Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

A testvérek komoly hatással vannak egymásra. A viselkedésük, étkezési szokásaik, szókincsük, érdeklődési körük folyamatosan kölcsönhatásban van. Az elmúlt két hétben T által felkapott szó, a nagytól átvett „menő” volt. Már egy egész listánk van menőségekből: menő például a tömbszappan (a folyékony is, ha zöld), a vörösáfony, a zöld fogkrém, a piros autó, a bicikli, a főtt tojás, a dinók, a robotok. Mióta a tavaszi szünetben elolvastuk Lauren Child Charlie és Lola Egy valami című könyvét, azóta számolni is menő.

Ezidáig elkerültek minket a sorozat Csimota Kiadónál korábban megjelent kötetei. Kiderült, hogy kár volt, mert Charlie-t és Lolát azonnal a szívünkbe zártuk.

Nagyon tetszett, hogy az egész könyv a két testvérre koncentrál. Anyu csak mellékszereplőként, egy-két mondat erejéig van jelen, előtte és utána csak a testvéreket látjuk. A nagyfiú Charlie kedélyes és kitartó türelemmel igazítja helyre a kisebb testvér Lola tévedéseit, válaszolja meg a kérdéseit, segít neki, gondoskodik róla. Nem hiszem, hogy Charlie-ék sosem civakodnak, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy a testvéri perpatvar náluk is pont olyan ritkán fordul elő, mint nálunk. Ettől függetlenül Charlie kedvesen és odaadóan törődik Lolával, ahogy csak a belátás és empátia varázserejét magukénak tudó nagyobb tesók szoktak. A jelenségbe pedig az anyai szív is beleremeg. (Nyilván nem véletlenül tűnt fel nekem sem…)

Ez nem az a klasszikus számolós könyv. Egyáltalán nem célja az oktatás, a számfogalom kialakítása, vagy a számolni tanítás, és ez nem is baj. Mivel minden elsősorban a hozzáálláson és a jókedven múlik. Charlie és Lola története pedig egész biztosan megteremti a számokhoz mindkettőt. A nyelvezete a fordítás – Szabó T. Anna munkája – dallamos és hullámzó, sokadszorra is jól esik felolvasnom (ami fontos szempont). A könnyen érthető apró történések és a szép illusztrációk miatt a kisebbek számára is értelmezhető. T is gyakran veszi le a polcról, és mélyed el a problémákban. Olyannyira, hogy a minap arról értekeztünk, hogy az állatokon miért nincs se zokni, se cipő. Még a bogárnézegetőt is bevetettük, hogy ellenőrizzük valóban nem hordanak-e zoknit. A bodobácsok, a hangyák és a katicák tutira nem viselnek semmit a lábukon. Az új olvasásoknál egyébként mindig kíváncsian várom, hogy a könyv melyik részlete fogja majd a hallgatóságomat foglalkoztatni. Mi az, amiről kérdezgetnek, megjelenik a játékaikban. T-t a zoknitéma, P gondolatait pedig a megszámlálhatatlanság problémája töltötte be.

A sorozat harmadik részében a testvérek vásárolni indulnak a anyuval, aki megígéri, hogy a boltban kaphatnak majd egy valamit. Nem ám ketten egyet, hanem egyet-egyet. Innentől kezdve pedig minden szám(ítódik). Van az a korszak, amikor muszáj mindent megszámolni, és ezzel Charlie és Lola sincsen másképp. Mi pedig élveztük és megmosolyogtunk a kis kalandokat, amik bájosak, viccesek és akármelyik háztartásban előfordulhatnának. A kis alkudozásoktól kezdve, a rejtélyes helyekre elbolyongott félpár cipőkért indított kutatóexpedíciókon át, a boltban eltöltött békés-boldog pillanatokig.

Sokat boncolgatom magamban a kérdést, hogy mit visz (elsősorban nálunk) sikerre egy könyvet. Mi az az elem (vagy elemek), ami miatt azonnal utat talál hozzánk a történet, és újra meg újra elhangzik a „még egyszer!” A vicces rajzok, a történet, a szereplők, akikkel azonosulni tudunk, a nyelvezete, a felolvasás módja, vagy aktuális lélekállapotunk? Valószínűleg mindezek együtt. Persze a lényeg szempontjából mindegy. A fontos, hogy itt vannak.