Kollár Árpád mesekönyve eredeti képekkel járja körül a gyermeki gondolkodást ott, ahol az erdő mögött is erdő lakozik, és ahol nemcsak ravasz rókák és szelíd sünök tanyáznak, hanem szúrós szederindák. A könyvben pedig fény derül többek között arra is, hogy mi történik, ha a dongónak kitépjük a szárnyát, hogy a csiga miért „értelmetlen” állat, vagy az ember teste minő egy „cirkusz”.

A Milyen madár kétségkívül igényes darabja a hazai gyermekirodalom gazdag termésének. Első tapintásra azon klasszikus mesekönyvekre emlékeztet, amelyek minden gyerek életében meghatározóak, és amelyeket felnőttként újra meg akarunk kaparintani. A keményfedeles, matt kötés, továbbá Nagy Norbert színekben, formákban gazdag illusztrációi azonban önmagukban kevésnek bizonyulnának, ha nem társulna hozzájuk egyfajta, a gyermeki világot művészien körüljáró, magasröptű irodalmi színvonal. Gyermekirodalmi tanulmányok hangsúlyozzák, hogy a befogadóhoz nem szabad értelmetlen gügyögéssel lealacsonyodni, komolyan kell venni őt, akárhány éves. De mitől is válik ez a néhány mű szépirodalmivá? Kollár Árpádnak harmadik kötetében sikerült-e ráéreznie a gyermeki hangra? Versei valóban felnőttek még, ahogy Kovács András Ferenc írja ajánlójában?

A könyvet kinyitva az első képes oldal közepén sejtelmes ajtókilincs látható egy hozzákötözött foggal, méghozzá egy sötét erdő előtt. A foghúzás szemtanúi lehetünk, ami az első traumák egyike az ember életében. A verseknek is tulajdonképpen ez az egyik fő vezérfonala: az egyes megrázkódtatások feldolgozása. Ilyen küzdelmek a később szövegszerűen is megjelenő foghúzás mellett (Mondó) a halál (Mi lesz a hóval), a lelkiismeret (Zagyváló) vagy a gyermeki kiszolgáltatottság (én).

A kötet másik fő iránya a világ megismerésének bemutatása a gyermek szemszögéből. E megtapasztalás lírai énje a szövegben olykor kislány alakot ölt, de végig megőrzi sejtelmességét. A borítón és a versek között is többször visszatérő nyúl illusztrációja is ezt az általánosítást támasztja alá: általa a gyermek egy idegen karakterrel azonosulva képes megküzdeni a mindennapi traumákkal, egy számára ismeretlen és végtelen világban. A rövid versek között gyakran oldalakat kitöltő, lendületes vonalvezetésű rajzok előnye, hogy csupán egy-egy gondolatot nagyítanak fel, vagy az adott vers hangulatához igazodnak, megőrizve ezzel a versek titokzatosságát.

Kollár Árpád gyermekversei jól elhelyezhetőek a modern magyar gyermekirodalom ívén. A kötet gazdag képi világa, a szerző távoli képzettársításai révén egyértelmű Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes öröksége, de emellett kiemelhető az a gyermekközpontúság, a gyermeki gondolkodásnak az a tiszteletbe tartása, a gyermeki naivitással való azonosulás, ami többek között Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc műveiben dominál, akik költői eszközeikkel a világ érdek nélküli felfedezését állítják a középpontba.

A gyermekközpontú verspoétikára kiváló példa a Dolgok, amiket nem tudok című vers: „nem tudok üveget fújni, / csak lehelni rá meg rajzolni az ujjammal, ha párás, / nem tudok a macim nélkül elaludni, / nem tudom, miért nem folyik ki a csőből a sötét, és hogyan megy be a másik végén a fény […] / nem tudom, mi van a csillagok mögött, / ha másik csillagok, akkor meg nem tudom, / hogy mi van a csillagok mögötti másik csillagok mögött” – a gyermeki gondolkodás logikája frappáns költői képekben érhető tetten a kötetben sok helyen és ebben a versben is. A könyvben egyébként is jellemző ismétlés egyszerű eszköze szépen reprezentálja a végtelenhez való különleges vonzódásunkat, ugyanígy a címadó Milyen madár című vers első versszakában is a megszemélyesítés: „Ki lopta el idén az tavaszt, milyen madár vitte magával délre, / és milyen madár szárnyán suhogott be újra északról a tél, / ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól, / melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, a nárciszt.” A természet szokatlan viselkedésére könnyen talál magyarázatot a gyermeki lírai én.

A gyermeki látásmódot jól szemlélteti még a Néhány dolog a csigáról („szerintem a csiga egy értelmetlen állat, / azért is mert nincsen neki keze, / kéz nélkül meg nem lehet kézilabdázni”), illetve a felnőtt és a gyermeki gondolkodás közös metszetét alkotó Két kezem című vers is: a gyermek nemcsak az őt körülvevő világgal, hanem önmagával is ismerkedik, így jut el a lírai én egy felnőtteket is megszólító következtetésre („de ha mindenkinek csak egy keze meg egy lába, / meg két feje lenne, csak nekem lenne két lában, / két kezem meg egy fejem, akkor csak én lennék furcsa, / pedig pont ugyanígy néznék ki, mint most”).

A vers fogalmát számos népszerű kortárs mesekönyvben félreértelmezik, a hazai gyermekkönyvek egy része ragrímek és közhelyek tárháza. Mivel a kisgyermekek gyakran nem fognak fel minden tartalmi momentumot a versekből, a szakemberek hangsúlyozzák a ritmika fontosságát, de költészet nélküli üresjáratokkal, gügyögéssel a legjobb hangzások is disszonánsak. Kollár Árpád pedig nem is ragaszkodik görcsösen a kötött formákhoz, egy-két ritmikus vers kivételével a gondolatritmus és a ráolvasás jellemző inkább. A már említett ismétlések, metaforák, megszemélyesítések mellett a gazdag szókincsvilág szintén értékessé teszi az egyes verseket. Ennél a momentumnál külön kiemelendő, hogy a városival szemben a vidéken vagy a szabadban eltöltött élmények kerülnek túlsúlyba. Ha tavasz, akkor nárcisz, hóvirág, rügyek, ha természet, akkor bodobács, labda, homok, pók, körtefa, seregély, csiga, tehénlepény, ha ember, akkor papucsállatkák, férgek, bacilusok, büdös kabátok teszik ki az asszociációs mezőt.

A gyermeki világot tökéletesen körüljáró versek mind tematikailag, mind pedig képileg választékosak tehát, elvont gondolataik azonban (mint például az Erdős vers: „karmold fel arcomat csipkebogyóvérrel”) megkérdőjelezik, hogy valóban gyerekversekről van-e szó, mert ha egy adott korú kisgyerek még mindent szó szerint értelmez, esetenként nem tud elvonatkoztatni. Másfelől néhány oldalon a lehangoltság a jellemzőbb, ellentétben azzal a trenddel, hogy számos mai gyermekkönyv túlidealizált, hiányzik belőlük a konfliktus és a negatív érzelem. Kollár valóban nem egyszerűsíti le a világot, hiszen a gyermekeknek szüksége van arra, hogy irodalmi formában megküzdjenek a szomorúsággal. Ezek és a már említett elvontság miatt azonban nem iskolai, óvodai bemutatásra, hanem mindenképpen közös feldolgozásra, szülői felolvasásra ajánlható a kötet egésze.

Kollár mesekönyve összegzi mindazt, ami egy gyermeket az első tíz évben érhet. Ebből a nézőpontból, választékos, szépirodalmi hangon segíti feldolgozni a szomorú és a vidám élményeket, legyen szó felnőtt vagy gyermek befogadóról, így mindenképp kedvencünkké válhat.