Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Szegedi Katalin Fotó: Sióréti Gábor (Magyar Narancs)

Mi volt a Kocsonyakirályfi kiindulási pontja? Honnan jött az ötlet, hogy ételekről írj mesét?

Szeretek főzni, így sok időt töltök a konyhában. Egyszer, amikor elbambulva kavargattam a levest, azon kaptam magam, hogy ételekről szóló mesék keringenek a fejemben. Gyorsan odakészítettem a fakanalak mellé egy jegyzetfüzetet, és onnantól fogva leírtam, ha eszembe jutott valami. Az első meséket évekkel ezelőtt írtam, csak úgy, a fióknak. Aztán amikor már elég sok volt, akkor jutott eszembe, hogy talán könyv is lehetne belőlük. Megkérdeztem Csányi Dórát (a Csimota Kiadó főszerkesztőjét — a szerk.), hogy mit szólna egy ilyen mesekönyvhöz, és legnagyobb örömömre nagyon lelkes volt, hogy végre nem valami világmegváltó téma. Onnantól fogva komolyabban nekiláttam az írásnak, sok történet született, jóval több annál, mint ami végül is bekerült a könyvbe. Hála a szerkesztők (Csányi Dóra és Tsík Sándor) szigorának, a gyengébbeket kidobtuk, végül maradt ez a tizenkét darab. Eleinte különálló mesék voltak, csak később jött az ötlet, hogy egy laza vezérfonallal össze is lehet fűzni őket.

Mi számodra a történet legfontosabb mondanivalója? Mi a fő célod a mesével? Mit szerettél volna átadni?

Az égvilágon semmit, egyszerűen szórakoztatni szerettem volna. Semmiféle magvas gondolat nem vezérelt, mint például a Lenka és a Palkó könyvek komoly témája esetén, noha azok a könyvek sem tudatos nevelő szándékkal íródtak. De ha már a Lenkánál tartunk: amikor a könyv megjelent, mindenki azt kérdezte tőlem, hogy ugye a Lenka önéletrajzi ihletésű mese. Egyáltalán nem, még ha vannak is párhuzamok a duci, keszekusza hajú, folyton rajzoló kislány és én köztem. Aztán eszembe jutott, hogy ha már úgy is mindenki ezzel jön, akkor most már tényleg csinálok egy olyan könyvet, amit magamról mintázok. Mert ez a királylány természetesen én vagyok. Vagy bárki más, aki tud azonosulni egy ilyen semmiképpen sem idealizált királylány-figurával, aki nem is túl fiatal, különösképpen csinosnak sem mondható, egy teljesen átlagos, vagány hétköznapi nő. Aki főz, biciklizik és maga termeli meg a fűszereit és a zöldségeit a kiskertben.

Hogyan, milyen technikával készültek az illusztrációk?

A királylány a mesében szakácskönyvet ír, ez a szál időnként halványan felbukkan. Ezért adta magát az ötlet, hogy a leendő könyv úgy nézzen ki, mint egy háziasszony régi, megsárgult szakácskönyve, amit a poros padláson lehet találni. Régóta gyűjtögetem a régi papírokat, mert nagyon szeretem, ahogyan a papír öregszik, ahogy sárgul-barnul, gyönyörűek a felületén a foltok, ragyák és szakadások. Többnyire a nagyszüleim hagyatékából származnak ezek a féltve őrzött kincsek, így természetesen nem ezekre rajzoltam, hanem beszkenneltem a lapokat. Méghozzá rengeteget, mert minden egyes könyvlap más és más, nem akartam, hogy ismétlődjenek ezek a felületek. Aztán a beszkennelt oldalakat rusztikus papírra nyomtattam, erre készültek az illusztrációk. Nagyon puha grafitceruzával rajzoltam és akvarellel festettem, végül persze igazi tárgyakat ragasztgattam a képekre.

A legjobban azt élveztem, amikor miniatűr zöldségekkel és fűszerekkel modelleztem meg az ételeket. Direkt ezért ültettem zöldségeket a kertbe, hogy majd amikor odajutok az illusztrálásban, pont legyen akkora kis cukkini, répa, dughagyma vagy pici koktélparadicsom, mint amekkora kell.

Tervezed a mese folytatását?
Nem. (Miért nem? — a szerk.)

Vonható párhuzam a te és a királylány kedvenc ételei között (tökfőzelék, lecsó)?

Nem, mert bár szeretem a tökfőzeléket, de messze nem az a kedvencem. A lecsót viszont nagyon szeretem szinte bármilyen formájában, de legjobban úgy, ahogy a mesében meg van írva. A férjemmel egyébként a lecsó hozott össze minket. Megismerkedésünk másnapján fölhívott, hogy mit csinálok éppen. Mondtam, hogy lecsót főzök. — Jöhetek?— kérdezte, és már ott is volt. Szerintem le akarta tesztelni leendő házasságunk alapjait annak a sarkalatos kérdésnek a tisztázásával, hogy vajon ugyanúgy készítjük-e a lecsót. Ezek szerint átmentem. A tökfőzelékes mesét viszont kimondottan egy barátomnak írtam, akinek ez a kedvenc étele, és amikor egyszer betegségből lábadozott, tökfőzeléket kért az anyukájától.

Neked mi a kedvenc ételed?

A tenger gyümölcseiből bármikor bármennyit meg tudok enni. Persze ritkán jutok hozzá, mivel nagyon drága, de ha külföldön járunk, sosem hagyom ki. Amikor egyszer a bolognai könyvvásáron járva beültünk a kedvenc törzshelyünkre, egy szicíliai étterembe, a főétel végeztével megkérdezte a pincérnő, hogy hozhat-e valami desszertet. A többiek habozás nélkül profiterolt, turamisú-t vagy panna cotta-t rendeltek. Én pedig, miután gondos lapozgatás után letettem az étlapot, ezt mondtam a pincérnőnek: „Spaghetti con gambero e la bottarga”. Vagyis rákos spagetti. Jó fej volt, vette a lapot, mert aztán minden este a desszert után érdeklődve megkérdezte, hogy hozhatja-e a rákos spagettimet.

Mit gondolsz a hazai „gasztroforradalomról”?

Örülök neki, hogy az éttermek kínálata már nem reked meg az obligát gulyáslevesnél és sertéspörköltnél. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a hagyományos magyar ételeket száműzni kellene, szó sincs róla! Viszont nem árt őket újragondolni, korszerűbb technikákkal, egészségesebb alapanyagokból készíteni. Mindig kell kreatívan fejleszteni, a nemzeti konyhák ízeit izgalmas fúziós konyhává nemesíteni.

De nem értek én ám ehhez, nem akarok okoskodni, és legfőképpen nem szeretnék abban a hitben tetszelegni, mintha tudnék főzni. Klasszikus értelemben nem tudok, inkább csak finomságokat kotyvasztok. Soha nem főzök recept szerint, mert azt unom. Az újdonságok kitalálása érdekel. Az olyan kihívások, mint amikor az ember benéz a kamrába és látszólag nincs itthon semmi, csak egy csomó apró maradék, na, ebből kéne kihozni valami finomat. Mint a királylány A vasárnapi ebéd című mesében, amikor nem a klasszikus magyar vasárnapi ebéddel, azaz rántott csirkével és petrezselymes krumplival várja a vendégeket, hanem cukkinifasírttal és maradékokból összedobott pástétomokkal. Ettől persze ő távolról sem egy gasztroforradalmár, hiszen például szalonnát süt az apjával.

Ha egyetlen recept lenne, amit átadhatnál az utókornak, mi lenne az?

Pont ezekre a pástétomjaimra, szendvicsre kenhető kenceficéimre vagyok a legbüszkébb. Ezeket majd meg lehet kóstolni a könyvbemutatón további meglepetés finomságokkal együtt. A receptek pedig majd megjelennek a blogon.

Milyen blogon?

Mivel főleg kajákról szóló mesekönyvről van szó, óhatatlanul felmerült bennünk, hogy az olvasók biztosan szívesen olvasnának az ételek elkészítési módjáról. A mesekönyvet nem akartuk receptekkel terhelni, mivel ezek a fogások nehezen elkészíthetők, nem gyerekeknek való. Ezért arra jutottunk, hogy létrehozunk egy blogot, itt lehet majd az étel leírásokat olvasni. www.csimota.hu/kocsonyakirályfi

Mit láthatunk tőled legközelebb?

Most egy darabig semmilyen szellemi munkát nem szeretnék végezni, a Kocsonyakirályfi megvalósítása nagyon nagy munka volt, elfáradtam. Amikor kipihentem magam, akkor fogok hozzá a következő évi feladataimhoz. Végre megint együtt dolgozom majd kedves szerzőtársammal, Boldizsár Ildikóval, aki újraírta a klasszikus Holle anyó meséjét, gyönyörű lett. A Cerkabella Kiadó és a svéd Felis Förlag közös gondozásában fog megjelenni. Gimesi Dóra írásait is nagyon szeretem, az ő Macskaherceg című könyve pedig a Pagony Kiadónál fog megjelenni. De a legnagyobb öröm számomra az, hogy a zalaegerszegi Griff Bábszínház színpadra viszi Lenka és Palkó meséjét. A dramaturg G. Szász Ilona, a rendező Bartal Kis Rita lesz, a látványtervező pedig én leszek.

Az interjút Gyovai Katalin készítette