Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek

Sokféle könyv kapott már Év Gyerekkönyve-díjat Magyarországon. Volt, amikor egy izgalmas, kalandos történetet választott a zsűri, máskor egy kedves, megint máskor egy humoros kötet nyert, de volt olyan, amikor leginkább a „szép” jelző illett leginkább a győztes műre.

Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című könyve biztosan nem a leghumorosabb 2015-ben íródott mű. A „kedves” jelző sem illik rá, s bár van történetszála, izgalmasnak sem igazán mondható. S hogy szép lenne? Aligha ez a legtalálóbb minősítése.

Mindezek mellett azonban nem kockáztatunk sokat, ha azt állítjuk: az elmúlt tíz év egyik, ha nem „A” legfontosabb könyvét írta meg Elekes Dóra.

Mitől tud fontossá válni egy gyerekeknek s részben egy gyerekről szóló kötet? Jelen esetben a témaválasztás, a bátorság – s persze a feldolgozás módja – teszi azzá.

Az alkoholizmusról, pláne egy szülő italfüggéséről írni önmagában is merészséget igényel, hát még ha mindezt egy kiskamasz szemszögéből látjuk, s vele együtt élhetjük át.

Az irodalom – s általában a művészet – azonban különösen jó lehetőséget és formát ad arra, hogy efféle problémákról gondolkozzunk.

Elekes Dóra is ezt ajánlja meg: konkrét, fájdalmasan élethűen leírt esetekből kapunk mozaikokat egy széthulló család életéből, hogy gondolkozhassunk minderről. S bár a kislány megélte helyzetek az ő nézőpontjából nem tűnnek mindig tragikusnak (a szétköltözést eredményező veszekedést egyszerűen csak nagy BUMM-ként emlegeti), a befogadó azonban – különösen, ha felnőttről van szó – külső, tapasztaltabb szemlélőként folyamatosan a sorok között olvas. Ha nem akar, akkor is.

A muter meg a dzsinnek azonban meg kell, hogy találja a kamaszolvasót is. Azt is, aki átélt már ilyet, s azt is, akinek „csak” a környezetében van, volt alkoholista felnőtt. Vagyis nagyjából mindenkit… S nem csupán azért lehet számukra érdekes a kötet, mert érzékeny témát boncolgat. Legalább ilyen fontos, hogy közben nem találkoznak szentenciákkal, de még csak értékelő megállapításokkal sem.

Bár viszonylag friss még a könyv, már olvashattuk, hallhattunk afféle kritikákat, hogy miféle mintát adnak a szereplők, s ugyan, hol van a feloldás? Előbbi kérdés régi problémára hívja föl a figyelmet: még mindig elfogadott nézet, hogy az irodalom tanítani, példát adni való. Óriási tévedés! Semmi sem áll távolabb a szépirodalomtól, mint a bölcselkedés, a tanácsosztás, a példamutatás, s ezt szerencsére Elekes Dóra is tudja.

Ami pedig a hepiendet illeti: de jó lenne arról beszélni, hogy az életben ezek a helyzetek mindig megoldódnak. Hogy nem fordulhat elő az, amikor a szülő a tévéfotelbe süppedve rendre a palack után nyúl, s „néha belenéz, hogy van-e már benne új dzsinn”.

S hogy hol van a feloldás? Ott van minden sorban, ahogy a sorok között is. Abban a gyermekben, aki mer beszélni erről, aki előáll élete történetével. Aki azt ugyan nem mondja, hogy „anya iszik”, de arról szívesen mesél, milyen az, amikor a „mutert elrabolják a dzsinnek”.

Mert a jó könyv legtöbbször nem válaszokat ad, csak segít föltenni a fontos kérdéseket. Elekes Dóra kötete pedig nem csupán fontos könyv, de jó is. Az egyik legjobb, amit kamaszokról, kamaszoknak írtak.

Budapest, 2016. június 9.

Gombos Péter