Mindig kitüntetett figyelem kíséri, mikor egy felnőtt szépirodalommal foglalkozó szerző gyerekkönyvvel is bemutatkozik. Így történt ez Kollár Árpád esetében is, aki például a madzag és Nem Szarajevóban című verseskötetei után 2014-ben a Milyen madárral jelentkezett a Csimota Kiadónál.

A figyelmet általában kíváncsisággal vegyes fenntartás kíséri. Sikerült-e tényleg gyerekeknek szóló irodalmat alkotni, vagy csak a nyelv lebutításával, esetleg gazdag illusztrációkkal próbálnak eladni inkább felnőtteknek szóló művet? Sorolni lehetne még a fenntartásokat, ám a Milyen madár esetében kiderült, nem szükséges.

Már a külcsín megkapó, viszont megtévesztő a fiús borító (kék háttér, nyúl zsebében csúzli, biciklikosárban focilabda). Hiszen a versek nem teszik egyértelművé a beszélő(k) nemét, univerzális problémákkal foglalkoznak, nincsenek kifejezetten „fiús” és „lányos” alkotások a kötetben, és így nem kell egy fiú vagy lány szájába adni a szavakat.

Kollár legtöbbször tabukról beszél, mint az elmúlás, a születés, a gyerek helye a világban, és teszi ezt olyan szemszögből, ahogyan egy óvodás és kisiskolás is rákérdez a környezetére. A kiadó a Milyen madár olvasását ötéves kortól ajánlja, erre játszik rá a verscímek tipográfiája is, a kis- és nagybetűk keverése. Ez a tény, a súlyosabb témák, a sok-sok kérdés azt hangsúlyozza, hogy felnőttel érdemes olvasni a kötetet. Az Igen című vers erre szintén ráerősít:

„szeretem a verset, ha van benne hangosság,
(amikor hangosan olvassák, csak nekem)”

Az első illusztráción a kilincsre kötött, kihúzott tejfog megadja a kötet alaphangulatát. A veszteség, a visszafordíthatatlanság érzete végig ott lappang, még ha van is valaki, aki elkísér minket az úton. A valaki pedig nem más, mint a kötetet illusztráló Nagy Norbert nyula. A nyúl emberszerűsége, ingei és zakói miatt olyan, mintha Wes Anderson Fantasztikus Róka úr című bábfilmjéből lépett volna elő.

Ami még igazán tetszetős az illusztrációkban, hogy nem egyszerűen a szöveget magyarázzák, hanem mindig értelmezik is az egyes verseket. Egészen más hangulata lesz egy-egy sornak, mint például a Mondóban is: a tragikus „nincsen kutyám, elvitte a troli” mellett ott áll egy – a nyúlhoz hasonlóan embertestű – vizsla, aki mintha épp a megállóban várná az említett járművet. A halál így, kiragadva eredeti helyéről, könnyebben elmagyarázható, és az ábrázolás talán elfogadhatóbbá is teszi. Ez a traumák feldolgozását segítő, terápiás attitűd az egész kötetre jellemző, legalábbis közös olvasás esetén.

A Laknak bennem című vers például lehetőséget nyújt a testvérharccal kapcsolatos érzések megbeszélésére:

„mekkora cirkusz lehet épp most is odabent,
akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot,
és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre.”

Mint ahogyan az Igen utolsó sora is:
„szeretem az anyanapot, ha nincs benne testvér.”

Egy új gyerek érkezése a családba mindenképpen megbolygatja az addig kialakult viszonyokat. A rend megtörik, és a figyelem a legkisebbre összpontosul. Nem biztos, hogy az idősebb testvér kezelni tudja, vagy akár csak képes megfogalmazni a változás okozta érzéseit. Az Anya ma nem anya közös olvasása ezzel a problémával foglalkozik:

„anya horgol, anya fércel, felszel egy szalonnát,
anya, félek, soha most már nem jön vissza hozzám.”

Persze a könyv nem csak arra világít rá, hogy milyen problémák merülhetnek fel egy családban, hiszen végig érződik, a versbeszélő szeretettel gondol erre a körre (Nálunk):

„nálunk apa ül a tilos szobában és anya zúg a küszöbön,
nálunk dübörög a padló és otthon van mindenki mindig,
nálunk meleg van és ég a lámpa és jószagú a bőrünk,
lakik nálunk egy egész család és kevesen vagyunk mégis.”

A kötet másik fő témája, hogy hol is van a gyerek helye a világban. Erre sem kapunk konkrét választ, csak lehetőségeket, gyermeki elgondolásokat. Nagyon jól láttatja Kollár, hogyan kezdhet el töprengeni egy gyerek azon, hogy másokhoz viszonyítva milyen ő. Ez jól látszik a Lesz, lesz, lesz, az Én, vagy a Két kezem című versből is:

„de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez,
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék”

Ahogyan a fenti részletből is érződik, a könyv a komolyabb gondolatok ellenére nem veti meg a humort: a két „hülyevers” (az Ez az egyik hülyevers, illetve az Ez a másik hülyevers) rímei és szóteremtései derültségre adhatnak okot. Mindemellett az egész kötetet áthatja egyfajta visszaemlékező, nosztalgikus hangulat, amit talán a legjobban az utolsó, Balladám című írás idéz meg. Ez lehetne akár a ma már felnőtt, de valaha volt 6-10 évesek mindenkori létösszegző verse is:

„rúgtam labdát füvön, rúgtam tehénlepényen,
házunk mögött féltem a sötétben,
veszett kutyámmal megugattam a holdat,
voltam óvodás, csatár, janicsár,
papírsárkányom sosem járt az égben,
bolondnak kevés, hősnek túl sok voltam”

A kötetben szereplő szabadversek erősebbek a ritmusosaknál, talán mert a leírt témáknak ez a kötetlenség jobban megfelel. A Milyen madár legtöbb verse alapjában véve melankolikus, sokszor megjelenik benne a halál, ami nem lehet tabu, hiszen nap mint nap szembesülünk vele, még ha csak egy bogárról is van szó. A kötet egyik-másik verse lehet „hülye”, a gyerekek viszont nem azok, és ezt néhány mai szerzővel ellentétben Kollár bizony nagyon jól tudja.

 

Kollár Árpád: Milyen madár. Illusztrálta: Nagy Norbert. Bp., 2014. Csimota. 62 o.