Milyen madár?

Milyen líra?

Kollár Árpád Milyen madár című progresszív gyermekverseket (és nem csak azokat) tartalmazó verseskötetével lép a kortárs gyermekirodalom porondjára. Rímtelen vagy elvétve rímelő költemények, de főként szabadversek ezek, melyekben inkább a gondolatritmus, a halmozás, ismétlés és fokozás határozza meg és szervezi a szövegeket. E versekben nincs rózsaszín szemüvegen át szemlélt bárgyú álomvilág, csak természetes gyermeki derű, nincs zavaró és tolakodó didaktikusság, de van problémafelvetés (halál, család). A legjobban működő, legerősebb szövegek éppen ezek az eddig agyonhallgatott témákat feldolgozó versek, melyek munkára bírják az olvasót. Kollár Árpád gyermekversei tűpontosan rajzolják meg a gyermeki lélek és szellem működését. Mitikus hangon szólalnak meg azon költemények, amelyeknek a gyermeki tapasztalás, a világ működésének feltárása a központi motívuma és élménye. A verseket olvasva egyértelmű a tiszta, friss élmények jelenléte, de sokszor érezhető a felnőtt nézőpontból való visszarévedés, emlékezés is. Néhol a kis és nagy dolgok leltára készül el: mit tud és mit nem, mit szeret és mit nem a lírai én, de listázza a jó és rossz dolgokat is. A listaverseken felül badar, zagyválás és „hülyevers” is a kötetbe került. Nyelvezetében mindössze néhány versben van népies vonás, de több szöveg is közel áll a mondóka műfajához. A svéd típusú gyermekversek tabudöntögetésének és karakteres hangjának hatása is fellelhető a kötetben. Ez a sokszólamú és változatos versnyelv minden életkorban és újraolvasáskor más-más értelmezést biztosít.

Milyen halál?

Ritkán tematizálják magyar gyermekversek a halál és az elmúlás kérdéskörét, de ezen kötet bátran beszél az ilyen kényes-kínos, ám fontos témáról is. A Ballada című záróvers egészen mitikus, személyes vallomás. Amíg a listaíró versek a gyermek (egyszer egy kislány, máskor kisfiú) kis világát veszik leltárba, addig ez a költemény inkább egy felnőtt számvetése: „hogy élek, sosem bántam, csak sajnáltam néha.” Mindeközben a költeményhez tartozó illusztráción a (a képi világot megkomponáló Nagy Norbert által) főszereplővé avatott nyúl látható, amint korcsolyájának élével a végtelenséget jelképező nyolcas alakot karcolja a jégbe. Az elrejtett szimbólumok és utalások szétfeszítik a gyermekkönyvi kereteket, megkérdőjelezve a szövegek besorolhatóságát.

Érdemes teljes terjedelmében idézi egy libabőröztető és megrendítő Miatyánk-átiratot is:

én apum


én apum, aki a mennyekben vagy,
félek, elfelejtem a te neved,
még a szekrényben lóg a nagykabátod,
de nincs már benne a te szagod,
az inged se sétál velem az utcán,


vigyázz ránk, ahogy megígérted,
hogy senki se bántsa a kishúgom,
a cinkékre meg majd vigyázok én is,
csak múljon el minden, akár az erdő,
és reggelre mindent elfelejtsek,


de sose legyen üres a házunk, ámen.

Az én apum párverse az anya ma nem anya című költemény, mely tobzódik a látomásos anyametaforákban, egyes képei pedig József Attila mamaverseivel rokoníthatóak (pl. „rág valami benne”). Ezek a versek letaglózzák az olvasót, erejüket őszinteségük és nyíltságuk adja.

A tabudöntögető szövegekben megjelenik a gyermek félelme a szülők halálától, de a saját halál miatti félelmek és kétségek is előkerülnek („anya mi lesz a macimmal, hogyha meghalok”). Természetességgel, szenvtelenül mesél a gyermek a nagyiról is, akit elvitt a mentő. A kötet nem magyarázatot ad a halálra, nem vigasztal, csak egyszerűen a helyén kezeli, életünk természetes velejárójaként tekint rá, és megnyitja a párbeszéd lehetőségét akár otthon, akár az iskolában.

Milyen állat?

A könyv képi megjelenítése könyvtárggyá avatja a kötetet: a vonalak és nyomatok az IKEA-katalógusok szín- és formavilágát idézik. Kék, sárga, barna, sok fekete, bronz és olíva. És az állatok, no persze, főként a nyúl. Kerékpáron. Igazi vagány figura – hol jól öltözött úr pipával, hol kamasz, máskor repülő kisgyerek, megint máskor gondterhelt édesapa. De mindig ott van a cinke, akit etetni kell, no meg a vidrák, a csiga meg a bodobácsok. Ahogy Kollár Árpád játszik a verssel, nézőpontokkal és konvenciókkal, úgy játszik Nagy Norbert a képi világgal, hiszen a nyúl szövegszinten egy helyen jelenik meg, ott megsül. Az ilyen játékos párbeszéd szöveg és illusztráció között izgalmasabbá teszik a befogadást, több lehetőséget ad a felfedezésre és újraolvasásra.

De milyen olvasó?

Talán mindenféle. Talán olyan, aki bátor és nyitott, aki érezni, gondolni, játszani és kérdezni is szeretne, aki gyerek és/vagy felnőtt. Talán olyan, aki különlegesre és újszerűre vágyik, de közben az ismerősre, otthonosra is. Talán olyan, aki szereti a szépet és jót, de nem retten meg a szokatlantól. Olyan, aki olykor vidám, olykor szomorú, de úgy gondolja: ez így jó.