Kollár Árpáddal a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján Mikola Gyöngyi beszélgetett. Rögzítve 2014. november 8-án, a Zentai Alkotóházban

Mikola Gyöngyi: Nagyon elgondolkoztatott és inspirált az a beszélgetés, ami itt Jódal Kálmánnal zajlott. Főleg az, ahogyan beszélt Kálmán a gyerekkori olvasmányairól meg a filmélményeiről, mert most tulajdonképpen egy nagyon másik szövegvilágba fogunk belecsöppenni. Mindjárt itt mögöttünk mennek a képek, tehát egy gyerekvers-kötettel fogunk indítani, Árpi legutóbbi kötetével. Tulajdonképpen egyik témánk pont, hogy egyáltalán mi az, hogy gyerekirodalom, meg ki a gyerek. Azt a koncepciót találtam ki erre az estére, hogy, komolyan véve ezt a korpuszkuláris címet, tehát hogy a fényviszonyok és a vizualitás egyáltalán hogyan jelenik meg az irodalomban, úgy fogom föl az Árpi műveit, mint egyfajta képtárlatot. Most én leszek a tárlatvezető, és nem csak a közönséget, hanem kvázi őt magát is végigvezetem saját művein. Tehát úgy konstruáltam, szerveztem, természetesen ezt azért Árpival is megbeszélve, ahogyan nekem mutatkozik az ő költészete. Azok a szövegek, amelyek el fognak hangzani, azok úgy hangzanak el, ahogy azokat választottam ki, amelyek nekem a legjobban tetszenek, és ahogy nekem mutatkoznak. Nem is szeretném nagyon sokat kommentálni, hanem azt szeretném kérni az Árpitól, hogy ebből az újonnan megjelent gyerekvers-kötetből olvasson föl néhány verset az első részből. A kivetítőn közben pedig látni lehet a képeket. Egyébként épp beszéltük, hogy az esti mese ideje van, és kvázi esti meseként is elmegy. Szeretném ezt egy késői gyerekkori ajándékként, ha egyetértesz, a Kálmánnak ajánlani.

Kollár Árpád: Kedves gyerekek…

Orcsik Roland: Kedves Kálmán, kedves sapkás fiú…

K.Á.: Nyolc óra van, ideje lefeküdni, fogat mosni. Eljött az esti mese ideje.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Több interjúban és beszélgetésben elmondtad, hogy milyen nehezen álltál rá arra, hogy gyerekverseket írjál, mert hogy tulajdonképpen ez egy ilyen trend is, hogy egy fiatal költőnek, vagy nem annyira fiatal költőnek gyereke születik, és mindjárt gyerekverseket vagy meséket kezd írni. Okvetlenül lesz egy ilyen kötete is. Aztán valahogy mégis elkezdődött. Én most arra lennék kíváncsi, hogy az, hogy létrehoztál egy ilyen kötetet, az milyen tapasztalatot jelentett neked, illetve a korábbi költészeti gondolkodásodat hogyan módosította?

K.Á.: Kaptam Beszédes Istvántól egy Domi-dalok című könyvet és egy cd-t, ami, ugye, itt készült Zentán. Mikor rossz kedvem van, akkor azt be szoktuk tenni. Volt egy időszak, amikor elég sűrűn hallgattuk. Teljesen érthetetlen volt számomra az, hogy mi történik itt. Közösen a családdal arra ébredtünk, hogy kávé, Domi-dalok.. . Régi felvételek, Domi ott gitárral kotyog valamit. Ismertem a gyerekkötetét, a Tessék engem megdicsérni címűt, hát így jó, hogy van. Van egy pár vers, ami olyan idétlennek tetsző, van, ami rímes, valami erőltetett szójáték, volt pár olyan darab, ami fölött meg abszolút átsiklottam. Mondtam, hogy érdekes, de nem éreztem a súlyát. Amikor ilyen régi, rossz, de feljavított felvételek megszólalnak otthon nálam, Eperfa ágán kismadár, akkor így belém ütött valami, hogy tényleg nem értem, hogy mi történik, hogy mitől működik. Persze tudod, hogy van egy ilyen, hogy: a hang, a zene, gitár, a Domi, akit, ugye, ritkán látunk, és egy érdekes, legendás ködlovag számunkra. De talán van itt több minden is. A kezembe vettem a versek leiratát, hiszen ott van ebben a kis könyvben. Zene nélkül olvastam, és persze már ezen a hangon szólaltak meg. Rájöttem, hogy itt van valami, valami furcsa plusz, amit nem tudtam dekódolni, és a Mezei Szilárd is az előszóban erről beszél, hogy van valami metafizikus. Én azzal kezdtem az előszót, hogy az, hogy metafizikus, ez így nem érdekel, ezt így könnyű mondani. És valóban azt vettem észre, hogy gyerekvers, persze, ez a pár darab, de mégsem. Ez a feszültség, ez a kettősség az, ami talán nagyon sokat segített abban, hogy meg tudtam írni ezt a könyvet. Másképp, más nyelven, de pont azzal a plusszal, ami betalál. Egy pillanatig sem kérdés az, ami számomra kérdés volt olvasóként, amikor olvastam régen a gyerekkönyvét: hogy akkor ez gyerekvers-e vagy nem? Tehát hogy vers tulajdonképpen, olyan vers, olyan valami, ami betalál, kegyetlenül eltalál. Nem mindegyik. Jó, van egy-két ilyen poénos darab, amin így jót szórakozunk, szeretjük. De van néhány olyan, ami így… cakk! Nagyon érdekes, hogy a Kuplé is ezen a cd-n van, ami nem gyerekvers, de egyből jön. Én nagyon sokat hallgattam ezt a cd-t, miközben írtam ezt a kötetet, és először fordult velem elő olyan, s ebben valóban van egy ilyen koncepciózusság, amit el is szoktam mondani, és megbeszéltük, hogy nem mondom el, hogy hogyan s miként döntöttem el, hogy akkor megpróbálom. De a lényeg az volt, az egyik motiváció, hogy hogyan lehetne, s ez is volt az instrukció, amit kaptam, hogy a felnőtt költészetem poétikai eszközeivel, amit én innen hozok, és amit én az Új Symposionból hozok, bár nem ugyanaz, nyilvánvalóan más…, ezzel az eszköztárral, ezzel a hanggal, ezzel a tapasztalattal gyerekverset írni. Leírod, van egy érzet, egy gondolat, van egy koncepció, de talán abban reménykedsz, hogy találsz olyan olvasót, aki számára fontossá válik, és megemelkedik egy kicsit, vagy eltalálja őt is. És akkor már nem az a fontos, hogy konkrétan mit mond. Mert a gyerekköltészet esetében, vagy kortárs gyerekköltészet esetében ez nem mindenkire igaz. Nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy van egy konkrét mondanivaló, egy konkrét forma, feldolgozási mód, tehát egy ilyen futószalagszerű folyamat. Azt gondoltam, hogy pont ezt az eszköztárat is kicsit átgondoltabb módon, másként, más típusú verssel, más megközelítésben próbálom megoldani. Vagy azt mondani, hogy a gyerek sok mindent olvas, próbáljuk meg, hátha ilyet is lehet.

M.Gy.: Mind a ketten foglalkoztunk a vajdasági gyerekköltészettel, mondjuk, én a Tolnai Ottó gyerekverseivel, az Árpi általában végigtekintette egy tanulmányában a vajdasági gyerekköltészetet. Nekem pont a Tolnai költészetével úgy mutatkozott, hogy valójában ezt, hogy mi az, hogy gyerekirodalom, nem lehet meghatározni. Épp azért, mert tudni kéne, hogy ki a gyerek, meg tudni kéne, hogy mi az, hogy irodalom. Ez kicsit analóg a női irodalommal, van-e olyan vagy nincs? Tehát nagyon nehéz. Hogyha arra gondolunk, hogy vannak gyerekek, akik, mint például a Kálmán, mivel kezdi az olvasást, tehát mik az első meghatározó élményei, akkor nem érzed a különbséget aközött, hogy gyerek vagy felnőtt. Ugyanígy, a te köteted nekem például, a felnőtt olvasónak sokkal jobban tetszik, mint a gyerekeimnek, akik az iskolában a magyarországi gyerekvers-hagyományon nőnek föl, ami egy kötött forma, rím van benne. Nekik ez a fajta hang nagyon érdekes, de nagyon furcsa is. Valójában én ezt nem is tudom definiálni, hogy akkor hol van. Nyilván vannak bizonyos mesék, mint ahogy a Kálmán is mondta, amiket nem lehet fölolvasni a gyerekeknek, tehát nyilván vannak életkorbeli sajátosságok és így tovább. De én nem nagyon tudnám definiálni. A te köteted is tulajdonképpen ilyen szempontból nagyon kettős. Ez az első hat vers, amit itt most meghallgattunk, ez a könyvnek az első részében található, ahol tulajdonképpen egy kisebb gyerek beszél, tehát egy fiatalabb gyerek. Viszont a könyvnek a második felében, és majd ebből is el fog hangzani egy szemelvény, ott pedig már egyáltalán nem lehet meghatározni, hogy hol húzódik ez a határ a gyerek beszéde és a felnőtt beszéde között. Ez ennek a könyvnek az egyik ambivalenciája az én olvasatomban. A másik, hogy nem is lehet eldönteni, hogy hány gyerek beszél. Itt az egyik hang lehet, hogy egy kislány hangja, Illetve a másik, és ez dominál szerintem a könyvnek a másik részében, ez a te saját gyerekkorod, ami már egy felnőtt, retrospektív állapot.

K.Á.: A pót esti mesénél majd kiderül, meg meg is világítjuk szövegekkel, hogy mire gondolunk tulajdonképpen. Valóban így van. Én kurvára irigyeltem azokat a szerzőket, akik egy kötetet egy hangon, kompakt módon az elejétől a végég tudnak írni. Életemben először úgy írtam kötetet, hogy leültem, és akkor így kilenc hónap után fölkeltem gyakorlatilag. És nem öt év után. Ahhoz képest ez egész szűk idő. De engem nem érdekel az egyformaság, nem érdekel a tiszta hang, nem érdekelnek az uniformizált dolgok, tehát hogy nagyon szép és kristálytiszta legyen a hang. Nagyon jól néz ki egy gyerekkötetnél, hogyha egy beszélő, egy kislány, egy kisfiú, egy történet, egy család, családi tragédiák esetleg, mert az most menő, vagy vicces, poénos, jót nevetünk. De ez nekem mind egyforma. Pontosan ezek az ambivalenciák, problémák, küszködések, határhelyzetek, ha úgy tetszik, vagy az ismeretlen területek bejárása az, ami érdekel. Ugyanakkor ez tudatossá vált egy pillanatban, tehát éreztem, hogy újabb és újabb hangok, formák érdekelnek. Hogy valaki más beszél, hogy megírtam kettő-három ilyet, hogy ebből kidobunk egyet vagy kettőt, de hogy akkor ez már nem érdekel, hogy esetleg egy új forma, egy új gondolatritmus, egy új hangulat az, ami érdekel. Való igaz, nyilván hozott anyagból dolgozik a költő: egyrészt van gyereke, és óhatatlanul is figyeled, hogy hogyan beszél, mit érez, hogyan viszonyul önmagához, hozzád, a világhoz, tehát fölfedezi a világot, és ez hallatlanul izgalmas és nem kristálytiszta, nem tankönyvi. Téged is és Szajbély Mihályt is idézem ebben a tanulmányomban, amelynek ugyanez a konklúziója Tolnai kapcsán is: én nem tudom eldönteni, hogy mi a gyerekvers és mi nem. Ugyanígy azt láttam, hogy nem tudok ilyen laboratóriumi viszonyt kipárolni, vagy egy laboratóriumi hangot a gyerekem érdeklődéséből. A kegyetlenség, a naivitás, a világ felfedezésének a vágya – egyszerűen döbbenetesen sallangmentesen áll hozzá, hogy akkor most mi lesz. Ez az egyik tapasztalati kör. A másik, amit említettél, valóban a saját gyerekkor. Nekem azért egy örök vesszőparipám a nosztalgia–nem-nosztalgia viszony, hogy akkor most mi a viszonyunk ehhez. Előtörtek emlékképek, előtörtek hangok, gyerekkori tapasztalatok. És igazából nem ezeknek a rekonstruálása érdekelt, hanem az, hogy mit jelent ez most számunkra ebben a pillanatban, és hogyan tudom ezt akár egy gyerekkönyvbe illeszthető formában is előhozni. Nyilván nem az, ami volt, hanem az a tapasztalat, hogy ez már nincs, és hogyan van az számomra, ami nincs. Beletúrod a kezed a góréban a nagyszüleidnél a kukoricába, és süppedsz bele, és túrod. Hogy ez mit idéz föl, és mit lehet ezzel kezdeni egyáltalán. Ha lehet. Nem olyan egyszerű ez a helyzet. Vagy mész a boltba, fúj a szél, érzed, hogy feszül a lábad, és kurvajó, mert mész a boltba. De mért jó ez? Mért akad be az, hogy megyek a poros utcán, nevezetesen Szabadkán, de ugye, nem nevesítve, és mért jó ez nekem, vagy mért érdekel ez a pillanat, hogy megyek, ez a gyerekkori kép? Ezekből áll össze ez a típusú polifónia.

M.Gy.: Itt is kiválasztottam hat verset, ami nekem a legjobban tetszik a könyvnek a második részéből, és most ez fog elhangzani.

K.Á.: Pót esti mese. Nem annyira gyerekeknek.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Azt hiszem, lehet érzékelni itt a két hang közötti különbséget. Egyébként a mi családunkban ez az Anya ma nem anya nagy sikert aratott, és ha éppen nem volt jó kedvem, akkor volt „anya ma nem anya”, ez volt a kedvenc vers. Egyszer csak a kisebb gyerekem megunta ezt, hogy engem mindig frocliznak ezzel, hogy „anya ma nem anya”, és fölcsattant, hogy „Mért nem írt olyat, hogy apa ma nem apa? Olyan is van.” Ezt mondta, és akkor hirtelen belém nyilallt, hogy azért nem írt ilyet, mert abban az idősíkban, és az abban beszélő gyerek szemszögéből, nincs apa. Korán elveszíti az apját, és ez a Miatyánk -átirat is erről szól. Nincs összehasonlítási alap, hogy milyen az, amikor „apa nem apa”, merthogy apa nincs ott. Itt fölsejlik, itt, a másik részben ez a fajta tragikus hang, amikor a gyereknek a vesztesége, vagy a veszteséghez való viszonya szólal meg. Ez is egy nagyon érdekes dolog, hogy ehhez hogy lehet nyelvet találni. Egyébként borzasztóan érdekesnek találtam a vizuális megjelenítését a könyvnek, nemrég díjat is kapott ez a dizájn egy rangos osztrák versenyen. Bronzérmet kapott. Egyébként azt hiszem, hogy ezt a széttartó, sokféle nyelvi világot nagyon erősen összetartja az, hogy viszont van egy nagyon kigondolt dizájn. Majd beszélj arról, légy szíves, hogy te mennyiben vettél részt abban, hogy ez így alakult ki. Például az, hogy egy nyúl szerepel, vagy több nyúl, de hogy nem emberarcú ez a főszereplő, ez számomra azt jelenti, azt a magyarázatot találtam rá, hogy, mivel itt hol egy kislány-hang van, illetve egy fiúhang, nem lehet eldönteni, hogy ez a gyerek kicsoda, hány éves. A nyúl az pont alkalmas rá, mert egy nyúlra ránézel, arról nem tudod, hogy fiú-e vagy lány, tehát ez egy nagyon kongeniális megoldás ilyen szempontból, hogy ezt a motívumot viszi végig.

K.Á.: Amikor kirándulunk a családdal, az autóban szoktuk üvölteni Csorba Béla versét, hogy „Nyúl, nyúl, nyuladék, / köll-e neked hulladék, / az köll nekem, hulladék, / bárcsak már kinyúlanék, / nyekk.” A nyúlról ez jutott eszembe, elnézést. Az a helyzet, hogy itt többféle nyúl van, tehát ez a csavar is benne van. Hogy miként és mennyire vettem benne részt? Igazából ez egy kegyelmi állapot volt. Azt gondolom, hogy megtehettük azt, hogy én is, a kiadó is, az illusztrátor is sokat dolgozott ezen a köteten. Valójában nem futószalagon nyomtuk le. Nagy Norbertnek ez az első könyve, egyébként egy reklámgrafikusról van szó. És nem olvasott verseket ő azelőtt. Ezeket a verseket meg minden nap elolvasta, és ez érződik is rajta, ez a viszony. Volt egy adott pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy nyugodtan rábízhatom magam, és azt csinál, amit szeretne. De előtte persze megelőzte az a fázis, az a rémület, amikor… Nem készített gyerekkönyvet, ugyanúgy szűz volt, mint én ezen a téren. Küldött egy próbaillusztrációt, talán ezt elmondhatom, ahol szerintem egy perverz mosómedve hátán egy nyúl megkúr egy macskát, és részeg egerek billegnek a farkán. Egy ilyen Jódal Kálmán-i világot idézett mindenképpen. Atlétatrikóban, meg a másik ilyen mackónadrágban, mint egy panelproli-buli. Mindenfele döglött macskák, bekokózott vagy LSD-zett macskák hevertek. Ránéztem erre a képre, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy ezt az embert nem szabad gyerekek közelébe engedni soha többet. Így interpretáltam. Aztán hát zseniálisabbnál zseniálisabb képeket küldött, merthogy szabad kezet kapott, és játszott. És ez a jó. Ugyanúgy játszott és kísérletezett, mint én. A kiadó pedig ezt kontrollálta, de nem nagyon volt mit. Nekem ez a pillanat, amikor megnyitottam az e-mailt, ez bevésődött, az a rémület, hogy mi ez. Nagyon kedvessé teszi számomra emiatt is a könyvet magát, hogy valóban nagyon sokat dolgozott rajta. Ez a nyúl, ez egy zseniális hamiskártyás húzás szerintem. Főleg úgy, hogy többféle nyúl van.

M.Gy.: Szerintem ez így egyáltalán nem durva, viszont játékos, és egyébként jól meg tudja jeleníteni ezt a félelmet is vagy szorongást is, ami a versekből átjön. Az egész kötetben van egy nagyon mély ambivalencia. Az, hogy ki a gyerek, és hogyan szólaljon meg. Valami módon én arra gondoltam, tekintve, hogy eltérően a felnőtt verseidtől, itt nincsenek se nevek, se helyszínek. A felnőtt versekben megjelenik Szabadka, megjelennek konkrétan a nevek. Itt nincs semmi ilyen. Valami módon arra gondoltam, hogy ez az ambivalencia, ugye, a Kálmán mondta, most mindig rá hivatkozunk óhatatlanul is, hogy akinek nincs identitásproblémája, az hazudik. Ez lehetne egy mottó is. Van egy nagyon mély ambivalencia, ezt a szót használja, nem is identitáskérdés, hanem ambivalencia. Valami módon ez ahhoz is kapcsolódik, nem csak ahhoz, hogy hogyan szólal meg a gyerek, hanem ahhoz, hogy ki vagyok én. Ki vagyok én mint Kollár Árpád? Nekem ez akkor világosodott meg, vagy legalábbis az egyik regisztere ennek, amikor elolvastam ezt a Nyárhó című tárcádat vagy kisesszédet, ami az Ex Symposionban jelent meg. Ez lenne a következő szöveg, amit, kérlek, hogy olvassál föl. Ez ennek a „Ki vagyok én?”-kérdésnek az egyik aspektusa.

K.Á.: Így van, abszolút. Hogy kezdetektől fogva ez a típusú konkrét identitáskérdés is érdekel, ami itt átmegy egy áttételesebb formába, nem véletlenül nincsenek helyrajzi nevek, konkrétumok, tehát ez egy más típusú identitáskérdés. Végig ezen az identitáson lovagolunk már két napja, belefut mindenki. Nekem a reggeli filmben is ez volt a döbbenet, hogy én ezeket a meccseket lejátszottam már magamban. És ez az őszinte, jó értelemben vett naivitás, amivel így megjelent, és direktbe rákérdez a főhős arra, hogy „Na, most mi a helyzet? Hazajössz? Nem jössz?” Az jutott eszembe a film kapcsán, hogy én ezeket már így nem tenném föl, szégyellném. Lehet, hogy egy más típusú maszkot már fölhúztam. De vannak olyan pillanatok, amikor meg áttör ez a probléma. Bozsikéktól kaptam egy felkérést az Ex Jugó Lexikon kapcsán, azt hiszem a Balázs Attila küldte az e-mailt. És őszintén fel tudtam háborodni ezen, hogy „Ezt most miért?”, hogy így, 2014-ben egyrészt hagyjanak békén, másrészt meg nem érdekel, harmadrészt meg szerintem mást sem érdekel, és hogy peregjenek le már erről a témáról. Most persze kiélezem a feléjük való, vagy a koncepció felé ezt a viszonyt, holott önmagam felé is ez volt, hogy nem akarom én ezt már. Bevillant egy kép, ami miatt úgy éreztem, hogy szükséges evvel a favágó-módszerrel kevésbé finoman akkor még egyszer nekimenni ennek az identitáskérdésnek, és ezt küldtem el nekik.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Ennek az ambivalenciának az én olvasatomban az egyik vonulata ez a „Hol van a haza? Mikor vagyok otthon, és hogyan használom a nyelvet?”, ami nagyon fontos identitáskülönbséget jelez. Egy kicsi nem is nosztalgia, hanem valamifajta irigység, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt, hogy aki ott van, azon a helyen, ahol volt, aki ott lehet azon a helyen, ahol volt, ahol megszületett, és azonos lehet önmagával. De azt hiszem, hogy a te esetedben, mondhatjuk így, hogy ez egy közeghez, egy közösséghez való tartozásnak az ambivalenciája. De van, és ez már az újabb verseidből derült ki a számomra, van számodra az identitásnak egy nagyon személyes és nagyon egyéni, mély ambivalenciája. Egy más fajta, egy személyes ambivalencia, amire a gyerekvers is utal, amikor az „én apum” módon mondja el újra a Miatyánkot. Én kiválasztottam az Árpi kötetben még meg nem jelent új verseiből egy olyan kis ciklust, amelyben tulajdonképpen erről van szó. Nem tudom, hogy szeretnél-e ehhez valamit mondani, vagy csak felolvasol.

K.Á.: Megpróbálok mondani valamit. Közben eszembe jutott a nosztalgia mint hívószó. Ez egy nagyon erős, telített, szétírt, agyoncsapott, megölt, kivégzett hívószó. A Sziveriről szóló kerekasztal-beszélgetésen Szegeden Losoncz Alpár azt mondta, és nekem baromira megütötte a fülemet, hogy a nosztalgiának nincs köze ahhoz a hamis alakzathoz, ahhoz a hamis valamihez, aminek értjük. Hanem a nosztalgia az nagyon is tudatában van annak, hogy ami volt, az soha többé nem lehet, nincs és nem is lesz. Hogy az a valami, ami nincs, de volt, az jó volt. Egy ilyen őszinte gesztus, nem nyafogás, ha úgy tetszik, én így fordítom le a magam számára, nem nyűglődés, hanem valami izgalmas. Azt mondtam, hogy favágó-módszerekkel dolgozik ez a tárca. Tudatosan. Ez egy természetes adottság, történelmi változások, országváltás, határváltás, nyelvváltás satöbbi. Ez rájátszik. De hát melyik gyereknek nem adott az a világ, ami létezik, akármilyen legyen is az. Adott, és adott esetben jó, még hogyha nem is jó. Adott esetben ebből az időtávlatból, nagyon sok idő elteltével rá tudsz pillantani, vissza tudsz nézni egy kicsit. Én is szeretek szemlélődni egyébként. Megállni. A házakat, a romos utcákat, illetve a csúnya embereket szeretem nézni. A villamoson így belefeledkezek egy-egy csúnya arcba, és a feleségem szokta mondani, hogy nem aggódik, merthogy nem a szép nőket nézem soha, hanem a nagyon csúnya nőket. Valahogy így van ez, hogy visszafordulsz, rápillantasz, és akkor elkezded boncolgatni, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Nyilván semmit. Azt hiszem, hogy az égvilágon semmit sem lehet azzal kezdeni, hogyha őszinték vagyunk magunkkal, hogy elmúlik valami, és elmúlunk. De azzal lehet mit kezdeni, hogy itt vagyunk, ott voltunk, és mégis valamilyen apróság fontossá lesz számodra. Akár egy trauma vagy akár egy érzet vagy egy emlék, amire utaltam. Ez pedig az ambivalens családi ciklus, hiszen adott számodra a gyerekkor, és amit említettem, hogy minden gyereknek adott, és természetes az, hogy olyan a közege, amilyen. De hát nem maradsz örökké gyerek. Akaratlanul is, amikor ezzel szembesülsz, akkor meglátod a feszültséget, az ambivalenciát, a kettősséget, a nehézségeket ezzel kapcsolatban.

Gyöngyi válogatta egyébként a verseket. Négy darab jön.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Itt többről vagy másról is szó van, mint a nosztalgiáról, mert a nosztalgiában visszaemlékezünk valamire, ami volt, de ezek a versek megidéznek valamit, ami sosem volt: a testvért, aki egy időben született, de meghalt, az apát. Egyáltalán hogyan lehet beszélni valakihez, akinek az a három perc adatott meg, és aki mégis testvér? Itt van ennek a bizonyos ambivalenciának egy másik, egy mélyebb és sokkal személyesebb oka. A versben megénekelt és a vers által megteremtett testvér is ennek a testvérnek a beszéde. Egyébként hol tart ez az új kötet?

K.Á.: Közbejött a gyerekvers-kötet. Amikor elkezdtem írni körülbelül két évvel ezelőtt, pontosan ezzel a szándékkal, hogy letudjam már. Állandóan visszatérnek ezek a témák, de gyáván, olyanmód gyáván, hogy becsomagolva mindig, alibi nyelven. Azt éreztem, hogy jó, akkor nézzünk szembe ezzel, és akkor csupaszítsuk le. Akkor találjunk egy nyelvet, egy megszólalásmódot hozzá. Az első felolvasott vers eredője Kassák Egy fényképem alá című versének. Abban olvasható az az erős állítás, hogy egy ember, és tulajdonképpen ez a gesztus érdekel, a szembesülés nagyon lecsupaszított gesztusa. Ez a gesztus érdekelt tulajdonképpen. Aztán időközben egyre durvább dolgok történtek, és azok meghaladták az erőmet. Most megint az van, hogy van egy olyan anyag, életanyag, merthogy én viszont olyan alkat vagyok, hogy másból nem tudok kiindulni, amihez kell idő. Megint kell az időbéli távolság, hogy azért szenvtelenebbül, ridegebben, pontosabban írjak róla, és ne alibizzek, ne kerüljem meg a dolgot, ahogy korábban talán tettem. Több szöveg van a fejemben, és tudom, hogy mit fogok és hogyan megírni, de át kell, hogy szakadjon. Tulajdonképpen ez a gyerekvers-kötet jó alibi volt ahhoz, hogy nem kellett végre azzal foglalkoznom. Halasztottam, de sajnos, itt a végén érződik, hogy azért belejöttek ezek. Nem lehet kikerülni, sajnos. De ott meg könnyebb volt az áttétel. Az más nyelv volt. Ehhez a szikárabbhoz meg talán még erő kell.

M.Gy.: A Nem Szarajevóban volt az első könyv, amit olvastam, és amiről írtam is. Még szerettem volna, ha abból is van egy kis ízelítő, hogy kitűnjön, mennyire problematikus tulajdonképpen magához a képhez és a vizualitáshoz való viszony, hiszen tulajdonképpen itt a szerző konstruál egy láthatatlan személyt, és megpróbálja vele megosztani a közös emlékeket. Az emlékhez való viszonynak ez az ambivalenciája, hogy mi az, amit láthatok, és mi az, amit nem. Csak ezt a kettőt olvasd föl légyszíves, ebből a Nem Szarajevóban kötetből, ahol pontosan arról van szó, hogy az emlékeket, az emlékezést gyakran megzavarja az, ha van fénykép, ha van dokumentum arról, ami történt. Itt a láthatónak és a láthatatlannak is nagyon mély ambivalenciája tapasztalható a verseidben, miközben, azt hiszem, az nagyon jól érződött, hogy mennyire erősen vizualitás-központúak ezek a szövegek. Narratívak is, de nem az a domináns eleme, hanem inkább a kép.

K.Á.: Tulajdonképpen az a helyzet, hogy szükségem van valamiféle látványra, vizuális elemre ahhoz, hogy ki tudjam bontani a verset magát, vagy továbbpöccinteni. Ez nyilván a szemlélődő alkatomból fakad, hogy látvány alapján ragadom meg, és az a kiindulópont, abból bontom ki tulajdonképpen magát a szöveget. Rendkívül irritál maga a fénykép, a dokumentáció. Utálom a fényképeket, utálom, ha fényképeznek. Rendkívüli módon tud idegesíteni, nyilván ez a feszültség van emögött.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Ugyanakkor a köteteid kialakításában, vizuális kialakításában rendkívül igényes vagy. A Nem Szarajevóban régi térképeket, várostérképeket, szabadkai várostérképeket használ föl illusztrációként.

K.Á.: A remixet én is szeretem.

M.Gy.: Most már el is telt az idő, és el is fáradtunk, gondolom. Most visszafele megyünk az időben. Utoljára olvastam el az Árpinak az első kötetét, a Például a madzag címűt. Én ezt korábban nem ismertem. Ebből egyetlenegy verset választottam ki, merthogy én az éjszaka olvastam, és én annál a versnél majdnem felsikítottam, hogy „Na ez!”. Valahogy ez volt az a vers, ami nekem megnyitotta ennek az egész költészetnek vagy költői gondolkodásnak az origóját – szimbolikusan persze. Ez pedig szintén a képekhez és a vizualitáshoz kötődik, egyébként meg fogják hallani, hogy szinte Tolnai-vers, ahogy a kezdő költő a mester hangján szólal meg, ami egy teljesen természetes dolog. Nagyon tolnais a vers, de nem ez benne az érdekes. Hogy mi az érdekes, azt pedig mindjárt meg fogjuk hallani. Egyébként a versnek az a címe, hogy Lelet.

K.Á.: Annyi így akkor végezetül, hogy volt egy nagyanyám, aki Németországban lakott. Valami elszakadt benne, és kiköltözött. A tizenkét éves apámat otthagyta egyedül egy házban. Ritkán hazajött Németországból, apám halála után is, emlékszem, nagyjából évente egyszer. Hozott mindenféle kikukázott ajándékokat, furcsa dolgokat, például a macimat is tőle kaptam, amivel aludtam nagyon sokáig. Amikor meghalt, a szabadkai házában és a kinti, németországi házában is szembesültünk vele, hogy mániákus gyűjtögető volt, felhalmozó – ugye, így hívják ezt a betegséget. Egy egész teherautónyi cuccot dobtak ki a rokonok a németországi házából, mi pedig Szabadkán nagyon sok hasonló holmit. Az az érdekes, hogy ez több ezer vagy – fene tudja – tízezer tárgy, mindenféle dolog, használhatatlan lelet, ami mind külön-külön be volt csomagolva selyempapírba. Mindegyik el volt téve selyempapírba és banánládákba szépen be volt szortírozva. Ez a nagyanyám pedig dilettáns festő volt, bár volt kiállítása is, és van pár képe is a szabadkai Strossmayer utcán, amiről a Tolnai Ottó is ír. Egy ház van, ahol van négy darab mozaik, azt ő készítette. Nem volt annyira dilettáns, de nem nagyon festett. Ő volt az egyébként, most jut eszembe, aki belejavított a képeimbe gyerekkoromban, amikor flomaszterrel rajzoltam, akkor mondta, hogy „Nem így kell!”, és nem is lett képzőművész belőlem. Ez a kerettörténet.

(Kollár Árpád felolvas.)

M.Gy.: Amikor ezt olvastam, és végiggondoltam a mai estét, akkor visszalapoztam a Két kezemhez, amit az Árpi elolvasott. Itt is látható a képeken, hogy a nyúl itt ketté van választva, tehát itt fönt van a lába, alul a feje, mintha kettőslátásban szenvedne, tehát itt a skizofrén nyúl. A nagymama skizofrén képéről van szó. A Két kezem is úgy fejeződik be, hogy „amikor pedig egyáltalán nem is vagyok furcsa, / azért örülök, hogy mégsem vagyok furcsa, pedig lehetnék.” Köszönjük a figyelmet!