Gyereket ütlegelni nem menő
Nem meglepő, hogy a mindössze harmincegy oldalas, gazdagon illusztrált könyvet a Csimota Kiadó adta ki, hiszen egyrészt a magyar könyvpiacon a 2003-ban megalakult Csimota kifejezetten figyel arra, hogy a hazai tabuirodalmat gyarapítsa és problémaérzékeny köteteivel a magyar társadalmat érzékenyítse, másrészt Tasi már korábban is publikált a kiadónál.
Az írónő – mint ahogy a kiadó honlapján olvashatjuk – „a [japán] Papírszínház hazai megismertetésének és pedagógiai, oktatási, nevelési eszközként történő elterjesztésének lelkes híve”, maga is több papírszínház-mese szerzője. Vízcsepp című meséje, mely a gyermekkorral, illetve a felnövéssel kapcsolatos, ugyancsak fontos témát jár körbe, a víz változását, körforgását mutatja be a szülőtől való leszakadás szép metaforájaként. A gyerekvédő jogászként is dolgozó Tasi írt óvodásoknak, kisiskolásoknak papírszínház-mesét a soknevű macskáról is, célzott gyerekcsoportja tehát következetesen ez a korosztály.
De mi számít manapság tabunak a gyerekkönyvekben? A tabutémák feszegetése Magyarországon az 1960-as években kezdődött. Az első ilyen művek között említhetjük meg Somogyi Tóth Sándor Gyerektükör, valamint Gabi című regényét. A társadalom változásával, a nemzetközi trendek hatására pedig a szerzők, kiadók és olvasók többé-kevésbé egyre rugalmasabban kezdték el kezelni a problémás vagy tiltott témák megjelenését a gyerekkönyvekben.
Ha csak az elmúlt tíz évet nézzük, szép számmal születtek olyan gyerekeknek és fiataloknak szóló művek, melyek az irodalom eszközével beszélnek szexualitásról, másságról, (szülői) alkoholizmusról és drogfüggőségről, halálról, öngyilkosságról, sőt családon belüli erőszakról és iskolai bántalmazásról is. A korábban tiltottnak számító témák, a kibeszéletlen, ám súlyos társadalmi problémák célzott beépítése a gyerek- és ifjúsági irodalomba nem rejtett feladatául tűzi ki a fiatal korcsoport felvilágosítását, a prevenciót vagy a trauma-feldolgozásban nyújtott segítséget.
Tasi könyve is mintha a megelőzés fontosságát hangsúlyozná: ha a gyerekekkel a meséken keresztül minél hamarabb beszélnénk a lelki és fizikai bántalmazásról, akkor megelőzhetőek lennének a traumák. Habár az irodalom valóban képes erre, Lovász Andrea vonatkozó tanulmányai nyomán Tasi könyvével kapcsolatban is felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a problémaérzékeny témakönyvek a pedagógiai szerepkörükön túl tudnak-e valódi, esztétikailag értékes irodalmakká válni? És kérdés az is, hogy egy óvodásoknak szóló tabukönyv mennyire ábrázolhatja komolyan a témáját, mennyire tarthatja meg a játékosságát, miképpen egyensúlyozzon a gyermeki ártatlanság és a súlyos problémák, traumák, cselekedetek között?
A Homoklakó a játékosság mellett teszi le a voksát, mondhatni „gyerekbarát” módon beszél a bullyingról. A főhőse a címben is szereplő Homoklakó, „egy szutykos, félelmetes, kaparászó szörny, aki a föld alatt lakik”, aki felforgatja az ovisok mindennapjait fura és szokatlan viselkedésével. Valójában egy félénk, periférián levő, bántalmazott kisfiú, akinek a történetén keresztül pillanatok alatt rántja be Tasi gyerek- és felnőtt olvasóját egyaránt a bántalmazás és kirekesztés mechanizmusába.
A könyv színes, figyelemfelkeltő szövegvilágát erősíti és aláhúzza a szép számú illusztráció és felhívás. A könyvtárgy a bántalmazással kapcsolatos mondatokat, kifejezéseket folyamatosan kiemeli, hogy ezáltal is egyértelművé váljon, mire szeretné felhívni a gyermeki és szülői tekintetet.
Ezeket nézzük meg egy kicsit közelebbről. Már a könyv szennycímoldalai ilyen jellegű feliratos tájékoztatást közvetítenek. A Tasi Katalin és Mészely Ilka szerzőpáros – a hagyományos mesekezdésbe való belépés előtt – felsorolja, hogy mit tilos egy gyerekkel csinálni, pontosabban hogy mi számít fizikai bántalmazásnak. Kettő közülük (viccesen barackot nyomni a gyerek fejére, kedvesen megcsipkedni a gyerek arcát) a kultúránkban elterjedt és a magyar társadalom által elfogadott cselekvés, amit sokan nem is tekintenének bántásnak. Világos, hogy nem pusztán a gyereknek szólnak ezek az erőteljes, határozott, pontos és tömör tiltások. Az olvasó ebből már rögtön érti, egy témakönyvet tart a kezében, és azt is, hogy ennek a gyerekkönyvnek mi a központi tárgya.
Többé-kevésbé ezek a felszólítások variálódnak a mese során megjelenő bántalmazó, kirekesztő szavakban, mondatokban, melyeket Mészely Ilka ugyancsak színes, nagy szövegbuborékokba helyez. A támadás pedig sok helyről jöhet, gyerektől, felnőttől egyaránt, és közege egy hétköznapi helyszín: az óvoda és az óvodai homokozó. Fontos gesztusa a könyvnek, hogy a Homoklakó – akit a legjobban bántanak és aki a kiközösítés központi alakja – mondja ki az erkölcsi tiltást: gyereket bántalmazni szigorúan tilos.
A fellépése azért is tekinthető jelentősnek, mert egyrészt a gyerekek nagy részének azt tanítják, hogy tanulj az idősebbektől, ne feleselj vissza, az idősebb bölcsebb (a Homoklakó pedig a többiek jelenlétében egy nagymama korú, idős nőt okít ki), másrészt mert ő az elszenvedő. Gyerek- és felnőtt olvasónak egyaránt tanulságos és elgondolkodtató ez a jelenet, ami a mese történetében is a tetőpont. A Homoklakónak csúfolt kisfiú énvédő kiállásának hatására feleszmélnek az ovistársak, akik ettől a pillanattól kezdik megérteni és befogadni a Homoklakót, hiszen mindegyik élt már át olyan szituációt, amit kellemetlennek, sőt bántónak talált.
A könyv ,,mondanivalója” szülőknek, nagyszülőknek, gyerekeknek egyaránt szól, és az átélés, az azonosulás a könyvvel nagyon egyszerű – ezt segíti elő a főszereplő is, akit sokáig nem neveznek a nevén: amíg nem értik meg, nem fogadják be maguk közé, csak csúfnevet illesztenek rá. Egy fura fiú, aki elbújt a homokozó sarkába. Bárki lehet a Homoklakó. Bárki lehet más, mint a többiek. Éppen emiatt az általánosítás miatt a mesét olvasó gyerekek is könnyen a helyébe tudják képzelni magukat, rokonszenvet érezhetnek iránta.
A könyv utolsó oldalai a szennycímlap vizualitását és módszerét ismétlik (csak itt nem a bántalmazási formákat sorolják, hanem azt listázzák, hogy ki nem lehet bántalmazó). Egy olyan szociokulturális környezetben, ahol a barack, a meglegyintés, a fenékbe billentés általános, mindennapi cselekvés, ahol bárki lehet bántalmazó, valójában szükség is van az emlékeztetőre, hogy ez így nincs rendjén.
Jó párost alkot Tasi Katalin és Mészely Ilka: a mese szövegvilágát és mondanivalóját felerősítik az illusztrációk, melyeken az emberek arckifejezése, ezáltal a hangulatuk, érzelmeik is könnyen leolvashatók. Láthatjuk a képeken a Homoklakót, ahogy összehúzza magát, arcán félelem tükröződik, láthatjuk az idős nénit, ahogy az olvasóban is rettegést keltve, rosszindulattal és szigorú tekintettel kiabál, megaláz, és láthatjuk a nagy homokozójelenetet is, ahol vidáman, boldogan játszanak a gyerekek.
A Homoklakó – bár témakönyv mivolta miatt a bántalmazás kérdését túlságosan explicit módon ábrázolja és leginkább a bullyingra összpontosít – határozott kiállással jelzi, nagyon aktuális társadalmi problémát irodalmiasít. Ezt pedig képes a gyerekek számára érthetően (nem félreérthetően) és játékosan bemutatni, miközben jelzi számukra: még a felnőtteknek, a rokonoknak sem szabad elnézni a bántalmazást. Tasi Katalin és Mészely Ilka könyve jó példa arra, hogy hogyan és már milyen korán el kellene kezdenünk beszélni a gyerekbántalmazásról.
(A recenzió az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék Tudományos próza című szemináriumán készült Bencsik Orsolya mentorálása és szerkesztése alapján.)