A Csiri-biri torna-tár első és második köteteit tartom a kezemben, lapozgatom őket, és miközben elhatározom, hogy mi mentén írok e két könyvről, leginkább a másodikról, nincs könnyű dolgom. Írtunk már ezen az oldalon az első részről, Éva írását itt olvashatjátok.

Előzetesen, amiről nem írok:

Nem írok a csiri-biri torna mozgalmáról, mert könnyű róla információt találni az Interneten, saját oldala is van, ezen a linken egyébként egy kedvcsináló videót is találhattok.

Magát a tornát egyébként nálam sokkal jobban hozzáértő szakemberek méltatták, ajánlották több nívós fórumon.

Nem írok a torna kitalálójáról, Orszáczky Ildikóról, hiszen róla is sokat megtudhattok például itt.

Nem írok magáról a tornáról sem, mert a gyakorlatban még soha nem volt lehetőségem kipróbálni, de még csak végignézni sem egy foglalkozást. Ír majd róla Eszter ennek az ajánlónak a végén, mert ők bizony azon szerencsések közé tartoznak, akik próbálták, mi több, gyakorolták ezt a tornát.

Írok azonban legelőször arról a nagyszerű dologról, hogy egyáltalán VAN ilyen könyv ma a magyar könyvesboltokban.

Örömöm ebbéli magyarázatát kicsit messzebbről kezdem, és talán nem mondok újat az ezen az oldalon olvasóknak, hogy a gyermekvállalásra, várandósságra, és a kisgyermekkorra egész iparág, mi több, iparágak épültek. Belefolytam én is, részese voltam, vagyok én is. Sok felismerést tettem, sokszor éreztem becsapva, rászedve magam, még könyvek, gyerekkönyvek esetében is. Ez a könyv azonban olyan hatással volt rám, mint egy “vekkeróra-bunkósbot kombó”. Tudom, hogy meredeken hangzik, de vajon hányan feledkeztünk meg a mozgás, a sport adta örömökről, és mi tagadás, jótékony hatásairól is, amikor várandósak lettünk, majd szépen lassan rádőltünk a mamabiznisz futószalagjára, és egyszer csak azon kaptunk magunkat, hogy szinte nem is, vagy alig mozgunk rendszeresen? (Óriási tisztelet a kivételnek!) Aztán a szülés, a szoptatás, kicsit lesarkítva: nem tornázhatsz, mert megváltozik az anyatej íze, nem tornázhatsz erőteljesen, mert újra babát szeretnél, újra várandós leszel, nincs idő, nincs energia, nincs hely rá, nincs torna, nincs mozgás. Vajon hányan voltunk, vagyunk így? És hipp-hopp, észre sem veszem, a kisfiam pedig mindjárt négy éves! Négy éves, és a játszótéren meg az óvodai kötelező tornán kívül nem tornázik. Semmit. Sehol. Vekker! Riadó! Bunkósbot! Jóreggelt! A gyermek úgy él, ahogyan tőlem látja. Ahogyan tőlünk látja. Az utolsó percben vagyunk – ébresztett rá ez a két könyv – hogy a gyermekeim mindennapjainak a részévé tegyük a közös mozgást. Az örömteli, játékos, mégis fejlesztő, és élményt adó mozgást. A könyv tehát van, és HATÁSSAL van.

Felépítésében és részben tartalmában is hasonló kiadvány létezik már Magyarországon, gondolok itt a Kerekítő első és második részére, de az inkább kisebb korosztály, az ölbe bújva mondókázó, babusgatni való cseppek és szüleik képes kézikönyve. Így amúgy akár bevezetője, felvezetője is lehet a Csiri-birinek, a kisgyermek mozgáskultúrája folyamatosságának szemszögéből mindenképp.

A Csiri-biri azonban újszerű és formabontó sok szempontból. AZ első részt egy eddig ismeretlen fogással hihetetlenül jól előkészítette a kiadó, amikor is a könyv készítésének fázisaiba naplószerű blog-bejegyzésekben beavatta az olvasóközönséget

Nagyon jól eltalálták azt is, hogy nem csupán egy, a felnőtteknek szóló kiadványt készült. Bár kézenfekvő lehetett volna csak a gyakorlatok közre bocsátása, leírásokkal, magyarázatokkal, hiszen elsősorban a felnőttől tanulja a gyermek a mondókát, dalt, mozgássort, elég lehet, ha csak a felnőtt tudja, vezeti a gyermeket. A Csiri-biriben azonban a gyermek partner, a világ eleje vége és közepe, és bár valóban, első, esetleg második alkalommal is a tanuláson, a megtanuláson van a lényeg, a további alkalmak során, amikor a kicsi már tudja, mondja, csinálja a programot, az egész nem más, mint egy vidám, mozgalmas, izgalmas, KÖZÖS játék.

Itt gyermek és felnőtt EGYÜTT tornázik, mozog, mondókázik, játszik, énekel. Boldog, örömteli időt tölt együtt a kicsi a naggyal, amit csak fokoz a mozgás adta öröm. Mindenkinek szól tehát a Csiri-biri könyv, és mindenkit jól meg is szólít. A torna „anyukájának”, megalkotójának ajánlása az elején, a pszichiáter szakvéleménye közérthetően a könyv végén, és a vásárláskor először elolvasott sorok a hátsó borító külső részén mind-mind jól eltalált, okosan szerkesztett, hívogató sorok. A képek pedig megint csak megszólítják mind a gyermek, mind a felnőtt olvasót.

És itt írnom kell arról, hogy miért kell ennyire szépen, és okosan illusztrálni egy ilyen könyvet. Mert lehet, hogy a felnőtt csak a szöveget, esetleg a magyarázó ábrákat nézi, mégis több kedve van hozzá, ha mindezt egy kiválóan eltalált illusztráció látványa mellett teheti. Mert ami szép, az örömöt ad, és ami örömöt ad, ahhoz visszatérünk. A gyermek azonban itt is jelen van. Egy idő után már a képről tudja, melyik mondóka, mozgássor következik. És még egy kicsivel több idő, és több alkalom után észreveszi a magyarázó ábrákat, és látja a mozgást lerajzolva. Hihetetlen visszacsatolás, és óriási adalék a vizuális fejlődése szempontjából. A könyv megszólítja, hívogatja a gyermeket is. Neki is szól. Sőt, elsősorban neki szól. Ezért képes, ezért színes, ezért vicces, ezért gyerekkönyv méretű.

És arról is írni szeretnék, hogy – bár egy barátnőm, aki nagy rajongója a tornának magának, azt mondta, idézem: ”mégiscsak disznóság, hogy az egy torna anyagát két könyvben adták ki” – van létjogosultsága a két kötetnek. Való igaz, hogy a két kötet közli a torna teljes tárházát, de a második kötet az apák bevonására jobban törekszik. Ebben is követi a valóságot, hiszen ismerjük el, az a valószínűbb, hogy az apák kicsit később nyitnak az ilyesfajta újdonságokra.

Finom viccek, összekacsintások szinte minden oldalon vannak az illusztráció és a szöveg között, a kép és a szöveges anyag kedves összhangban áll. Mi több, Takács Mari finoman megteremti a folytonosságot is a két kötet között: az első kötetben nem túl gyakran szereplő nyuszi páros került a második kötet címoldalára, aki itt már többször jelen vannak. Az első kötetben egyszer szereplő kisnyuszi-nagynyuszi kapják a címlap, a kék hátterű, hajókázós, „fiús” címlapot, mert bizony itt kérem apát is megszólítjuk, „Apák, papák ide gyertek!” üzeni Színvilágában is több a zöld, a kék, a szürkés, a barna, mintsem az elsőben inkább domináló narancs vagy rózsaszín. Ha pedig ez még mindig nem lenne egyértelmű, amíg az első kötetben a magyarázó ábrákon az anyáké, addig e második kötetben az apáké a főszerep.

Összességében tehát: a kiadó rátalált egy – fontos és minden fórumon hirdetendő – témára, és e téma egy nagyon profi, felkészült, átgondolt és elhivatott programjára és oktatójára. Eddigi formabontásához híven pedig megtalálta a formáját annak, hogy hogyan lehet a rendszeres testmozgást gyermekkönyvben, irodalmi értelemben is megalapozottan, mégsem erőltetve népszerűsíteni. Mert ha bármelyik elem hiányozna a könyvből, nem sokat érne.

Van itt jó alap, szakértelem a témában. Kidolgozott mozgásprogram, elméleti, sok esetben tudományos megalapozással. Hozzá kapcsolódó válogatott és gyakorlatban bevált mondókák, dalok és gyakorlatok.  Van jó illusztrátor, aki képes egyszerre gyönyörködtetni, és ezzel egy időben majdhogynem sematikusan, de mégis különleges atmoszférát teremtve magyarázni. És egy kiadó, aki tud e köré olvasótábort toborozni, és megtartani. Jól eladható, jó terméket készítettek, mindezt egy arra különösen érdemes ügy mellé állva, a kortárs gyerekirodalom elvárásaitól, és az igényes illusztráció fontosságáról sem megfeledkezve. Lassan azt kell megszoknunk a Csimotától, hogy formabontó, és akkor fogunk meglepődni, ha valami szokványos, hétköznapi könyvvel rukkol elő.

Most pedig következzen az élménybeszámoló-visszaemlékezés Esztertől:

“Boldogult budai lakos koromban, – ami azért volt lényeges, mert pár száz méterre laktunk az Ottlik emléktáblától, s alig tízre Kosztolányiétól – mondom akkoriban, van vagy négy éve is, mindenféle szocializációs, beilleszkedési és gyerekdresszírozási szándékoktól vezérelve a barátnőmmel mi is hordtuk a csemetéinket Tücsökzenére, s mi még Csiri-birire is jártunk. Félre ne értse senki, akkoriban élveztük, főképp a gyerekek. Hogy a lényegre térjek, – bár imádtuk a Tücsökzenét is, azóta is mondunk ottani mondókákat, – szóval, mondom jártunk Csiribire, a Marczibányi térre egészen konkrétan. Már nem tudom ki vezette a foglalkozásokat, azt tudom, hogy jó volt. Szépen felépített, láncra fűzött, mozgással kísért mondókázás. A könyvet nem láttam, de a foglalkozás mondókái alapvetően a szociális kompetenciafejlesztésre voltak felfűzve. Hogy mindenki sorra fog kerülni zsipp-zsuppozva a szivárványos göncölgető kendőben, hogy mindenki fújhat buborékot, és hogy kivétel nélkül mindenkitől elbúcsúzik a varázspálca a végén.

Néhány mondókával ott ismerkedtem meg, és nagyon sokat el is hoztunk magunkkal. Tetszett, ahogy a gyerekem is látványosan ügyesedett, hogy szakszerű legyek, a nagy- és finommotorikus mozgás tekintetében, ritmusérzékben, és eszközhasználatban egyaránt fejlődött. Jóval meghaladta az akkor szokványos trendeket, hiszen abban az időben lehetett először találkozni ugrálós gumilóval, egyensúlyozó tölcsérrel, de nem hiányoztak a régi, jól bevált gyakorlatok sem, volt ott klasszikus padon végigmenve egyensúlyozás is.

Egy szó, mint száz – közben megnéztem a weboldalt – a Csiri-biri torna mára országos gyermektevékenységgé nőtte ki magát, ami nagyon jó, mert az éneklés is fontos, de a mozogva éneklés és mondókázás úgy gondolom, még ennél is fontosabb.

Kata és Éva bemutatják a könyveket, én meg azt mondom, ha kedvet kaptatok egyszerűen menjetek el tornázni.Takács Mari ugyan nem lesz ott – ami a vizuális nevelés tekintetében éppen nagy kár – no, de semmi sem tökéletes.

Viszont ha elfáradtatok tornán, hazafelé, vagy otthon, lehet nézegetni a könyvet, s mondogatni a kedvenceket.”