A muter meg a dzsinnek az IrodalmiCentrifugA oldalán
A második felnőttmesénk Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című könyve. Elekes egy olyan élethelyzetet dolgoz fel, mutat be, egyedi nézőpontból, sajátságos módon, melyben a gyermeknek édesanyja alkoholizmusával kell szembenéznie, együtt élnie. A műről Mészáros Márton irodalomtörténész írt. A szerzővel Szabó Imola Julianna készített interjút.
Elekes Dóra könyve, A muter meg a dzsinnek, társadalmunk egyik mélyen gyökeredző tabujával szembesít: az anya nem lehet alkoholista. Aki az, az nem anya. Az muter. Arról nem beszélünk, így irodalmi műveknek sem lehet tárgya. Ez a tabu nem szent, csupán a tiltást, éles oppozíciók határát jelöli: gyerek és felnőtt, józan és részeg, játék és szégyen, megértés és zűrzavar határát. A szöveg narrátora mégis a lehető legtermészetesebben jár-kel ezen a határvidéken, teljességgel mentes marad minden pátosztól. Csak az olvasó torkában növekszik valami. Diszkomfort inkább, mint fájdalom, nem követi katarzis.
Ez az az irodalmi nyelv, amelyen valódi problémák tárgyalhatók. Vicces, játékos és felszabadító, rideg, szigorú és gonosz. Amilyenek a dzsinnek. (Mészáros Márton)
Álomdzsin
Miért tartottad fontosnak, hogy megírd ezt a könyvet?
Nekem ez inkább egy kísérlet volt. Keresgélem a határaimat, és arra gondoltam, kísérletképpen megírom, mondjuk, a saját történeteimet — mert akkor a sztori váza legalább adott, csak a hangot kell megtalálni hozzá. Na jó, de mik azok a „saját történetek”? Élünk, és hogy ebből mi alakul bennünk „történetté”, az egy csomó mindenen múlik. Például a távolságon. Meg például azon, mennyire szélsőséges vagy traumatikus egy-egy élethelyzet — a traumák elkülönülnek a körülöttük lévő emlékektől, levetik magukról azt, ami nem tartozik hozzájuk, magukhoz vonzzák azt, ami igen, és dolgoznak a szövegen helyettünk. Talán ezért is, amikor elkezdtem írni, már nem arra figyeltem, hogy azt írjam le, ami a valóságban történt — hagytam, hogy vigyenek az asszociációk. A valóságot inkább csak mankónak használtam ahhoz, hogy hitelesen tudjak megszólalni.
Mi volt benne a nehéz, vagy miért volt éppen könnyű a szöveg megformálása?
Leginkább a hangot volt nehéz megtalálni. Eldönteni, hogy ki legyen az elbeszélő, mennyire legyen köze hozzám, hogy hány éves legyen, mennyire lásson rá a saját helyzetére, vagy mennyire lásson ki abból — csupa olyan kérdés, amit tisztázni kell, mielőtt hozzá lehetne kezdeni az íráshoz. Azt elég hamar eldöntöttem, hogy gyerek narrátorom lesz, aki viccesnek látja ezt az egészet — egyrészt izgatott a kontraszt a téma és a hangnem között, és kíváncsi voltam, mi minden sülhet ki egy ilyen felállásból; másrészt pedig attól tartottam, hogy ha a narrátorom tudná, milyen borzalmas helyzetben van, akkor egyáltalán nem volna képes beszélni.