Részlet az álmomban az eső című kötetből.Szinvai Dániel nevével régóta találkozhat a közönség ifjúsági könyvek illusztrátoraként, könyvborítók tervezőjeként, hazai és nemzetközi kiállításokon megmutatkozó alkotóként. 2024-ben azonban új szerepben is feltűnt: a Csimota Kiadó gondozásában megjelent első szerzői könyve, a Párhuzam. Alig egy év elteltével már a második, az álmomban az eső című könyvének bemutatóján vehettünk részt, ahol egy sejtelmes, szavak nélkül elmesélt kalandtörténet kulisszái mögé tekinthettünk be. A csendeskönyvek működéséről, a világépítés szabadságáról, valamint az illusztráció hazai státuszáról Gáspár Sára, a Csimota szerkesztője beszélgetett Szinvai Dániellel április 15-én a Gödöllői Városi Könyvtárban, a könyv első bemutatóján.Nemrég „Elsőkönyves” szerzői kategóriában Év Gyerekkönyve Díjat vettél át, most viszont másodkötetesként ülsz közöttünk. Milyen hatással van rád, az identitásodra, az alkotásról való gondolkodásodra az életműved alakulása? Hogyan gondolsz most magadra, illusztrátorként, szerzőként, vagy nem különülnek el a fejedben ezek a kategóriák?A szerzőséget nálunk általában az irodalmi alkotók bitorolják, e kirekesztő paradigma tágításán többek közt én is dolgozok, de ha azt nézem, mi él erről a köztudatban, még bőven nem vagyunk az út végén. A Párhuzam és az álmomban az eső szerzői könyvek, így tehát a szerzőjük vagyok, mégsem úgy gondolok magamra a tükör előtt, hogy szerző lennék, inkább illusztrátornak látszom. Egyébként ezek a kifejezésformák nincsenek elkülönülve a fejemben, számomra inkább összeérő, szervesen kapcsolódó és egymással akár fel is cserélhető fogalmakként adódnak.Egy illusztrátori munka is szerzői feladat, annak ellenére, hogy ezt nem így tüntetjük fel. Ha valakinek a szövegéhez az ember rajzot csinál, akkor a műhöz az alkotással megkerülhetetlenül mellérak saját gondolatokat, saját íveket. Egy szerzői könyvnél viszont nincs másik ív, az ember saját maga alkotja meg az egészet. Egy silent booknál, amiben egyáltalán nincs szöveg, ott ez különösen megmutatkozik, de ettől függetlenül is inkább illusztrátor vagyok. Ezt biztonságosabbnak érzem kijelenteni, mert erről van egy papírom a fiókban. Mindenesetre egy kicsit olyan vagyok, mint a Szentivánéji álomban Tompor, aki minden szerepet önmaga akar eljátszani.

Gáspár Sára és Szinvai Dániel (Gergely Ildikó felvétele)

 

Ismered, milyen más szövegével, a saját szövegeddel és szöveg nélkül dolgozni. Mesélj arról, mik a sajátosságai annak, amikor csak képekre támaszkodhatsz!

Bizonyos szempontból ez a folyamat kevésbé volt kihívásokkal teli, mint a Párhuzam megalkotása, ahol szöveggel is foglalkoztam. Ott elég erősen dolgozott bennem az imposztorszindróma azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok író, de valami szöveget mégis szerettem volna a könyvbe. Az álmomban az eső is úgy indult, hogy írni akartam egy keveset a képekhez, sőt a kiadóban is tettetek rá javaslatot, mert féltetek, hogy a magyar fogyasztóközönség ilyen terjedelemben megijed egy szöveg nélküli könyvtől. Próbálgattam hozzá szöveget passzintani, de egyszerűen ledobta magáról a kötet. A képekkel kezdtem, úgy csináltam meg őket, hogy önállóságukban is kiadjanak egy történetet, így mire eljutottam addig, hogy szövegeket írjak, egyszerűen nem maradt hely a számukra. Nagyon nagy különbséget viszont nem éreztem az alkotás során, mert más munkáimnál is hasonlóan gondolkozom, ugyanúgy komplexitásra törekszem, csak ott kevesebbet kell a képnek elcipelnie.

Egyébként az álmomban az eső egy képregényesebb gondolkodást működtet – ezt most félve mondom, mert ezáltal az embert rögtön beskatulyázzák a Superman és a Batman közé. Viszont az tény, hogy az a narrációs technika, amiben képek mesélik el a történetet, a képregényekre jellemző. És hát vannak itt konkrét akciók is, ezért került a kötetbe egy-két olyan oldal, ami képregényszerűen, több kockában, apró mozzanatokban jeleníti meg a történet alakulását. A hagyományos képregényekhez képest én sokkal kevesebb kockával dolgoztam, így több helyet hagytam az olvasói képzeletnek is.

 

Részlet az álmomban az eső című kötetből

 

Amikor egymás után végiglapoztam a két könyvet, érdekes felismerés volt, hogy mindkettőben erősen jelen van az alkotói folyamatra való reflexió, talán az álmomban az esőben kevésbé, de az is úgy kezdődik, hogy egy kisfiú rajzol, a végén pedig szétszórt rajzlapok között alszik. E két könyvben mindig a káosz veszi körül az alkotás folyamatát. Te milyen környezetben alkotsz? Éjszaka, nappal, zenére vagy csendben?

Éjszaka és nappal, inkább zenére, mint teljes csendben. Nem állítom, hogy rend van körülöttem, amikor rajzolok, de ez nem a szétdobált papírok miatt van, hiszen digitálisan dolgozom. A káoszt inkább az adja, hogy dolgozom, és nem rendet rakok. A fájlok között, azt hiszem, nagyobb rendet tartok, mint a papírjaim között.

Szinvai Dániel

 

Van egy romantikus vizualitása a szétdobált papíroknak, az alkotói folyamat legódarabjait, kis mozaikokból összeálló világát metaforizálják, a könyveimben megjelenített szétszórtság talán inkább ezzel van összefüggésben. És hát vizuálisan nagyon jól néznek ki a széthajigált papírok egy szobában. A Párhuzamban konkrétan művészemberekről van szó, itt pedig a gyermeki fantáziáról, ami párhuzamos az alkotói fantáziával. Az esőn való merengés szituációjából indulva egy nagyon kacifántos, hömpölygő, asszociatív és áradó fantáziafolyamon vezet végig a könyv, amit megreguláztunk egy kicsit, hogy a sztori is kibontakozhasson.

 

Ezek szerint új könyvedben egyáltalán nincs kézi rajz, mindent digitálisan készítettél?

Nincs. A Párhuzamhoz csináltam akrilltextúrákat, amelyeket beszkenneltem, aztán pedig összevissza csavargattam, állítgattam a színeiket. Az álmomban az esőben van egy akvarelltextúra, ami mindegyik képre rákerült, hogy egy kicsit anyagszerűbb legyen az összhatás, de ezt is digitálisan oldottam meg.

 

Már sok minden kiderült arról, hogyan is néz ki a szavak nélküli alkotás folyamata. Említetted azt is, hogy a képregényes hatást is hangsúlyosnak érzed. A kiadóban a Csendeskönyv sorozatunkba soroltuk, de több szempontból ki is lóg onnan: egyrészt a képarányok miatt, hiszen nem négyzetes formátumú kiadvány, mint a sorozat korábbi darabjai. Másrészt ennek a könyvek talán nincs dolga a kimondhatatlannal. Elmondható a történet szavak nélkül, de nem a kimondhatatlant járja körül. Te hogyan vélekedsz a műfajról, mit jelent számodra?

Szerintem a csendeskönyv illusztrátori csemege. Minden illusztrátor szeretne csinálni egyet, hiszen ez egy teljesen képcentrikus műfaj, lehet lubickolni abban, hogy csak a vizualitással mesélünk. Szerintem ez épp annyira nehéz feladat, mint amennyire jó játszótér is. Abban igazad van, hogy sokszor a csendeskönyvek olyan témákhoz nyúlnak, amiket ha szavakban kimondanánk, akkor banálissá válnának, így aztán nehéz témákat is fel lehet velük dolgozni anélkül, hogy a szerzőnek ki kellene mondania bármit. Az olvasó aztán kimondhatja, ha szeretné, de az is lehet, hogy egyszerűen érzésekre hagyatkozik egy olyan témában, ami egyébként is inkább érzéscentrikus. Az álmomban az eső ebből a szempontból szerintem is más, mert ez egy zsánertörténet. Egy nagy, utazós kaland – nem road movie, mert vízen történik, nem tudom, erre van-e kifejezés –, és közben még egy világmegmentő expedícióba is beletorkollik. Ennek ellenére, azt hiszem, mégsem azokhoz szól, akik kalandtörténetre vágynak. Éppen a műfaja, a szövegnélkülisége miatt olyan gondolatokat lehet elrejteni ebbe az egyszerű történetbe, amelyek nem válnak didaktikussá vagy banálissá. Mert ha szövegként a képek mellé tennénk a sztori pőre leírását, akkor tompítanánk a kétrétegűséget: egy cselekménycentrikus történetet kapnánk.

Szinvai Dániel: álmomban az eső

 

Mindkét könyv gazdagon dolgozik kulturális utalásokkal, bibliai és mitológiai alakokkal, és az is érdekes, hogy azok a közismert szereplők, akiket megidézel az álomban az esőben – nem áruljuk el, hogy kik –, szintén művészekként tűnnek fel. Látszik, hogy fontosak számodra ezek a „közös történetek”. Az álom és az eső is meglehetősen univerzális témák, amik aztán mégis a sajátjaiddá válnak. Van egyfajta vonzódásod ezekhez az időtlen motívumokhoz?

Ha szeretném, letagadhatom, hogy konkrét figurákra utalok. Nyilván megvannak a saját motivációim, de az értelmezést nem akarom irányítani, azt igyekszem teljesen szabadon hagyni. Azt viszont nem tudom, hogy pontosan miért dolgoznak bennem az alapvető mitológiai történetek. Talán mert sok olyan figurát találni bennük, akik megfeleltethetők a modern létnek. Kereső és elbukó, küzdő és megfeneklő, magasba tartó és lezuhanó figurákat. Ezekben a sziszüphoszi alakokban felfedezhetem magamat és a ma emberét.

 

Mesélj magáról a könyvtárgyról. Különleges nyomótechnológiával készült. Mit lehet erről tudni?

Amikor a könyv belseje már majdnem kész volt, kitaláltuk a kiadóban, hogy a borítót is feltöltjük jelentéssel, hogy első ránézésre jelezzük, ez nem hagyományos kötet. A könyv lényegét akartuk metaforizálni azzal a megoldással, hogy a tárgyat pauszpapírból készült védőborítóval láttuk el. Magán a táblaborítón a város látható, amit nem árasztott el a víz, a pauszon pedig ott a kiáradt víz, így tulajdonképpen az egész könyv története eljátszható a borítóval: először felrakjuk, aztán levesszük, ki se kell nyitni a könyvet, mert ott van az egész történet.

Szinvai Dániel: álmomban az eső

 

A történet sejtelmességét, melankolikusságát erősíti a pauszpapírnak az a hatása, hogy nem teljesen átlátszó. A pausztól a fülszöveg is nehezebben olvasható, ami nem probléma, hiszen ez egy olyan könyv, amihez nem feltétlenül kell útmutató, recept. Ezért alakítottuk úgy a külcsínt, hogy ha levesszük a pauszokat, akkor nincs a borító elején a cím.

 

Feltételezhető, hogy ha valaki ilyen koncepciózusan gondolkodik a borítóról, akkor a belív képsora sem csak intuíciókon alapszik. Milyen erővonalak, vezérelvek jellemzik ezt a 128 oldalas, komplex képfolyamot?

A Párhuzamnál azt találtam ki, hogy az a fényről fog szólni vizuálisan, és minden oldal, minden szöveg, minden mozzanat valahogy összefonódik a fény tematikájával. Itt pedig sokkal inkább grafikai vagy inkább illusztrációs problémákkal foglalkoztam, az volt az elképzelésem, hogy plakatív képeket csinálok, tehát olyanokat, amik a falra kirakva, egyesével, képenként is hatásos, szemet megragadó módon működnek. Szerettem volna kompozíciósan kicsit jobban a szimmetriára játszó, jobban valami önmagában megragadható hangulatot létrehozni. Az utóbbi időben több négyzetes formátumú kötetet készítettem, így ezt meguntam kicsit, szerettem volna végre álló formátumban alkotni. Másrészt eszképizmusból indult a könyv, dolgoztam egy másik saját projekten, ami a világért sem akart megszületni, sőt, mondhatni, annak helyébe lépett ez a projekt. Az intuíciónak viszont bőven volt helye: egy ilyen abszolút a vizualitásra fokuszáló könyvnél lehet hagyni, hogy csak úgy folyjon magától. Nyilván meg kellett metszeni, át kellett strukturálni egy ponton, rengeteg munka volt vele, de a nekikezdés lendülete hosszan kitartott.

 

Nagyon tetszik a plakatív kifejezés. Én ezt így nem fogalmaztam meg magamban, azt viszont igen, hogy néha mintha nagytotálokban gondolkodnál, ami utalhat a mozgóképes inspirációidra is. Szerintem abszolút erőssége az illusztrációs világodnak a városi terek megragadása. Itt is van egy városunk, amit elnyel az eső. Amikor dolgoztál ennek a térnek a megalkotásán, voltak konkrét városi képek előtted, vagy teljesen fiktív ez a helyszín?

Voltak képek előttem, de próbáltam úgy csinálni, hogy a végeredmény ne legyen egyértelműen dekódolható. Szándékosan nem pesti belvárosi tereket akartam létrehozni, mert a Párhuzamban inkább azok vannak. A könyv kertvárosi idillből indul, egy „zuglófeelingű” helyről, ami lehetne akármelyik kisváros, még Gödöllő is. De ahová a történet tart, az egy igazi metropolisz, amihez már amerikai gótikus épületekből inspirálódtam. Azt hiszem, Chicagóban vannak a legszebbek, nem is New Yorkban. Feltúrtam azokat a házakat, amik ebben a stílusban épültek, és összeraktam belőlük azt a toronyházat, ami a történet kulminációjának helyszíne. Az én értelmezésemben ezek az épületek az emberi nagyratörés szimbólumai: amikor száz évvel ezelőtt felépültek, reprezentatívnak számítottak, és igazán nagy álmokat tükröztek az emberi nagyság manifesztumaiként. De van bennük valami archaikus szépség is, hiszen gótikus stílust használnak, ugyanakkor ízig-vérig modernista-kapitalista elemekkel bírnak. Megvan bennük az a furcsa kettősség, ami szerintem a könyv idekapcsolódó szituációját is jól megmutatja.

Részlet az álmomban az eső című kötetből

 

A végéhez fordulva térjünk vissza egy kicsit az általános kérdésekhez. A szerepekkel kezdtünk: mintha a magyar könyvkiadásnak a szókészlete elégtelen lenne arra, hogy megfelelően definiáljuk a vizuális alkotók munkáját. Az a naiv feltételezésem, hogy a csendeskönyv műfaja egy kicsit láthatóbbá teheti ezt a munkát, hiszen a kiadásával, megvásárlásával vagy olvasásával elfogadjuk azt is, hogy az illusztrátor munkája önérték, nem csak kiegészítője a szerzői munkának. Te hogy látod, elindult bármiféle változás a szakma megbecsültségében? Milyen az illusztrátorok helyzete jelenleg Magyarországon?

A külföldi helyzetet is csak Magyarországról látom, de a hazai illusztrációs szakmára sem én látok rá valószínűleg a legjobban, mert nem ismerem az elmúlt 30 év történetét belülről, ehhez nem vagyok elég öreg. De az tény, hogy külföldön, leginkább nyugaton, vagy olyan országokban, ahol az illusztrációs szakma jobban szem előtt van és magasabb a megbecsültsége, elég régóta virágzik ez a műfaj. Régóta alkotótársnak tekintik az illusztrátort, nem csak egy alkalmazottnak, aki odateszi a képeket, hogy a hülye is megérthesse, mi van a szövegben.

Van nálunk néhánytucat ember, aki erősen dolgozik a változáson: Magyarországon is legyenek művészi igényűek a könyvek, kapjon több szerepet az illusztráció, legyenek olyan kiadványok is, amik illusztráció-centrikusak! E szemléletnek a Csimota a hazai zászlóshajója. A silent book az elmúlt években a paradigmaváltás szimbólumává vált, hirtelen divatja lett a szakmán belül, most mindenki forró témaként kezeli. Ugyanakkor önámítás lenne azt gondolni, hogy ez egyfajta társadalmi változás lenyomata lenne. Persze, egyelőre nem lehet megállapítani, hogy ez egy valódi nagy elmozdulás tünete-e, vagy inkább annak az igyekezetnek az eszköze, hogy az illusztráció még inkább a kultúránk részévé váljon. Bárhogyan is, az érdemi változáshoz évtizedek kellenek, és én csak remélni tudom, hogy a lelkesedés kitart.

 

Az interjú a leadben említett könyvbemutató szerkesztett, rövidített leirata. A beszélgetőtársakról készült felvétel kivételével a képeket Szinvai Dániel bocsátotta a rendelkezésünkre.