A könyvre egy kedves ismerősöm értetlenkedő facebookposztja kapcsán figyeltem fel, melyben kíváncsian kérdezte, én vajon találkoztam-e már vele, és ha igen, mi a véleményem róla. Mert ő, mint írta, mellényúlt. Én pedig belenyúltam valami olyanba, amit minden prepubertásnak olvasnia kellene. Ezúton is hálás vagyok neki érte.

Lipták Ildikó színész-drámatanár, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alapító tagja. Én 15 évvel ezelőtt mint drámapedagógussal találkoztam vele, és mivel akkor nagy hatást gyakorolt rám, nagyon vártam, milyen lesz ő papíron. És pont olyan, amilyen a színpadon is: pontosan tudja, mekkorát kell markolnia ahhoz, hogy még ne zuhanjon össze, de ne is legyen könnyű az, amit cipelni kell.

A gyerekrajzos illusztráció – és itt kapcsolódok az ismerősöm posztjához –, valóban sejtet egy izgalmas nyári nyomozós kalandot, csupa vidámsággal és gyerekes őrültséggel. De aki erre számít, az valóban picit csalódni fog. Ez a könyv ugyanis sokkal mélyebbre szánt, ha akarjuk, ha nem.

A nyomozást a 11 éves Bálint folytatja. Szülei unszolására elkíséri két nagyobb testvérét egy nyári angoltáborba, ahova igazából nincs is kedve elmenni. De nincs más választása. Ott valaki tévesen riasztja a tűzoltókat, majd a vélhető hecc során rendőrök hallgatják meg. Mivel ő maga is elkövetett egy másik csínytevést, a kihallgatás során remeg a félelemtől. Végül nem terelődik rá a gyanú, s ez után saját szakállára nyomozásba kezd a lehetséges tettes után.

Bálint a külvilág felől indul, de mindebből végül egy belső utazás bomlik ki. Az ő (belső) útját ismerjük meg, ahogyan végigjárja azt az utat, ami elvezeti ahhoz, hogy ki is ő valójában. De hogy mi a dolga, hova tart – arra lesz még pár éve rájönni. Erről szól ugyanis a kamaszkor, ami mindannyiunk számára tartogat meglepetéseket, hegyeket és völgyeket, utakat és kereszteződéseket, és persze találkozásokat.

A fejezetcímek és Treszner Barbara grafikái is sugallnak egyfajta könnyed tempót, de az olvasó ugyanakkor érzi, ez sokkal többről szól. A fejezetek alcímei ugyanis kétértelműek, mert egyszerre vonatkoznak a tényleges cselekményre, másfelől azonban az érzelmi utazás súlyos tétjeire szimbolikusan is rámutatnak.

A történet fokozatosan bontakozik ki, az író egyre emeli a tétet, a szorongásunk úgy nő, ahogy a főhős halad előre. És nem múlik.

Bálint a legkisebb a három testvér közül, elköltözik, iskolát vált, hátra hagyja a barátait, és még egy családi krízist is végig asszisztál, ami talán szükségképpen következett mindebből. Vagy talán csak a szokásos, minden család életében jelen lévő krízis volt… Egy kiskamasznak ennyi éppen elég ahhoz, hogy kicsússzon a lába alól a talaj, és elveszítse önmagát egy időre. A nyomozás pedig arról szól, vajon visszatalál-e oda, ahonnan elindult. És Bálint visszatalál ugyan önmagához, de úgy, hogy közben fejlődött, ami aztán további fejlődésre ad lehetőséget.

Az olvasó szükségképpen Bálint bőrébe bújik, és azonosul mindazzal, amin egy hasonló életkorú gyerek keresztül megy. Keresi a választ arra, ki is ő valójában. És amikor megtalálja, rájön, hogy ez másoknak nem is olyan fontos. Azaz nem úgy, ahogyan neki az. Ő a fontos. Úgy, ahogy van. És ez így van jól.