csak bosszúból, mert nyúl eredetileg egyáltalán nem szerepelt a kötetben. Ahogy párhuzamosan dolgoztunk, láttam, hogy Norbi rengeteg nyulat rajzolt, és mivel érzékelte a szövegek polifóniáját, többféle nyulat szerepeltetett. Így a versekből és a képekből egy történet is összeolvasható. Tulajdonképpen ezek már nem is illusztrációk, hanem újfajta értelmet adnak a verseknek. Egyébként Nagy Norbert a kötet illusztrációiért megkapta a magyar tervezőgrafikai szakma legrangosabb díját, az Aranyrajzszög-díjat, míg Bécsben a Joseph Binder Design Awardon könyvillusztráció kategóriában bronzérmes lett.

Barta Boglárka: Magyar Demokrata (2015. 25. szám) 2015. június 24.

Vissza

Facebook
Kiemelt bejegyzés
Archívum