Az év legjobb kötetei, melyeket érdemes lesz újra és újra elolvasni

Az utóbbi egy hónapban annyi lista, válogatás, körkérdés és évértékelés került már az internetes olvasóközönség elé, hogy nem kis nehézséget jelentett összeállítani a saját TOP 10-emet, s mások által az év szenzációjának tartott műveket kihagyni, lejjebb csúsztatni (mert engem valahogy mégsem győztek meg) éppolyan bűntudatot okoz, mint ugyanazokat a könyveket méltatni, amelyeket rajtam kívül mindenki más is ünnepelt.

2014-ről mindenesetre elmondható, hogy az utóbbi egy-két esztendő kedvező szériáját folytatva a regényirodalom területén idén is születtek izgalmas meglepetések és megérdemelt nagy sikerek – valamint jelent meg olyan verseskötet, amely jó ideig foglalkoztatni fogja azokat, akiknek szívügye a kortárs líra. Elöljáróban még annyit, hogy az összeférhetetlenség súlyos vádját elkerülendő JAK-füzetek nem kerültek fel az egyébként is szubjektív, a rangsorolás tekintetében különösen esetleges toplistára (pedig… mondanám, de nem folytatom).

6. Kollár Árpád: Milyen madár (Csimota)

Kollár Árpád verseskötete első pillantásra kakukktojásnak tűnhet a listán, de csak akkor, ha magától értetődőnek vesszük a gyermek- és a szépirodalom szétválasztását. Kollár szövegei éppen a gyermek- és a „felnőttlíra” kategóriáinak törékenységével szembesítenek: nem a felnőtt és gyermeki nézőpont közötti határvonal eltörlését viszik végbe, de az olvasás közben újra és újra, mindig másként megképződő különbségként mutatják fel a kettő közötti viszonyt. Szemben a nosztalgikus-idealizáló elképzeléssel, mely szerint a gyermek örök jelenben él, a versek által megteremtett perspektívából a tünékenység válik alaptapasztalattá – óvodás beszélőjük rendkívül pontosan regisztrálja a dolgok mulandóságát: „nincsen fogam, kihúzta a kilincs, / nincs virágom, megette a nyár, / nincsen mamám, bevitte a mentő, / nincs nadrágom, kinőtte a lábam”. Az idő múlásának szentelt figyelem a Csimota Kiadó más kiadványaihoz képest valóban szokatlan módon a halálról való faggatózáshoz is elvezet. Mindez akár dilemmákat is felvethet: nem kell-e éppen megvédenünk a gyermeket attól az egzisztenciális szorongástól, ami a verseket minden könnyedségük, nyelvi játékosságuk ellenére áthatja? Vagy csak sokat tapasztalt felnőtt énünk rezonál ennyire érzékenyen a belőlük áradó mélabúra, míg a kicsik inkább a „hülyeversek” felszabadító hülyeségét élvezik? Esetleg lehetséges, hogy a költemények éppen olyan kérdések megválaszolásában, avagy továbbgörgetésében segítenek, amelyek megbeszéléséhez egyébként nehezen találunk szavakat? A Milyen madár szerzője láthatólag nagy kedvvel merít a rendelkezésére álló, szerencsére igen gazdag hagyományból: művei magukon viselik a svéd gyermekversek sajátos logikájának és Weöres meghökkentő-gyönyörködtető képalkotásainak nyomát, miközben egy-egy finom allúzió révén megidézik Kosztolányit is. („és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.”)