Szinvai Dániel: Párhuzam

Június 10-én mutattuk be Szinvai Dániel Párhuzam című könyvét a szerző kiállításával egybekötve az Esernyős Galériában. Főszerkesztőnk, Csányi Dóra megnyitóbeszédét olvashatjátok.

Amikor felmerült, hogy pár szóval a kiállítást is illene megnyitni és nem csupán könyvbemutatót tartani, akkor azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan lehetséges csak a képekről szólni anélkül, hogy a könyvről is beszélnék. Ebben a kiadványban ugyanis a kép és a történet egybeolvad és bármit mesélünk a képekről, akkor magáról a könyvről is beszélünk.

Ezért próbáltam felidézni, hogy amikor először találkoztam Dani munkáival, milyen gondolatok jutottak az eszembe. Ez 2021-ben történt, amikor a BILLUFESZT kiállításán a silent-book, papírszínház kategóriában három képét láttam. Egy vadász jelenet volt és az első gondolatom az volt, hogy olyanok ezek a képek, mintha egy rajzfilm jelenetei keltek volna életre. Nagyon otthonos már-már déjà vu érzésem támadt, amit nem tudnék megmagyarázni, közel éreztem magamhoz, ismerősnek hatott, evidensnek, mintha ezer éve ismerném őket. Vannak ilyen találkozások emberekkel és úgy tűnik művekkel is. Ezzel párhuzamosan azt éreztem, hogy a sok kiállított nagyszerű munka között mégis valami egészen friss, újszerű, rendkívül dinamikus, izgalmas technikájú képeket nézek, ami új színfoltja a hazai illusztrációknak. Ezzel valószínűleg nemcsak én voltam így, mert abban az évben két első díjat is Daninak ítélt a zsűri, a pályakezdő és a silent-book kategóriában.

A most kiállított képeket nézve is hasonló érzésink lehetnek, csupa ismerős jelentet láthatunk egy másik ember életéből, a múltból vagy talán egy párhuzamos világból.

Néhol egy film-noir jeleneti elevenednek meg, de ezek a kiragadott jelentek nem merevednek pillanatképekké, állóképekké, mert a képkockákból cigarettaszag árad, fúj a szél, fék csikordul, kigyullad a fény, halljuk a csöndet, a tapsot, az összetört tükör csörömpölését és érezzük a zuhanást, a magányt. A fény és a sötét párhuzamosan van jelen, a clair-obscur fókuszba helyezésével egy-egy képen belül egyszerre érezhetjük a reménytelenséget, a szomorúságot és a kiutat, a reményt, a keresett boldogság megtalálását. Mindent és mindennek az ellenkezőjét. Kik is valójában ezeknek a képeknek a szereplői?

Hamlet áll a nagymonológjában, a színész teátrális pózban tartja kezében a koponyát, hogy felé fordulva feltegye „a kérdést”. Mi sem szokványosabb, szinte már banális ez a megközelítés. Igen-ám, de a képen a színész nem a színpadon áll, nincsenek deszkák, nincsenek kellékek, díszletek, nincs közönség sem, csak a végtelen légüres tér és az abba hasító vakító fény. Az önmagunkkal való találkozás pillanata ez? A végtelen magányé, a megválaszolhatatlan kérdés előtt? A megvilágosodás pillanata? A felismerésé? Nem is az üres térben vázlatosan ábrázolt alak a fontos, nem is ő az igazi főszereplő, hanem az átélt a pillanat. A találkozás pillanata.

Két ember egymás felé tart egy hídon, alakjuk a vízben tükröződik. Mindenki tudja, érti, látott már hasonlót filmben, fotón. Szerelmesek találkozása, egymásra találása. De amint megfordítjuk a képet, minden megváltozik, és már nemcsak a megszokott idillt látjuk: a napnyugtából napkelte lesz, a tükörképből valóság és a valóságból tükörkép, vagy álom, vagy talán egy másik, párhuzamos világ, teljesen más szereplőkkel, és már nem is a találkozás a fontos, hanem, hogy mit érzékelünk és látunk a világból, milyen térbe, milyen világba kerültünk.

Nézzék majd ezeket a képeket, ahogyan mi is tettük a könyv szerkesztésekor és próbáljanak választ találni arra, hogy Önök számára vajon ezek a párhuzamok hol születnek, kísérnek minket, és hogyan találkoznak. A végtelenben? Itt a képeken? Vagy talán ebben a könyvben? Vagy párhuzamosan mindegyikben…

Tags: , , , ,