Bátor dolog manapság olyan verseskötettel előállni, aminek a fülszövegében az 5 éves kortól ajánlás szerepel, mert az olvasóközönséget azonnal a befogadók életkorának problematizálhatósága kezdi izgatni. Gyermekirodalomról van szó, vagy a gyermekkort, a gyermekséget tematizáló, nagyon is felnőtt kötetről, esetleg duplafedelű, gyermeket és felnőttet egyaránt megszólító könyvről? Úgy tűnik, a kortárs gyermekirodalom populáris regiszterekbe történő átcsúszásának köszönhetően a célközönség is új perspektívából artikulálódik: míg korábban a befogadók életkor alapján történő kijelölése elsősorban felső korhatármeghúzást jelentett, vagyis az adott szöveget bizonyos életkor betöltésével a gyermekek/kamaszok „kinőtték”, mára mintha a felnőtt olvasó – szülő, nevelő – jelenléte válna evidenciává, és az alsó korhatár kijelölése válna problematikussá, vagyis a „mikor nőnek bele” a szövegekbe dilemmája kerülne előtérbe. Mindez felidézi a 20. század első felét uraló pszichológiai irányultságú gyermekirodalmi diskurzus beszédmódját, ami nosztalgikus modalitással, a felnőtt világ perspektíváján keresztül, idealizálva, ­ugyanakkor tárgyiasítva beszélt a gyermekkorról és gyermekség fogalmáról (Erről lásd Gombos Katalin: A gyermeklíra reneszánsza. Iskolakultúra, 2007/5., 42‒58., itt: 43.). A gyermek felnőttszámba vevése azonban a posztmodern gyermeklíra sajátosságain keresztül is megfigyelhető, hiszen a gyermeki maszk öltése, a gyermeki perspektíva előtérbe helyezése a posztmodern gyermekirodalmi diskurzus beszédmódját, a gyermeki nyelv, gondolkodásmód, életérzés és prioritások megidézését foglalja magába (Erről lásd Petres Csizmadia Gabriella: A kortárs gyermekirodalmi antológiák posztmodern sajátosságai. Irodalmi Szemle, 2015/5., 66‒75., itt: 68‒69). A „felnőttes gyermekirodalomnak” ez a fajta sokszínűsége számos kortárs gyermekköltő műveiben figyelhető meg. Köztük szerepel Kollár Árpád Milyen madár című kötete is.

Nem véletlenszerű a pszichológiai diskurzus beszédmódjának említése és a posztmodern gyermeklíra kiemelése, hiszen Kollár Árpád 2014-ben megjelent kötete ezekbe a kontextusokba ágyazódik bele leginkább. A gyermekiséget, gyermeki életérzést megidéző kötet számos áthallásból, elődök és kortársak finoman kitapintható hatásaiból, intertextuális játéktérből építkezik, és ezeket integrálva, továbbgondolva egy friss hangú, a finom lelki rezdüléseket is érzékelő, időnként azonban önfeledt játékos kedvről tanúskodó gyermeklírát rajzol körül. Az intertextuális háló legfelfejthetőbb 20. századi tagjaiként József Attila és Kosztolányi Dezső azonosítható, mivel az ő gyermekkor-látásmódjukkal, gyermekséghez tapadó tapasztalataikkal rokon motívumok bukkannak fel a kötetben: az élet mint játék toposzától (Akarsz-e játszani – mi lesz a hóval) kezdődően a listázó-létösszegző versen (Boldog-szomorú dal – balladám) és a gyermeki vágyak katalogizálásán (De szeretnék – dalocska) keresztül a mamához való viszony artikulálhat(atlan)ságáig (mama-versek – anya ma nem anya). A kortárs gyermekirodalom korpuszából Kukorelly Endre, Németh Zoltán és Máté Angi szövegvilágával fedezhetünk fel szorosabb rokonságot. A legmarkánsabban Kukorelly Endre Samunadrág (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005) című kötetének nyelvrontáson, roncsolt grammatikán alapuló, cserfes szájú lírai ént feltételező minimálverseinek hatása figyelhető meg, olyannyira, hogy egy-egy verset akár az említett Kukorelly-kötet elemeként is olvashatnánk (pl. én, 38.). Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek (Kalligram, Pozsony, 2007) kötetének beszédmódja, a lírai én objektivizáló önreprezentációja, az asszociatív gondolkodásmód imitálása és az ok-okozati összefüggések gyermeki okoskodásként való prezentálása szintén visszaköszön a kötet lapjain keresztül (pl. csizmacsizma, 26.). Máté Angi lirizált mesevilágával pedig a lírai nyelvhasználat, a világ metaforizált verbalizálása, a tárgyak animizáló és antropomorfizáló szemlélete, a cselekvések főnevesítési szándéka mutat hasonlóságot (ilyen pl. az anya ma nem anya című versben a „rág valami benne” szófordulat, 49.).

A transztextuális hálózatot bővítik a különböző műfaji és szövegtípusbeli megidézések és kölcsönzések is. A népi gyermekvers típusát jelenítik meg azok a mondóka-formát alkalmazó, ismétlésszerkezeteket preferáló versek, melyek az altató (erdős vers, 53.) vagy a halandzsavers (ez a másik hülyevers, 35.) tradícióját emelik át a kortárs gyermeklíra kontextusába. Ám ezeknél még karakánabban bontakoznak ki a posztmodern gyermeklíra egyes verstípusainak tendenciái, a svéd gyerekvers és a nyelvjátékvers irányvonalai. A svéd gyerekvers dísztelen, rímtelen, hétköznapi nyelvhasználatot alkalmazó, szabad versben közölt gyermekmonológ, amiben az egyes szám első személyben megszólaló lírai én vallomásai, világról szóló töprengései vagy a hétköznapok eseményeinek reflexiói kerülnek felszínre. Kollár Árpád kötetét ezek a versek teszik feszessé, súlyossá, időnként a gyermekirodalomtól távolra sodróvá. A kötet sajátossága, hogy a versek nem tartalmaznak értékítéletet, hanem éles szemű megállapításokat, tabumentes gondolatközléseket, ökonomikus nyelvhasználattal történő konstatálásokat, felsorolásokat kínálnak, sőt, a svéd gyerekversekre oly jellemző személyesség helyett a tényszerűsítés eltávolító gesztusával operálnak. Ezt találjuk például az anya ma nem anya (49.) című versben, ahol a lírai én az anya eltávolodásáról metaforahalmozáson keresztül számol be, a lelki- és fizikai kimerültséget pillanatképek, mikromozzanatok segítségével festi meg, azonban a személyes érintettség, az anya-elvesztés fenyegetettség-érzetére való reflektálás csak a zárlatban verbalizálódik („anya, félek, soha most már nem jön vissza hozzám”). Hasonlóan nyomasztó hatást vált ki a karácsony (47.) című vers, ahol az ünnep lelki töltetét a hal feldolgozásának leírása váltja fel. A tematikai tabuk feloldása szintén a svéd gyerekvers tradícióját idézi: több versben is előtérbe kerül a halál (milyen madár, 7.), az elmúlás (mi lesz a hóval, 15.), a halál utáni lét kérdése (dolgok, amiket nem tudok, 13.), az állatkínzás motívuma (zagyváló, 32.), a felnőttek ál-erkölcsösségének leleplezése (a laknak bennem zárlatában olvashatjuk: „és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre”, 21.) vagy akár az idillikus világtól való elszakadás mintázata (pl. az erdős versben a táj szépségének dicséretébe betüremkednek a szemét, az erdőtűz, a pusztulás képei, a természet lágyságának toposzát pedig a drasztikus kép- és nyelvhasználat váltja fel – „karmold föl bőrömet kék szederindával, / karmold föl arcomat csipkebogyóvérrel”, [53.]).

A nyelvjátékvers a nyelvi játékok generálta jelentésvariációk burjánzására épít, lényegét a nyelv többrétegűségének felmutatása képezi. A szójátékok nyelvi humorból fakadnak, amit elsősorban a gyermeknyelv-imitáció eszközei – a roncsolt grammatika és nyelvrontás – alkotnak. Kollár kötetének egyik vezérfonalát a nyelv többértelműségére és a gyermeki analóg gondolkodásmódra való rájátszás képezi, melyek gyakran poénossá alakítják a műveket: egy-egy fogalom különböző jelentésben, különböző nézőpontból megközelítve kerül egymás mellé. Jó példa erre az állatgondozó című vers, amelyben a gondozó állatszeretetének részletezését követően a zárlat megemlíti a feleség állatszeretetét is, aki „a rigókat rántva, a nyulakat sütve szereti”. (25.) Az eltérő jelentésben használt fogalmakból véletlenszerű(nek mutatkozó) asszociációsorokat építenek a szövegek, és ok-okozati összefüggéseket feltételeznek a jelentések közöttük – ezt láthatjuk a lesz, lesz, lesz (19.) című versben, ahol az alapanyag és a végtermék ok-okozati összefüggésben kerül egymás mellé, azonban a következtetések alapját csupán az azonosalakúság képezi (így lesz a lírai én szerint a fogból fogas). A nyelv többértelműségének nem-felismerése, illetve problematizálatlan alkalmazása az állandósult szókapcsolatokra is kiterjed: a dolgok, amiket nem tudok című vers zárlatában, a filozófiai felvetéseket követően („nem tudom, mi van a csillagok mögött / (…) azt se tudom, hogy miért nincs a világnak vége, / ha mindennek van”, [13.]) a legnagyobb nem-tudást a „kesztyűbe dudálás” felfejthetetlensége képezi. A gyermeki nyelvhasználat imitálása figyelhető meg a túlzó nyelvhasználat alkalmazásában („palacsintát se tudok sütni, de meg tudok enni vagy százat”, [13.]), a következetlenségek felnagyításában (az előző verssort folytatva: „és ha nagyon éhes vagyok, akkor hetet is”, [Uo.]), továbbá az analóg mintára történő toldalékolás-tévesztésben és logikátlan összefüggések képzésében („nem tudok biciklizni, ha elengedem a kormányt, / pedig már tudom mind az összes betűket”, [Uo.]). Az árnyalatlan, dadogó beszédmód, félbehagyott mondatszerkesztés és szituatív beszéd megidézését tükrözi az anafora, paranomázia kiemelt kedvelése, a tömör, kifejtetlen, leegyszerűsítő kifejezésmód preferálása: „olyan jó minden, jó a világon, ha jó” (jó, [16.]). A nyelvjátékvers további sajátosságaként említhetjük a nyelvi tabuk feloldását (hülye) vagy a blending eljárásának alkalmazását (hülyevers) is.

A tradicionális formák és posztmodern gyermeklíra sajátosságai mellett a kötet különlegességét képezi a személyes identitás több versen keresztüli tematizálása (pl. ki mondta, [14.]; két kezem, [20.]; laknak bennem, [21.]; vágom, [37.]; én, [38.]), a jó kötetszerkesztésről tanúskodnak a számonkérés- és elégedettségversek egymás mellé illesztései, a béka- és madárperspektíva szélsőséges váltogatása, a plasztikus ábrázolásmód és költői képekben való burjánzás. A svéd gyerekversek és nyelvjátékversek mellett a kötet legizgalmasabb – és leginkább befogadó-független – darabjai a trópusokban és alakzatokban gazdag versek: ilyen a mozgásban levés dinamikáját leképező, lüktető ritmusú megyek (40.) című vers, vagy a képekben gazdag homoktengeri. (41.)

A kötet nyelvi anyagán túl feltétlenül odafigyelést igényelnek Nagy Norbert illusztrációi is. Kitűnő párost alkot a két alkotó: a szövegek meghökkentő, szókimondó, ugyanakkor szürrealista és asszociatív kifejezésmódjára rímelően a képi világ is rendhagyó és szuggesztív ábrázolásmódot alkalmaz. A verseken végigvonuló maszkosság és játékosság az illusztrációkon is őrzi lenyomatát, amit az emberi testet öltött nyúlfejű (nyúljelmezt viselő) alak rendszeres felbukkanása, antropomorfizált szerepeltetése jelez legmarkánsabb. A nyúl-kérdés provokációja arra buzdítja az olvasót, hogy szoros kapcsolatot keressen kép és szöveg viszonya között, azonban hiába: sokkal bújtatottabb és metaforizáltabb összefüggéseket generál ennél a képi világ. Eszünkbe juthat Alíz Csodaországba csábító nyula, aki esetünkben a verseskötet belső világába csalogat bennünket, ám akaratlanul is kísérteni kezdi az olvasót a Donnie Darko című pszichotriller nyúljelmezbe öltözött figurája, aki a halál motívumával fonja össze a kötetet. A nyúlmotívum pontosan jelzi, hogy a csoda és a halál, az elringatás és a meghökkentés egyaránt jellemzi a kötet képi és szövegvilágát. Az illusztrációk legmeglepőbb sajátossága, hogy a képi anyag a lírai ént időnként nyúlként identifikálja (jó példa erre az erdős vers, ahol az aposztrofé-formában megszólaló lírai én egy, az erdőt kémlelő nyúlként artikulálódik a képen, [53.]). Különleges kapcsolatrendszert alakítanak kép és szöveg között azok az illusztrációk is, amelyek képregényszerűen bekebelezik a szöveget (pl. a megyek vers illusztrációja, [40.]), sőt akár képversként is funkcionálnak (pl. a 25. oldalon szereplő az állatgondozó esetében a szöveg a hal gyomrába kerül, mintegy felemésztve a szöveg alanyát). Külön figyelmet érdemelnek a Warhol-képeket idéző sokszorozódó figurák (pl. a 39. oldalon szereplő dinnyéző nyulak), illetve a mesei irracionális térre rájátszó képek (ilyen pl. az erdős vers illusztrációja, [53.]).
Tradíció és egyedi hangvétel, meghökkentés és kiszámíthatóság, humor és komorság, őrület és lágyság, fekete-fehérség és színkavalkád – mindez megtalálható a kötetben. Kollár Árpád és Nagy Norbert kötete olyan alkotás, amihez szívesen visszatér olvasó. Felnőtt és gyermek egyaránt.