Tevékenykedik Magyarországon egy gyerekkönyvekre specializálódott kiadó, amelyik, noha a progresszivitás, vizuális igényesség és a jelenkor kihívásaira reagálás mellett teszi le a garast, méltatlanul nem jut el a szélesebb közönséghez. Persze, néhány dolgot szintúgy nem tesz: nem hagyja ki a gyönyörködtetés mellől a tanítást, nem jelentkezik új kiadványok garmadájával minden évben, és noha felnőtt – a mai magyar közfelfogás szerint felnőttnek számító – témákat bőségesen érint, nem burkol gyermeki (avagy gyermeteg) nyelvbe és kivitelezésbe felnőtteknek szóló humort. (Természetesen ebben nem ők az egyetlenek – ugyanakkor érdekes és váratlan a sokszor temetett mainstream – underground ellentétet egy olyan helyen viszontlátni, mint a gyerekkönyvpiac.) Az alábbiakban három reprezentatív kiadványon keresztül mutatom be a Csimota kiadó munkáját, amely, noha maga sem mentes a hibáktól, a legtöbb, gyerekeknek szóló médiatartalomra jó alternatíva lehet.

Az első ezek közül Elekes Dóra szerző és Treszner Barbara illusztrátor Dettikéről és más istenekről című, 2016-ban megjelent könyve. (A két alkotó egyenlőként való említése semmiképpen sem túlzás: az illusztrációk, noha nem itt vannak jelen a legprominensebben a Csimota kínálatából, nem csak integrális részét képezik a műnek, de kifejezetten erős, saját, karakterisztikus képi világgal bírnak. A részletes elemzést elkerülve is kimondható: a könyvtárgy fontos és pótolhatatlan részei.) A történet egy képzelt barát, Balambér szemszögéből meséli el a főszereplő, Dettike kalandjait a „nőtté válás” útján. A csínytevések, barátságok, mesebeli tájakra (például az ágy alá, az Érdekes Néni kastélyába) tett exkurzusok, vagy a köztes „értekezések” az „istenek természetéről” önmagukban is dicsérik az alkotó(k) fantáziáját, legfontosabb vonásuk azonban az arányérzék. Már a nyelv szintjén feltűnik ez: Balambér és Dettike még a kamaszkoron éppen innen levő, tíz év körüli gyerekek nyelvét beszéli – ajánlott életkorként is ez szerepel a borítón –, amikor a túláradást kezdi felváltani a kamaszos szűkszavúság és beszüremlik a nagyfiús-nagylányos szleng, de egyik szólam sem esik túlzásba. Ugyanígy a különböző élethelyzetek feldolgozását segítő, vagy éppen érzékenyítő tartalmak és tanulságok is mindig éppen a zavaró mértékű didaxis határán innen tudnak maradni, legyen szó akár a fiú-lét egynapos kipróbálása utáni rezignált visszavonulásról, vagy a Balambér zsugorítási varázsképessége ellenére fennálló körülményről, miszerint a barátok soha nem lehetnek pont ugyanakkorák.

Elekes előző könyvével, a Muter meg a dzsinnek-kel ellentétben itt nincs egy nagy, központi, súlyos és nehéz téma – a menet közben érintett témák viszont mind a „nőtté válás”, és még inkább a családi lét köré vannak felfűzve. Érzékenység, empátia, tolerancia a könyv etikai töltetének kulcsszavai: a felnőttek például minden elnagyolás nélkül gyarlók és esendők, de mégis életszerűek és az esetek többségében szerethetők is. A szülők például azért parancsolgatnak annyit Dettikének, „mert nem értik. Szeretik őt, de nem értik”. Fokozatok persze vannak: a legjobb barátnak, Nettikének az anyukája sűrűn hoz haza új apukát Madám Blúbírd (!) apukakölcsönzőjéből (ide Dettike el is látogat a könyv vége felé), de Balambér beszámolója kitér az olyan családokra is, ahol „a gyerekisteneknek nem jut kakaó”, vagy ahol „az isteneknek mindenből jut elég, ők mégis szomorúak, mégis haragosak, mégis folyton kiabálnak meg verekszenek”. Határozott állást foglal a könyv az egyszülős családok, mostohaszülők, az örökbefogadás, és azzal a lendülettel az azonos nemű párok gyerekvállalása ügyében is: „Vannak aztán másféle családok is. Ezekben például csak egy anyuka van és nulla apuka, vagy csak egy apuka és nulla anyuka. Vagy két anyuka és nulla apuka, vagy két apuka és nulla anyuka. Vagy egy anyuka és egy pótapuka, vagy egy apuka és egy pótanyuka. […] Meg olyan családok is vannak, mondta a Dettike egy kicsit szomorúan, ahol a talált gyerekek laknak. Nekik nincs sem anyukájuk, sem apukájuk, hanem csak pótanyukájuk meg pótapukájuk. De ettől még ők nem pótgyerekek, hanem igaziak, és a család sem pótcsalád, hanem igazi, feltéve, hogy beszélgetnek, és van otthon szobanövény.”

Az arányérzék viszont nincs meg mindenhol: a kulcslyukban lakó Balambér szemszögéből látott világot belakó emberek akármilyen hatalmasak is, végig „istenek”-ként utalni rájuk – még ha valamelyest harmonizál is Dettike („istenkirálynő”) karakterével és önképével – túlzás. Ugyanezzel a kedveskedő-társadalomkritikus szarkazmussal nevezi a televíziót „szentély”-nek, amit az istenek minden este néznek. A szlenges fordulatok is erőltetettnek hatnak helyenként (örök, következetes „pölö” például). Ezek azonban nem csökkentik a jelentőségét annak, hogy a humor végig remekül eltalált és szívmelengető („Dettike szerint az is lényegtelen, hogy tiszta-e a ruhája, ahogyan azt az Anyuka szeretné, vagy pedig koszos, mert hát ugye koszos.”). A képzeletbeli barát létét is a továbblépés legitimálja: a könyv végén, mikor Dettike már nem figyel rá annyira, és „kezd elkenődni”, megszületik a kistesó, és a szemébe nézve Balambér újra élesnek látja saját körvonalait. Olyan témához is sikerrel nyúl a könyv, mint a halál felfoghatatlanságával való első szembesülés. Ezt egyébként egy, a „szentélyben” látott film hozza be, ahol „ledobják a bombát”, „beüt az ítéletnap”, és Balambér a kedves, megnyugtató aláfestő zenét hallgatva arról elmélkedik, talán „simán csak eltűnni sem olyan rossz”. Bátor könyv, amelyet pont ezért némelyek biztosan túl radikálisnak tartanak – másoknak viszont annál nagyobb szolgálatot tehet.

Bátorság és a halál felfoghatatlanságával való szembesülés a hívószavai a Mamuskának (2010) is. Dezső Andrea író-illusztrátor könyvének főszereplője és elbeszélője egy kislány, aki emlékeit idézi fel. Milyen volt nagymamával nézni az árvizet az ablakból, milyen volt nagymama kertje mélyén elbújni, vagy a vőlegényvásár, ahol a nagymama és nagypapa egymásra találtak? Anyuka közbeszúrásaiból derül ki, hogy nagymama nem vőlegényvásáron találta nagypapát, a kertje sokkal kisebb volt, mint a kislány emlékeiben, és az árvízkor már nem is élt: egy hónappal előtte halt meg. A gyász feldolgozásának azonban saját ritmusa van: az anyai szavak után rendszerint kinyílik a titkos ajtó, és bejön rajta Dadi és Jaji, a két – ismét – képzelt barát, akikkel a kislány együtt játszik, táncol, olvas, énekel – „mindenféléről, de leginkább azokról a gyerekekről, akik mókusokkal mókáznak, aztán elvesznek a rengetegben, csodás kalandokba keverednek, de mindig, mindig hazajutnak végül.” Csak amikor az emlékek eljutnak a búcsúig, ahol „négy veréb vitte a koporsót” és a „tücskök húzták a gyászindulót”, akkor hagyja jóvá az édesanya a kislány verzióját, és hívja meg vacsorára Dadit és Jajit. Ahogy a Dettikénél, úgy itt is a továbblépés, a változás a gyerekvilág fennmaradásának záloga.

Ami elsőre túlzásnak tűnhet, az a halmozott tragikum: a kislány csonka családban él, apukáról végig egy szó sem esik, az egyetlen utalás (valamikori) jelenlétére egy fénykép a falon az egyik illusztrációban. Érdemes ugyanakkor belegondolni, mennyire tölthetné be funkcióját a könyv, ha mindkét szülő jelen lenne benne a gyász feldolgozásánál – ellentétben, sajnos minden bizonnyal, a várható olvasótábor egy részével. Így viszont érzékenyít: a várható olvasótábor másik részének empátiájára gyakorolt fejlesztő hatását nagyobbnak érzem, mint a nehezebb befogadhatóság miatti hátrányt – ismét a bátorság a hívószó. Nem itt esik túlzásba a könyv, hanem a képi megjelenítésben. Dezső Andrea saját bevallása szerint mindössze grafitceruzát használt az illusztrációkhoz – hangsúlyozom, nem a fekete-fehér színvilágot találom problémásnak. A vezérelv talán a gyerekrajzok képi világának imitálása lehetett, mindenesetre az élettelen, viaszbábszerű tekintetek, a szándékosan amatőrnek ható kontúrozás, és főként a méretarányok határozottan rémisztő összhatást keltenek. A Mamuska lapjain a hirtelen felbukkanó, egész lapot kitöltő arcok, a mindent túlnövő természet a növények húsos leveleivel és indáival, a „könnyszagú” földből előburjánzó gombákkal és az óriási, csáprágót csattogtató ízeltlábúakkal (köztük halálfejes lepkével) a terápiás gyerekkönyv határain messze túllépve, már-már a gótikus horror mezsgyéjére táncoltatják ki a könyvet.

A nyelv az, ami mégis pozitív irányba billenti a mérleget: egyáltalán nem meglepő, hogy a szerző állítása szerint a Mamuskaelső fejezete – és ez által az egész könyv – egy felnőtt irodalmi antológiába beküldött novellából nőtt ki. Magával ragadó, gyerekkönyv létére akár felnőtt irodalomként is figyelemreméltó igénnyel megformált szöveg olvasható itt, amelynek könnyed, légies, kicsit álomszerű sodrása a lehető legjobban illik a témához. Az árvizet a következőképpen idézi fel: „Szinte most is látom a barna, zavaros tengert, mely ellepte az utcát éjszaka, és sok furcsaságot úsztatott el az ablak előtt. Láttam embereket a csónakban, biciklikereket, halványzöld konyhabútort, egy felfújható nyuszit, aki rám bámult csodálkozó, festett szemeivel.” De ahol aranyos a nyelvezet, ott sem válik öncélúan gügyögővé, lásd a nagypapa vőlegényvásári hirdető-versét: „Miska vagyok, ezermester autó-motor szerelő, szenvedélyes házirobot-tervező és készítő. Ma született egy egész friss kisrobot-alom, a házam most doromboló robot-birodalom.” Meg kell említeni Szabó T. Anna fordító nevét – Dezső Andrea ugyanis New Yorkban él, eredetileg angolul írta a könyvet. A nyelvi kivitelezés teszi az egyébként nagyon érzékenyen végigkísért feldolgozási folyamatot sikeres koncepcióvá. A Mamuska így valóban betölti szerepét, és azzá válik, amit egy évtizede még elképzelni sem lehetett: kiválóan sikerült gyerekkönyvvé – a gyászról.

Szegedi Katalin könyve, a Lenka (2010) nem érint ehhez hasonló nagy, sötét és súlyos témát: hőse egy hatalmas vörös hajkoronával megáldott kislány, aki „éppen teliholdkor született”, és „ezért-e vagy másért, ki tudja, de maga is olyan szép kerek lett, mint a telihold”. Barátai ezért csak a ceruzák és zsírkréták: otthon ül és rajzolgat, amíg anyukája le nem küldi a térre, ahol viszont sorra visszautasítják őt a játszó gyerektársaságok, végül összetalálkozik Palkóval, a szintén kiközösített, hatalmas fülű és szemüvegű csenevész fiúval, és barátok lesznek. Amellett, hogy a mindennapi toleranciára és elfogadásra nevel, az összes eddigi közül ebben a könyvben valósul meg a legteljesebb harmónia: úgy a verbális és képi tartalom, mint a szüzséhez passzoló szívmelengető nyelvezet és a tanulságok diszkrét közlése terén. A vizuális oldal pedig egyértelműen itt a legerősebb: a szintén Szegedi által, kollázstechnikával (is) készített illusztrációk mindegyike – amellett, hogy egyszerűen jó ránézni, annyira szép és letisztult – megannyi apró részletet rejt, amit a lelkes olvasók akár fel is fedezhetnek, legyen szó akár az oldalszámozásról, Lenka könyveiről – honnan ismerősek? -, a felbukkanó újságpapír-rétegekről vagy a kivágott betűkből előtűnő szövegdarabokról. Palkót is látjuk a távolban elrollerezni már a könyv elején. Itt érdemes megemlíteni, hogy ő is külön könyvet kapott: a Lenka párdarabjaként 2013-ban jelent meg, és ugyanezt a napot meséli el Palkó szemszögéből – beleértve ezúttal az iskolaidőt, ahol a tornasor utolsó helyén álló címszereplő csak a rettegett matekpéldák megsúgására kell osztálytársainak. Egyszerű, kedves történetek – mindkét könyv öt éves kortól ajánlott – képi világuk és nyelvi letisztultságuk azonban a mezőny nagy része fölé emeli őket. Szegedi egyébként kiemelkedő alkotója műfajának: eddigi életműve végig ezt a minőséget hordozza.

Ki lehetne még térni a Tolerancia-sorozat többi darabjára, a klasszikus mesék csak képekkel, szöveg nélkül való kiadásaira, vagy az eredetileg szellemi fogyatékos gyerekeknek szóló, japán hagyományból átemelt papírszínházakra – Csányi Dóra igazgató és társai munkássága sokfelé ágazik. Amennyiben nem mindegy, mit olvas a gyerek, vagy miből olvasnak neki, a Csimota kiadó mindenképp több figyelmet érdemel. A vizuális igényesség, progresszivitás, életre nevelés errefelé eddig ismeretlen szintjét hozzák, ami az időnkénti hibáival együtt is nagyon hiányozna a gyerekkönyvpiacról. Persze ez a veszély jelenleg nem fenyeget – néhány éve már a Móra kiadóval együttműködésben tevékenykednek – addig is jó tudni, hogy készülnek napjainkban igazi, minőségi, gyerekeknek szóló médiatartalmak – ráadásul könyvek – Magyarországon.