Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Már csak pár nap, és bárki kezébe veheti Tasi Katalin Papírszínház-meséjét, mely egy vízcsepp utazását, átalakulását meséli el! A történet nem csak a gyerekek természettudományos érdeklődésére adhat választ, de a szülőktől való leszakadás folyamatával járó érzésekről, kihívásokról is beszél. A szerzővel többek között a mű ötletének megszületéséről, a szülő-gyermek kapcsolatról, az elengedéshez szükséges bátorságról is beszélgettünk.

Mi ihlette a Vízcsepp meséjének ötletét?

A 2010-es Aranyvackor pályázat témája volt az átváltozás, amire több szöveggel is készültem. A kis vízcsepp története volt az egyik, amit végül nem nyújtottam be a pályázatra, és évekkel később újra elővettem. A víz és változatos formái, ahogyan a mindennapjainkban előfordul, volt az első, ami erről a hívószóról -átváltozás- eszembe jutott. Emellett a kisfiam, akinek a természettudományos érdeklődése egy kicsit erőteljesebb, mint a korosztályába tartozó gyerekeké, nagyon érdeklődött a víz változásai iránt. Reggel az óvodába menet harmattól lett vizes a keze, délután eső esett, pár nap múlva pedig dideregve kérdezett rá, hogy mi a dér. Volt egy hónap, amikor mindennap elmondtuk egymásnak a víz körforgását, lehetséges változásait, halmazállapotokat, utazását a magasabb szférákban, a világ más tájain. Őt lenyűgözte az egy cseppben rejlő potenciál, engem pedig az, hogy egy ilyen alapvető, hétköznapi dologról, mint a vízcsepp, mennyi mindent el lehet mesélni egy érdeklődő kisgyereknek.

Inkább természettudományos, vagy pszichológiai témájú mesének szántad?

Mindkettőnek. Az alapötletet valóban a megtapasztalt fizikai jelenség, és annak a gyerek világában való léképeződése adta. De a mesét nem didaktikus céllal írtam. Láttam, ahogyan a gyerek fantáziáját megragadja a kaland, a hívogató messzeség, és nem volt nehéz a párhuzamot meglátni az ő kicsi vágyai, törekvései, és a vízcsepp szabadsága között. Mindemellett az is nyilvánvaló, hogy a gyerekeknek nagyon nagy szükségük van az olyan történetekre, amelyeket a saját hétköznapjaikra tudnak vonatkoztatni anélkül, hogy a napi rutinról szólnának. Kifejezetten szándékosan írtam Odüsszeusz-típusú mesét, amiben a főhős bátran világot látni indul, megtapasztalja az őt körülvevő mindenséget, saját képességeit, fizikai korlátait és lelkierejét, önmagát a világban, de az is szándékos volt, hogy a történet végén megerősödve, mélyebb ismeretekkel és önazonosan térjen haza (azaz ebből a szempontból Pénelopé – típusú a mese befejezés). Összességében: se nem természettudományos mese ez, és nem is kifejezetten gyermekbátorító lélektan, hanem mindkettő. Sőt, szól a szülőről is, az elengedéshez szükséges bátorságról, arról, hogy mennyire meg kell tudni bízni a gyermekben, akinek elengedjük a kezét, hogy a maga útját járja, és a szeretetteljes várakozásról, hogy néha-néha visszatér hozzánk. Ez is egy körforgás, és van olyan lenyűgöző, mint a bolygónkat körülvevő vízé.

Egyeztethettetek Maros Krisztina illusztrátorral a mese képvilágát illetően?

Nem. Úgy voltam a kiadóval, mint a pici gyerek az anyukájával – ha már az ősbizalmat emlegettem az előbb: feltétel nélkül megbíztam a szerkesztőmben a szöveg gondozásával és az illusztrátor kiválasztásával kapcsolatban is. Amikor megtudtam, hogy Maros Krisztina lesz az illusztrátor, nagyon megörültem: ismerem és szeretem a korábbi munkáit, egy korábbi papírszínház-meséje (Egy pöttyös nap) pedig egyike a számomra legkedvesebbeknek. Tudtam, hogy szakmailag is kiváló kezekben lesz a szöveg, és azt is, hogy értő alkotóra talál. Ez be is bizonyosodott, mert anélkül, hogy egyszer is beszéltünk volna Krisztivel, pontosan meghallotta a szövegből azt, ami számomra is fontos volt. A vele készült riportot is ‘Concordia Maros Krisztivel’ bejegyzéssel osztottam meg, és tényleg így is gondolom: együttes, összecsendülő szívvel lett ez a papírszínház olyan, amilyennek megálmodtam, mert Kriszti vette a rezdüléseket, hangulatokat, és gyönyörű, találó, izgalmas képekbe öntötte azokat.

Miért éppen a Papírszínház-mese műfaját választottad?

Egészen egyszerűen adta magát. Amikor újra elővettem a szöveget, első olvasás után semmi mást nem csináltam vele, csak entereket nyomtam, és széttagoltam. Pár pillanat alatt lett nyilvánvaló, hogy ez a szöveg papírszínháznak született – közel azonos hosszúságú szövegrészek, jól elkülöníthető jelenetek, dramaturgia, változatos ritmus. Kicsit „nahát” élmény volt, mert a papírszínhazát a magyarországi megjelenése óta ismerem, ahova tudom, hírét viszem, publikáltam róla az Óvodai Nevelés című szaklapban, iskolában, óvodában, vendégségben is meséltem már, a nemrég megjelent módszertani kiadványban is jelent meg egy írásom róla, otthon pedig pont ugyanannyira hozzátartozik a mindennapjainkhoz, mint az olvasás. Csak épp arra nem gondoltam, hogy én már írtam egyet. Aztán újraolvastam a szöveget, és kiderült, hogy ‘jé, de!’

Milyen üzenetet szerettél volna átadni a meséddel?

Üzenni semmiképpen nem szerettem volna. Az persze, hogy hogyan látom a világot, és mik azok az alapvető értékek, amik meghatároznak, nyilván tükröződnek az írásomban. Az egyik, hogy mindig válaszolni kell a gyerek kérdéseire, mindegyikre, akár százszor is, ha felteszi ugyanazt, egészen addig, amíg meg nem érti, és teljesen be nem épül a személyiségébe, tudástárába az, ami éppen érdekli, izgatja, motiválja – ez ebben az esetben a víz és az ő körforgása volt. A másik, hogy nem feltétlenül kell minden apró tudományos lépéssel tisztában lennie, de az nagyon jó, ha összefüggéseiben látja a világ és a természet dolgait: e kettő alapján lesz mindig újat kérdező-és gondoló ember. Fontosnak tartom azt is, hogy az emberi élet és a minket körülvevő természet összefonódása nyilvánvaló legyen a gyerekeknek – nem mondok újat, ha azt állítom, hogy ez a humanizmus alapja. A ciklikusság bennünk és a teremtett világban, a rácsodálkozás törvényszerűségekre, és a változás állandóságára úgy, hogy közben biztos pontokkal vértezzük fel magunkat, és ezt az alapvető közöset minden másik emberben is meglátjuk és elismerjük. A szabadság. Talán ez a legfontosabb. Bátran, nyitott elmével és tiszta szívvel útra kelni, tapasztalni, tanulni, jót tenni, és végül néha megpihenni a kalandok után a szeretteink közelében, hogy újult erővel induljunk útra megint. Végül pedig az elengedés -mert ez a szöveg a folyóról is szól -, annak felismerése, hogy a gyermekünk nem a sajátunk, nem kedvünkre formáljuk, hanem – megelégedve azzal, hogy egy kicsit hordoz belőlünk és hasonlít hozzánk – segítenünk kell megtalálni és boldogan járni a maga útját, kibontakoztatni a saját személyiségét, ha készen áll rá, elengedni a kezét. És persze hazavárni. Ez a legnagyobb szabadság, és a másik embert leginkább tiszteletben tartó szeretet.

Mely korosztálynak szánod a történetet?

A papírszínházi forma, és a Krisztina által megalkotott kedves figura okán már három és fél-négy éves gyerekeknek is felolvasnám a mesét. És azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egy nyitott fizika- vagy kémiatanár akár hatodik osztályosoknak is elővegye, megmutassa, és erre építsen fel egy kísérletekkel teli órát vagy órákat. A papírszínház műfajában az egyik legizgalmasabb dolog, hogy a rá építhető komplex foglalkozásokat lehet úgy variálni, hogy kiszelesedjen a megszólítható korosztály.

Számodra mitől válik izgalmassá egy mese?

Ha magával ragadó a történet, ha szimpatikus a főhős, és könnyű vele azonosulni, azaz ha személyesen is bevonja a hallgatót a történetbe, ha található reflexiós pont a történet és a befogadó élete, helyzete, személyisége között. A szöveget akkor találom izgalmasnak, ha több síkon hordoz jelentéstartalmakat, és ezek között van átjárhatóság, és ha sokadik olvasásra is ad újat. Legyen nyelvileg igényes, választékos, de ne túlcifrázott, és igazodjon a tartalom a stílushoz. Közvetítsen értéket, de ne döngöljön földbe a tanítani akarással. Legyen jól felépített a szerkezete, ritmusa, csúcspontja, lüktetése. Legyen benne egy kicsi humor mindig. És gyönyörködtessen, legyen öröm a hallgatása, olvasása, és a felolvasása is (itt elsősorban a felnőttekre gondolok). Ha a szülő élvezi, örömmel olvassa a mesét akar tizenhatodszor is, az a gyereknek is hozzáadott érték.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra az írás folyamatában?

Húha, nem is tudom. Ez egy viszonylag rövid szöveg, leültem és megírtam. Utóbb persze, a csiszolásnál, szerkesztésnél kellett kihúzni részeket, amiket talán nehezen engedtem el (végül is valahol én vagyok a történetben a folyó), de emellett nagyon alázatos szerzőnek tartom magam, és bátran ráhagyatkoztam a szerkesztőre. Végül nem bántam meg, mert a kevesebb szöveg sokkal több lett.

Mit láthatunk tőled legközelebb? Milyen terveid vannak?

Egyengetem a Lányka a tükörben c. verseskötetem és az Angyal a metrón című kisregény útjait. Jövő tavasszal jelenik meg a Manó Könyvek kiadónál egy kezdő olvasóknak szóló könyvem, ami végtelenül izgalmas kihívás, mind a korosztály, mind a megközelítés szempontjából. Egészen egyszerűen lángba hoz, hogy ezt írhatom. Az írás mellett szerkesztek is a Kolibri Kiadónak, és ez a fajta irodalmi munka is legalább annyi örömöt ad, mint az önálló írás.Hihetetlenül progresszív könyvekkel dolgozhatok, kiváló fordítók munkáit formálhatom, nagyszerű szerkesztők segítenek, rengeteget tanulok így erről az oldalról is – és szerkesztőnek is igyekszem a szakmaiság mellett alázatos maradni. Ez is egy körforgás, visszahat a stílusomra, és hiszem, hogy építően. Az asztalfiókban pedig számos korábbi írásom van, amiket időről időre előveszek. Ez az első papírszínházi megjelenés pedig olyan nagy élmény, öröm (pestiesen akkora flash), hogy valószínűleg bombázni fogom a kiadót az újabb és újabb ötleteimmel.