Barion Pixel

Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Mindig figyeld a szélkakast, ha tudni akarod, merről fúj a szél!

Pataki Mónika Lilla: mesecentrum.hu – 2023. 05. 03.

PATAKI MÓNIKA LILLA KRITIKÁJA.

Vajon jobb a megszokott életünk, még ha nem is kecsegtet kilátásokkal, mint belevágni valami újba?

Mivel jár, ha feladunk mindent, amit ismerünk, ami biztonságot nyújt, valamiért, ami kiszámíthatatlan? Alács Anna Képeslapja erre keresi a választ.

 

 

Alács Anna svéd szakosként végzett az ELTE-n, majd különböző művészeti iskolákba járt: a Budai Rajziskolába, a MOME-re, a Corvin Rajziskolába, a 91. Stúdióba és a svédországi Grebbestads Folkhögskolába. Bár elsősorban tervezőgrafikával foglalkozik, az illusztráció is szívügye. Iskolai projektfeladatként illusztrált már haikutverset, David Cali képeskönyvét, személyes projektjében pedig a koronavírus-járvány ideje alatti egészségügyi séták nehézségeit öntötte képekbe.

Korábban Vibók Ildi Zrínyi Ilonáját illusztrálta a Csimotánál, idén pedig egy kiskakasról szóló meséjét olvashatjuk, csodálhatjuk, amely szintén személyes történeten alapul.

Képeslap El Idilióból olyan általános problémákat vet fel, amelyeket az egyszerű szövegnek köszönhetően könnyen befogadhat az ajánlott korosztály, az öt éven felülieké.

Mindemellett a festői szépségű képek a nagyobbak, sőt a felnőttek számára is izgalmassá és szerethetővé teszik a történetet, mi több, a kötet silent bookként is remekül funkcionálna.

A cselekmény egyáltalán nem bonyolult, a főhős érzelemvilága, motivációi annál inkább

A mese Gallo kakasról szól, aki meglehetősen hétköznapi életet él (még a neve is hétköznapi, a „gallo” ugyanis spanyolul kakast jelent), ám egy nap úgy dönt, maga mögött hagy mindent, és útra kel. Gallo egy tojásgyárban dolgozott, ami – tekintve, hogy kakasról van szó – egyszerre bájos és vicces, ám magában hordozza a monotonitást, amit a felolvasó már a „gyár” kifejezésből sejthet, a kicsik számára pedig jól érzékelteti a tojások egyformasága. A történet nem is tér ki ennél bővebben a mindennapi „robotolásra”, csupán egy mondat utal rá:

„A tojásgyár ebédlője egy hatalmas, szürke aulában volt, ahol mindennap ugyanazt az ételt szolgálták fel […]”

A gyárbéli mindennapok egyhangúságát főleg a színek érzékeltetik

 

A manuális technikával (akrillal és ceruzával) készült rajzokról nagyobb (hét- és kilencéves) gyermekeim rögtön észrevették, ahogy a kezdeti szürkeséget felváltják a vidám, életteli sárgák, narancsok, s hogy a néhány színből álló kezdeti hangulat valóságos karnevállá érik a fordulóponton. Ugyanez a kontraszt uralja a belső borítókat: a kötet elején a szürke árnyalatok között csak itt-ott bújik meg egy-egy szín, míg a hátsó lapok már El Idilio vörös házait ábrázolják a tiszta ég és a nyugalmat árasztó tenger kékjével. A színvilág a külső borítón is ez utóbbihoz hasonló, elöl Gallo mosolyog a mélyvörös taréja alatt, a hátsó borítót hozzáhajtva pedig láthatjuk, hogy boldog mosolyának oka a vonalkódon üldögélve mesélő kismadár.

A gyár működéséről, Gallo korábbi sorsáról nem sokat tudunk, de nincs is rá szükség: elég elképzelnünk egy átlagos életet. A következő képsorokon minimalista stílusjegyek uralkodnak: hatalmas étkező, csupa szürke és penészzöld árnyalattal – néhány szereplő mégis feltűnik (míg mások árnyékban maradnak), mint a barna nyúl vagy a rózsaszín flamingó, ami egyrészt jelezheti azt is, hogy

nem Gallo az egyetlen, aki ebben a (szürke) cipőben jár, ő mintegy véletlenül vált a történet főhősévé, hiszen az bárki más is lehetett volna; másrészt arra is utal, hogy ami egyikünk számára kielégítő élethelyzet, abba a másik belefásul.

Kiskakasunknak egyetlen szórakozása akadt: egy vándor énekesmadár, aki ablakpárkányán csiripelve szebbnél szebb történetekkel ajándékozta meg

Ekkor Gallo tökéletesen elégedett volt, legalábbis azt hitte. Ám egy napon a barátja nem jött többé, s ez Gallo életét is megváltoztatta. Ahogy a kismadár nélküli ablak bezárult, mintha egy új nyílt volna, amely viszont nem a világ szépségét, hanem a kakas életének unalmasságát mutatta meg.

„Gallo azon tűnődött, vajon mikor változott szép lila tollazata szürkéskékké […]”

Egyszer csak titokzatos képeslapot talált, egy furcsa üzenettel:

„Mindig figyeld a szélkakast, ha tudni akarod, merről fúj a szél!”

Gallo elsőre nem tudta mire vélni a dolgot, de sokáig ez a napsütéses települést, El Idiliót ábrázoló lap díszítette szürke mindennapjait. (Ezen a rajzon, ahol Gallo és egy elefánt áll a gyár öltözőjében, a színek mellett a falon lévő poszterek is erősítik az unalom érzését, hiszen egytől egyig a „Tojás. Semmi más” felirat olvasható rajtuk.)

 

 

„Gallo gyakran nézegette a képeslapot, és közben a kismadárra gondolt. Vajon merre járhat, hol tölti a telet?”

Egy alkalommal véletlenül észrevette, hogy barátját látja El Idilio fehér tornyának tetején, s úgy döntött, utánajár a dolognak

Ezen a dupla oldalon jelennek meg elsőként erőteljesebben a színek, noha még keretek közé szorítva: egy szürke falon különböző fotókat láthatunk, feltehetően Gallo emlékeivel, ahogyan fjordok között evez, tengerparton iszogatja a koktélját, vagy épp Mexikóban sütkérezik egy kaktusz mellett – végül pedig új szerzeménye, a képeslap látható.

Bár eddig csak búslakodott, mardosta a hiány, anélkül, hogy az okát firtatta, vagy megoldást keresett volna, most hirtelen összepakol, s még aznap hajójegyet vesz. Mintha csak erre a jelre várt volna, boldog mosollyal hagyja el a gyárat, érzi, hogy valami új várja. Döntése végleges: jegye csupán odafelé szól.

A következő képeket még mindig a szürke uralja, Gallo búcsúzik régi lakóhelyétől. A szóhasználat nem véletlen: a szerző nem otthonnak, csupán lakóhelynek nevezi azt a várost, ahol a kakas addig élt (az otthon kifejezés el sem hangzik a történetben).

Amint a napsütéses El Idilióra ér, tollai ismét lilává színeződnek, bár izgatottságában észre sem veszi

Ahogy a település neve is mutatja (az „el idilio” spanyolul idillt jelent), ettől fogva az élénk színek dominálnak, a minimalista térkihasználást pedig felváltja a zsúfoltság: nyüzsgő, élettel teli helyre érkeztünk. Azt gondolhatnánk, jön is a boldog befejezés, ám Alács Anna ennél jóval realisztikusabb: Gallo nem nyer elsőre (és ezt fontos hangsúlyozni) bebocsátást az új világba.

Nem csupán a színek, de a napszakok is Gallo hangulatingadozásait tükrözik.

Az éjjeli képen némi aggodalom furakszik be Gallo szívébe: bár a holdfényben ott fehérlik a képről már ismert torony, a barátjának nyoma sincs. Másnap reggel újabb néhány rajz erejéig ismét csodálhatjuk a pezsgést, Gallo lelkesen veti bele magát a munkakeresésbe, ám nem jár szerencsével. Főhősünk folyamatos elutasításba ütközik, nem képes újrakezdeni az életét. A képek amilyen hirtelen színesedtek, olyan hirtelen váltanak megint szürkés árnyalatokra.

Gallo tépelődni kezd, felmerül benne a kétség, hogy talán mégsem döntött jól

 

Hogy érezzük ennek a súlyát, látnunk kell, hogy Gallo nem megélhetési okokból indult útnak, nem egy jobb munkahely reményében vállalta a kockázatot. Biztos élete volt, egyhangú, de élhető – ahogy ezt a fotói is mutatták. Mégsem akart beleszürkülni az adott helyzetbe, hajtotta a kíváncsiság, a kaland lehetősége, és nem utolsósorban a barátja hiánya. Ám míg a költöző madaraknál természetes a vándorlás, egy kakas esetében nem az. Vajon ennek ellenére neki való ez a kaland? A nagyfiam azonnal rávágta, hogy Gallo jól döntött, ő is vágyna az új kihívásokra, míg a kisebbik fiam nem hagyta volna ott a régi életét – én pedig csak csendben csodáltam a bátor kiskakast.

A színek és napszakok mellett az időjárás is tükrözi Gallo lelkiállapotát. Míg kételyek gyötrik, elered az eső:

„Hirtelen eleredt az eső, mely a kiskakast ismét szürkévé változtatta.”

Majd a tenger és a napsütés vigasztalja:

„[…] és akkor a tenger rámosolygott, a nap ismét kisütött.”

Ekkor térnek vissza újra a sárgák, kalandja jó irányt vesz: megtalálja a barátját, s végül a helyét is a világban. A befejezés mégis keserédes: Gallo a fehér torony tetején egy szélkakasra emlékeztet – ami épp egybecseng a szavaival, miszerint örökre itt marad –, s bár úgy érzi, többé nincs egyedül, a zárókép magában hordozza az örök magányt lehetőségét is.

Alács Anna szövegvilága igen tömör, a kötet képei azonban annál érzékenyebben reagálnak Gallo érzelmeire

A kötetben felmerülő kétségekhez hasonló szorongást válthat ki bármilyen változás, amikor a megszokott közegünkből új helyzetbe lépünk át. Ezeknek a negatív érzelmeknek is helyt kell adni, hiszen az elengedés sosem könnyű. Hogy mégis érdemes belevágni, arra az utolsó kép a bizonyíték, melyen Gallo korábbi munkatársa, a barna ló látható, egy hasonlóan rejtélyes borítékkal a patái között.

 Pataki Mónika Lilla