Tündérbodár és legjobb barátja, Devevér, úgy határoznak, hogy ezen a nyáron nem hajlandóak unatkozni. Ezért idén több héten át tartó fesztivált szerveznek, ami felbolygatja az erdő életét. 

Humoros meseregény.

A könyv alapsztorija röviden összefoglalható: egy meghatározhatatlan erdőben, meghatározhatatlan módon, meghatározhatatlan lények élnek. Emberek (nénik, bácsik, gyerekek) és állatok (Filharmókusok, Lepke, stb.), sőt, néha nem is tudjuk melyik mi. Nem ez a lényeg, hanem az a szeretetteljes, egymást segítő viszony, ami köztük fennáll, valamint Tündérbodár (egy kislány) és barátja Devevér (egy denevér), mint minden szálat összekötő kapocs.

Tündérbodár elhatározza, hogy egy nyári fesztiválsorozatot szerveznek, mert „ráfér az erdő lakóira, hogy kimozduljanak otthonról, és a napi munka után egymás társaságában mulassanak.” A tervezett programok közt olyanokat találunk, mint a műsíróverseny, grimaszbemutató, tormaevés próba, virágkoszorú fonás, lampionfényes tangóest, sütemény nem evés (ki bírja tovább), felhőbámulás (alakzatok megnevezése), vers- és színdarab írás, stb.

A lelkes erdőlakók mindezeket meg is valósítják, sőt még sok más is történik, s a különös eseményekről hol Tündérbodár naplóbejegyzéseiből, hol egy könnyed hangú elbeszélő szövegéből szerezhetünk tudomást.

A könyvről megjelent írások sokat problémáztak azon, hogy miért Tündérbodárnak, Devevérnek, Jalos bácsinak hívják a szereplőket. Nekem ez annyira beletartozott a meseregény hangulatába, hogy egy pillanatra sem akadtam fenn rajta. Sőt, épp az érintett meg ebben a könyvben, hogy a szerző olyan mély őszinteséggel tudja gyerekszemmel látni a dolgokat, hogy az első furcsa gondolatom az volt mikor elolvastam, hogy „ez olyan, mintha én írtam volna a barátnőmmel gyerekkorunkban”. Persze hogy is írhattunk volna ilyen tökéletes dramaturgiájú történetet, meg hogy is lehettünk volna ilyen leleményesek és érettek a klisémentes szereplők ábrázolásában, stb., stb. Nyilván ez lehetetlen. De mégis, mi is sokat játszottunk a szavakkal: elértettük, komolykodtunk vagy játszottunk velük. Például azon nevettünk a villamoson, hogy „Álló utasok kapaszkodjanak! Álló utasok apaszkodjanak! Álló utasok paszkodjanak! A ló utasok kapaszkodjanak!” S ha valamelyikünk nem találta a megfelelő kifejezést és  a „virágok elherjedtek” vagy a „füst gombolyodott”, azt szerettük nagyon.

Ezeknek a bolondozós, nagy gondolatoktól mentes, de már cselekvő, álmodozó, az élet örömével teli, a szépséget észrevenni képes, világízlelgetős éveknek a hangulatát érzem ebben a könyvben. Gyermeki, de mégsincs benne az a kimódolt gyerekhang, gyerekészjárás-utánzás, ami a svéd típusú gyerekversek után oly nagy divattá vált nálunk is az utóbbi években (s míg lírában sokszor szórakoztató, prózában gyakran idegesítő). A Tündérbodár szerzője úgy helyezkedik gyereklátószögbe, hogy teljesen mentes a felnőttes erőlködéstől.

Érzékenysége az érvényessége. A pillanatok megélése, az apró dolgok fontossága: akár a steppelt pitypangdzseki, mint egy bizonyos napon egyedül elképzelhető öltözet, akár az egyik fűszálról a másik fűszálra átmászó bogár gondolatai.

S odaadással azonosulok az oszloplábú, egybenyakú kislánnyal is a címlapon, aki huncutul összenéz barátjával, egy denevérrel. Ő, aki fejjel beleborul a zöldbabfőzelékbe, hogy megnézze, hogy a felszínről hiányzó tükörtojás esetleg az alján van-e (valójában csak ezzel akarja megakasztani egy roppant bőbeszédű néni végeláthatatlan szófolyamát)…, ő, aki élete első pitypangfújásakor csak a frufruját találta el…, ő, aki újra és újra megpróbálkozik elkapni a kerti törpe tekintetét…, ő aki öreg nénikkel gurul le hajnalban a domboldalon…, s még hosszan folytathatnám a sort…, ő én vagyok. S szerintem nem kevés olvasó érezheti így.