A magyar gyerekkönyvpiacon mára már szerencsére egyre több tabudöntögető könyv jelenik meg. Szükség van ezekre, hiszen attól, hogy nem beszélünk valamiről, még igenis létezik, és ezek a könyvek segíthetnek a problémás helyzetek megismerésében, feldolgozásában, az érzés megerősítésében, hogy nem vagyunk egyedül a bajunkkal a világban. Ráadásul jó kiindulási pont beszélgetésekhez. A 9-10 éves korosztály számára alkoholizmusról írni nem egyszerű, nem is igen jelent meg olyan könyv magyar író tollából, aminek ez a téma áll a középpontjában. Úgy gondolom, ez egy nagyon jó megközelítés, jól értelmezhető hasonlatokkal (dzsinnek), elgondolkodtató, ugyanakkor emészthető cselekménnyel és humorral, ami megszólíthatja a gyereket.

Pokornyi Orsolya 1987-ben született Dunaújvárosban, a dunaújvárosi József Attila Könyvtárban dolgozik gyermekkönyvtárosként. 2015-ben végezett a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szakán.

Hogy honnan számít valaki alkoholistának? Sokan sokféleképpen húzzák meg a határokat. De egy biztos: felismerni, beismerni az egyik legnehezebb dolog, legyen szó önmagunkról, vagy hozzánk közelálló emberekről. Nem beszélve egy gyerekről, aki még naiv, tapasztalatlan, és nagyon ragaszkodik az alkohollal küszködő szülőjéhez.

Ez az alaphelyzete Elekes Dóra ifjúsági könyvének is, amely egy kislány szemszögéből láttatja az életet egy alkoholista anyával. A gyermeki hangvételnek, az egyes szám első személynek és a történet többrétegűségnek köszönhetően még megrázóbban hat ez a hétköznapi tabutéma. A hosszabb, kapkodó mondatok sok „és” kötőszóval összekötve, a felsorolások, a csapongó történetvezetés az élőszavas mesélés érzetét keltik, és így még közelebb hozzák az olvasóhoz a kifordított világot. A gyermeki szókinccsel megfogalmazott tapasztalatok, érzések látszólagos tisztaságuk ellenére is feszültséget generálnak, ami később, a még mindig ártatlan természetességgel megemlített pengés karcolgatás és olvasztás történeténél csúcsosodik ki, majd a záró gondolatoknál is erősen érezhető. A naivitás és a tagadás határán táncoló kislány a humor szemüvegén át szemléli anyukája viselkedését, a mindennapokat, és ez az, amivel meg lehet fogni a mai gyerekeket is. Ám az elsőre viccesnek tűnő történések másodszorra már nem is olyan mókásak. Sőt, sajnos talán ismerős lehet néhányuknak. Egy felnőtt az olvasás során végig érzékeli a narrátor belső feszültségét, míg egy gyerekolvasó esetleg nem dekódolja azonnal, ám a történetben előrehaladva egyre feltűnőbb az események komolyságának és a narráció (ál)vidám stílusának a szembenállása.

A rövid jelenetekből, benyomásokból, emlékekből álló történet során a kislány végig névtelen marad, elősegítve ezzel az olvasó azonosulási folyamatát, az „akár én is lehetnék” érzést. Ezt a hiányos történetszerkesztést remekül kiegészítik Kun Fruzsina sziluettszerű, kevés színt használó illusztrációi. A képek és a színek hangulata jól illeszkedik a szöveghez, sőt többletjelentéssel bírnak, erősítve a ki nem mondott kételyeket. A fekete és a sárga szín uralkodik már a borítón, az előzéken is. Ezt a színpárt a fény a sötétségben, remény a reménytelenségben kifejezőjeként is értelmezhetjük. A tárgyak körvonalai határozatlanok, karcosak, és a háttérben is visszatérő motívum a karcolás, ami bizonytalanságot sugall, és egyben utalás a kislány által elmesélt történetre. Ezt a tipográfia is erősíti: az elkülönülő, vastagon szedett mondatok, ferde bekezdések, kis és nagy betűk váltakozása mind-mind rájátszanak a szöveg hangulatára, szerves részei annak. Ahogy az üres oldalak, fél oldalak is jelzik a hiányt, az el nem mesélt történeteket.

A könyvben – rövidsége ellenére – megjelenik a tömegkultúra egy filmes utalás (Ragyogás) és egy kifordított hollywoodi nagy jelenet (anya keresése) erejéig, amelyeket a felnőtt olvasó ismerősként üdvözölhet. Ezenkívül mondatfoszlányok, célzások is feltűnnek, ami nem feltétlenül egy kisgyereknek szól. Ez a többrétűség, a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt megszólító nyelvezet nagyon jó táptalaja a beszélgetésnek erről a felkavaró kérdéskörről. Az eseménytöredékek igazából csak bele-beletekintést nyújtanak egy nehéz sorsú kislány életébe, nincs lezárás, szinte mindent nyitva hagy az írónő, és nem kapunk magyarázatokat. Ez kérdések felvetésére ösztönzi, gondolkozásra készteti az olvasót.

Elekes Dóra ifjúsági könyve rövid, de ütős darab. Már a címben szereplő, kissé pejoratív felhangú, elidegenítő „muter” megszólítás is jelzi, hogy nem egy átlagos anya-gyerek kapcsolatról fogunk olvasni. A kislány belső vívódásának egyik kivetülése ez a megszólítás. A kislánynak, aki teljesen elkötelezett az anyja iránt, aki mindig megtalálja a megfelelő (gyermeki) magyarázatot a cselekedeteire, aki magányos, nincs igazi barátja, vagdossa magát és nagyon vágyik a törődésre. Aki még álmodozás közben is fordítva mutatja be a normális létet: ő a gondoskodó és a felnőtt a gondoskodásra szoruló.

A magyar gyerekkönyvpiacon mára már szerencsére egyre több tabudöntögető könyv jelenik meg. Szükség van ezekre, hiszen attól, hogy nem beszélünk valamiről, még igenis létezik, és ezek a könyvek segíthetnek a problémás helyzetek megismerésében, feldolgozásában, az érzés megerősítésében, hogy nem vagyunk egyedül a bajunkkal a világban. Ráadásul jó kiindulási pont beszélgetésekhez. A 9-10 éves korosztály számára alkoholizmusról írni nem egyszerű, nem is igen jelent meg olyan könyv magyar író tollából, aminek ez a téma áll a középpontjában. Úgy gondolom, ez egy nagyon jó megközelítés, jól értelmezhető hasonlatokkal (dzsinnek), elgondolkodtató, ugyanakkor emészthető cselekménnyel és humorral, ami megszólíthatja a gyereket.