Kő- és különböző fémkorszakok (Gyermekirodalom.hu)
Még sötét van. A ház csendes. Szeretek ilyenkor írni. Leülök a gép elé, és megnyugtat, ahogy kintről beszűrődik a feketerigók és a dalos pacsirták koncertje. — Czomba Magdolna olvasónaplója a Sündör és Niru — Sündör nyomában című könyvről (Írta: Borbáth Péter, illusztrálta: Remsey Dávid, Csimota, 2015.)
Sündör és Niru Sündör nyomában
Sündör és Niru történetét azonban világos nappal kezdtem olvasni, mert kellett hozzá a napfény. Talán nem is véletlenül, hiszen a világosság tapasztalata együtt jár evvel a szöveggel. Ez a könyv tipikus esete annak, hogy szükség van néha bátorításra, javaslatra, hogy merjünk valamit kipróbálni. A történet maga is egy határátlépéssel kezdődik, ami számomra azonnal szimbolikussá vált, s szívesen azonosultam a furcsa nevű szereplőkkel, hogy felfedezzek egy különös, ismeretlen világot.
Borbáth Péter könyve Remsey Dávid illusztrációival nem a szerelem első látásra esete volt nálam. Sőt. Mielőtt végre kezembe mertem venni, már néhányszor futó pillantást vetettem rá a könyvesboltok polcán, de gyorsan tovasiklott tekintetem a szürkés penészzöld borítón. Révész Emese őszinte rajongása keltette fel bennem az érdeklődést, hogy milyen is lehet ez a könyv, ha képes ilyen érzelmeket fakasztani egy másik emberből? Aztán már nem tudtam menekülni, nem mintha akartam volna. Ott voltam minden pillanatommal, az érzékszerveimmel, a szememmel, a fülemmel. A hatodik lapon található illusztráció már nemcsak egy halvány pasztellszínű alapra rakott zöldes szürkés kép volt, hanem ezer árnyalatban irizáló végtelen távlatokat sejtető világ. A színek nem a megszokott s megkockáztatom, valamelyest elvárt módon tették meghitté az elképzelt világot. Teljesen hiányoznak a meleg, komfortos koloritok ebből a könyvből, de éppen ebben rejlik a varázslata is, hiszen az ismerősség érzetét szinte teljesen kizárva képes új perspektívákatadni a befogadónak.
Állítom én ezt felnőtt nőként, aki soha nem érzett különös vágyat ahhoz, hogy az apukája műhelyében tegyen felfedezéseket a satu és a szerszámok közelében, olajozók és ráspolyok között. Sőt, még a technikaóra alapkészségeket megcélzóelsajátításait is nehezen abszolváló diák voltam, és talán ezért is hatott rám felszabadító módon az alkotás, mert képes volt a Csillanó Fém Birodalmát olyan távlatba helyezni, ahonnan mindent elhiszek a létezéséről.
A fémes világot nem az íz vagy a tapintás felől veszi célba a szöveg, hanem a látás és a hallás érzéki tapasztalatából kiindulva, ami egészen elképesztő sokszínűségével és sokrétűségével kápráztat el folyamatosan. Először is megtanít bennünket a disztingválásra. Szétválasztja a fényeket és a hangokat, méret és kor alapján is, s evvel a tipologizálással felhívja a figyelmünket a minket körülvevő világ sejthető tapasztalataira. Olyannyira jól sikerült ez a figyelemfelhívás, hogy másodszori olvasásra a fejezetcímek tipográfiája miatt, már a szavakat leütő hagyományos írógép fémbetűinek papírlap tompította finom csattanását is hallani véltem. A számomra eddig steril és kellemes érzéki élményektől kifejezetten mentes világrész megtelt kalanddal, fénnyel és hangokkal, ami már elégséges tapasztalat lehetne egy irodalmi alkotás esetében.
A rövid, néhány lapos részletekre osztott textust nehéz nem egyszerre elolvasni. Habár dicséret illeti az alkotókat, hogy jól tagolt húsz részből álló szövegükkel segítik a szülőket, hogy a kisebb olvasóknak, kisebb részekben adagolhatóvá tették történetüket, azt gondolom, hogy letehetetlen könyvről van szó.
Az örök kérdés, hogy mitől jó egy mese, egy szöveg minden olvasásánál újra és újra fölmerül bennem. Első olvasásra magával ragadott a történet, a figuráival, a cselekményével, a kalandokkal egyszóval, az általa teremtett világgal, amiben benne maradhattam minden pillanatra, mert teret adott a képzeletemnek. Az alkotás világossága és érthetősége mellett kifinomult mondataival kényeztetett lapról-lapra, míg az invenciózus szókészlet tovább fokozta a történet és a szöveg élvezeti értékét. Mintha valami közös világteremtésbe lennénk beavatva, úgy éreztem magam, amikor sokadszorra is elolvastam kedvenc mondataimat és az újdonsült szóalkotásokat.
Ha a struktúrát tekintjük, akkor egy klasszikus történetre ismerhetünk rá, amennyiben a címszereplő hősök valamilyen élethelyzet megváltozására fogalmazzák meg céljukat, majd ezt a célt igyekeznek megvalósítani. Ennek érdekében útra kelnek, szétválnak, próbákat kell kiállniuk és ismeretlen adományozókkal, csodálatos segítőtársakkal találkoznak. Habár a cél konkrét, még ebben a mesevilágban sem tűnik megvalósíthatónak, hogy befogják a napot. Sündör és Niru figuráját akár komplementerekként is értelmezhetjük, hiszen a történet elején Sündör az irányító figura, a hajnali fénylesekre igyekezve „Niru csak Sündör szagát követve tudta, hogy merre kell mennie”, míg az Epilógusban ezt olvashatjuk: „Hazafelé Sündört és Nirut mintha kicserélték volna egymással.”
A történetben előrébb haladva folyamatosan olyan szereplőkkel találkozhatunk, akik mintha párjaikkal tükröznék hőseinket.
Ilyen páros Bocskoján és Mirminyó, a lelkes, segítőkész kalandor és párja az aggodalmaskodó, gondoskodó jólélek. Ilyen párhuzamot figyelhetünk meg Zazil, a hóbortos tudós és Tivonul Buffogó, a magányos westernhősre emlékeztető alakjaiban. De nemcsak az ellentétes figurák alakjai keltik bennünk a világ kétarcúságában megmutatkozó egyensúly tapasztalatát, hanem mintha a történetben bejárt egzotikus helyek színvilágukban is (fekete-fehér) a teljesség felmutatására törekednének.
Választ keresve és fogalmazva a fenti kérdésre, a mese nagyszerűsége véleményem szerint az érzéki tapasztalatok kiterjesztésében rejlő újszerűségében ragadható meg. Ám ezen túlmenően, az időkezelés különlegessége biztosított egy folytonos belső feszültséget bennem, hiszen egyszerre mitizáló és egyszerre szupertrendi világban kalandozunk.
A kő- és különböző fémkorszakokat idéző részek és futurisztikus jövőt ábrázoló, felsejlő víziók kísérnek bennünket szövegbeli utazásunkkor. Soha nem tudtam biztosan, hogy valójában az idődimenzió melyik részén, a múltban vagy a jövőben mozgok-e. Egyszerre éreztem magamat otthon nagymamám kis unokájaként a csigák és sparherdek között, s egyszerre bizonytalanodtam el egy sötétlő erdő mélyén a felejtés katlanjában.
Czomba Magdolna
Eredeti cikk: http://www.gyermekirodalom.hu/?p=10129