Nem tudom, meddig gyermek az ember, mikortól nem az, sejtésem szerint akkor következik be egy élesebb cezúra, amikor adózni kezd, annál öregebb már csak akkor lesz, amikor már nem, de hogy olvasónak olvasó marad az első felolvasott mesétől haláláig, arra feltenném a fizetésem, már persze ha el nem küldöm addig Kollár Árpádnak köszönetképpen a Milyen madár című művéért.

Mert Kollár Árpád olyan könyvet írt, amilyenről Molnár Vilmos csíkszeredai író barátom álmodott: bevágod a sarokba, mivel kibírhatatlanul jó, de még röptében utoléred, mert nem lehet letenni, „ez már nem normális dolog, hogy valaki ilyen jól írjon, és szidja meg gyalázza az írót, mert érzi, hogy a dicséret itt túl kevés, aztán pedig elhatározza, hogy a következő fizetését az utolsó baniig postázni fogja az író címére, esetleg megfojtja az írót, mert ezt a rendkívüli élményt ép ésszel elviselni már nem lehet”, jelölte ki a szintet Molnár a kilencvenes évek elején.

Két kezemen meg tudom számolni, azóta hány ilyen kortárs magyar remekművet találtam, Kollár kötetével elfogytak az ujjaim. A Milyen madár az év gyerekkönyve lett 2014-ben, ennek szuperlatívusza nem az lenne, hogy mit 2014 gyerekkönyve, az évtizedé, sőt, a negyedszázadé, hanem az, amikor az ember odamegy a könyvespolcához, és felszabadultan kezdi lerámolni Heidegger, Kier­kegaard, Nietzsche műveit, második sorba száműzi a filozófiát, na jó, Platón és Wittgenstein maradhat, mert ők is belül vannak a tíz ujjon… Platón, Wittgenstein, Rilke, Kollár, béke van.

Születnek olyan művek, amelyekről objektíven írni lehetetlen (egyébként se), beszippantanak, rabul ejtenek, úszol bennük, mint egy végtelen, de határolt gömbben, nincs fent és lent, csak a versvilág és te mint olvasó, mindig a szfeirosz középpontja, eksztatikus állapot, túlkerülsz jón és rosszon, az igaz és a szép benned összebékül. A Milyen madár ilyen verseskötet, megteremti a maga metafizikáját, mint amikor túl sokáig nézünk, vagy ismételgetünk egy szót, felfeslik a megszokottság szövete, „nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van”, írja Wittgenstein, ebből a rácsodálkozó alapállásból szereti a világot Kollár, mély és bölcs szeretet ez, jobbá teszi az olvasót.

Tessenek megvenni ezt a könyvet, olvasni és újraolvasni, vagy ezt nem is kell előírni, újra fogják olvasni, és újra és újra. Mert ezzel a verseskötettel előrébb ment a világ.