Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony
Hozzászokhatnék már, hogy ha a Csimota Kiadó boszorkánykonyháján megjelent könyvet veszek a kezembe, akkor az bevállalós, újszerű, izgalmas, szokatlan, formabontó (és még sorolhatnám). Szerencsére ennyi könyvvel a hátam mögött sem sikerült (mármint hozzászokni), így minden egyes alkalommal izgulok és várok. Avagy milyen a költő, ha jó kedvében találjuk?
A Völgy, írta Tárkony bizsergetően izgalmas kellemességekkel várt. A szöveg és az illusztrációk is egy különleges világba repítenek. Már a borító is erről árulkodik, ahogy a naplónak tűnő, sokat lapozott, pecsétes füzetet a gyakori forgatás-írás miatt muszáj volt egy két postásgumival összefogni, nehogy a kalandok kipotyogjanak. A rászállott légytől pedig mintha egy másik pillanatból/valóságból csippentették volna ki. Közben a történet világában időnként csak petyeg az idő, máskor meg napok/hónapok/évek telnek el (vagy mégsem, ki tudja?).
Elárulom, Kollár Árpád története másodszorra olvasva még jobb, mint elsőre. Bár P már az legelső alkalommal is jókat örült a nyámnyila költőnek, aki aktívan kínlódik reggelente, unatkozni pedig barátai Oregán, Csücsök és Lajos társaságban szeret a legjobban. A gondolatfociban egyenesen verhetetlenek együtt. A második olvasásnál, amikor magam voltam, sokkal jobban ki tudtam élvezni a történet gyönyörű sokféleségét: a vagány dumákat, a vicces fordulatokat és a lírai leírásokat, amik időnként bekezdésenként váltogatják egymást. Bevallom, néha belefutottam olyan részekbe, ahol a vezérfonalat nem teljesen tudtam követni, mintha egy kisgyerek össze-vissza csapongó, guruló gondolatait olvastam volna. Összességében olyan szépen van megkomponálva a szöveg, ami mellett nem lehet elmenni. Olvastatja magát, hiszen még a többedik alkalom után is van olyan árnyalata, amit előtte nem érzékeltem.
Az illusztrátor Nagy Norbert jól eltalálta a falusi környezetet, ahová a Völgyet megálmodta. Egy zárt világ, amit sokan gyerekkorukból, vagy legalább átutazóban az autó ablakából megtapasztalhattak. Az egyenmintás zöld vaskerítéssel, az ablakig érő csalánnal, a kerti hordóból eszkábált zuhannyal, a tollaslabdákkal a háztetőn, a túlságosan is nagyra nőtt fenyőfákkal. Ahol az idő néha csigalassan és unalmasan vánszorog, nyúlós-tapadós napokat szülve, amikor csak a fecskék röptét van erőnk figyelni. Majd jön egy szellő, a ház mögött elkezd hullámzani a kukoricatenger és a zsizsgő élet beindul. Imádom ezt a világot. A ritmusát, a mindennapjaimtól eltérő színeit, a lüktetését, a levegőjét, a megszokott furaságait, amiket valószínűleg csak mi értünk/érzünk. Olyan szerencsés vagyok, hogy létezik egy titkos és rejtett zug, ahol néha megtapasztalhatom, feltöltekezhetem ennek a miliőnek a varázsával, vonzásával. Persze ott pont nincsenek törött hangú vadcsízek, se nárcisztikus fűzfapoéták, de nem sokban marad el a Völgy atmoszférájától.
A képeken a fehérre rajzolt konzerdobozok, almacsutkák, vacsora- és egyéb maradékok,, metszőollók, sport szeletek, órák mintha a múlt jelenben kísértő barátságos darabjai lennének. Ezekben az itt felejtett körvonalakban érnek össze a letűnt idők a jelen pillanattal.
És ha a fentiekből nem derült volna ki: szerettem ezt a könyvet, az első lapjától az utolsóig, olvasni, felfedezni, lapozgatni. Szerettem a humorát, a komolyságát, a komolytalanságát, ahogy egyszerre bölcs, elgondolkodtató, magával ragadó, máskor meg vagányan nyegle. Már a tapintásán érződik a törődés, amit belefektettek.
Egy személyes megjegyzés. Nagyjából tíz évvel ezelőtt, ahogy a külföldi gyerek- és felnőttkönyveket nézegettem, piszkosul elkezdtem irigykedtem arra az újfajta, gyönyörű, igényes és izgalmas vizuális világra, ami megjelent bennük. Komoly hiányát éreztem azoknak az új, kicsit formabontó, szerethető, könyveknek, amikben nemcsak a szöveg remek, de az illusztrációk is igazi különlegességek. Tárkony után úgy érzem, eljött az ideje, hogy a kerek világ más szegletén élők is irigykedjenek ránk velünk örüljenek.