Ha egy klasszikus mesét újra kiadnak, az nem éppen hírértékű – most mégis egy olyan feldolgozás került a polcokra, amelyről érdemes szólni. A 2003 óta működő kiadó igényes és esztétikus könyveiről ismert, mostani kísérletük pedig több szempontból is izgalmas.

Míg más országokban bestsellernek számít egy művészeti nevelést ügyesen szolgáló könyv, nálunk öröm, ha ki lehet hozni nullára. (Egyrészt kevesen ismerik és keresik ezeket a kiadványokat, másrészt a magas előállítási költség miatt kevés példányban készülnek, és így nem tudják elárasztani a piacot, ami visszavezet az előző problémához.) Pedig a gyerekek különösen nyitottak a művészet absztrakciós világára és a képi humorra – amíg ki nem neveljünk belőlük azzal, hogy a ház mindig sátortetős, és a ló sohasem lila. Pedig azok a gyerekek, akiknek kezdetektől fogva támogatják a kreativitását, bátrabban értelmezik a képeket és próbálgatják maguk is a rajzolást (ezzel pedig fejlődik önkifejezési igényük és képességük). S bár nálunk még nincsenek úgynevezett anti-kifestőkönyvek, melyekben néhány utasítás, de leginkább saját fantáziájuk alapján fejezhetnek be egy-egy megkezdett (vagy „hiányos” és híres) képet – a Csimota kiadónál vannak ehhez hasonló próbálkozások. (Ilyen például az Állatok a tubusból, melyben híres magyar festményeken kell megtalálni az „elrejtőzött” állatfigurákat, vagy az a lapozó, mely egyben jelbeszédre is tanít.) Ehhez illeszkedik a Piroska és a farkas után a Három kismalac újrafeldolgozása, képi átirata is.

A közös tartódobozban megjelenő, de egyenként is megvásárolható öt könyvben egy sor mese sincsen – a mindenki által jól ismert történetet öt fiatal (30 év körüli), tehetséges illusztrátor-grafikus mondja „tollba”, interaktív és megunhatatlan játékká alakítva a mesélést.

Pap Kata könyve például egy ritkán látott technikával készült. Vonalrajzait egy-egy desszertestányérra festette, ez két síkon is szellemes megoldás: egyfelől a kismalacok testét rózsaszínű cukorkák teszik anyagszerűvé (míg farkaskoma egy csokis süti), másfelől pedig jelképezi a farkas szándékát és reményeit is. Az egyszerű vonalvezetésű, lendületes képek nagyon szerethetővé teszik a kötetet. Külön hangsúlyt kap az interaktivitás és a lezáratlanság is – a meseolvasóra/-hallgatóra látványosan kikacsintó kismalacoknak külső segítsége akad: gyermekméretű kéz árnyéka vetül a létrát ragadó farkas fölé, sejtetve csupán (és nem megjelenítve) próbálkozása kudarcát.

Kárpáti Tibor (aki a Piroska és a farkas illusztrálásával komoly szakmai sikereket ért el) a komputertechnika legegyszerűbb, pixelekből építkező formáival dolgozott. Mostani könyve inkább nagyobbaknak való, egyrészt az apró képek miatt, másrészt mivel az egyszerre három szinten követhető történet koncentrációt és bizonyos mértékű elemzési készséget igényel. Egy oldalon három sorban, egymás alatt fut a testvérek története, s ahogy ledől a szalmaházikó, úgy lesz egy sorral kevesebb az esemény. Azok a gyerekek, akik szeretik a részleteket, imádni fogják ezt a pár oldalt: a képeken milliméternyi fűnyíró, ecset és diszperzites vödör fedezhető fel, és az utolsó, jelképeket megnevező oldalon még az is kiderül, hogy a kismalac répát és káposztát főzött ebédre, és a kertjét gyeptéglával ékesítette.

Nagy Diána könyve színvilágban és dizájnban egyaránt visszafogott. A halvány és apró mintás hátterek és állatok színe szürke és barna, mégsem lesz unalmas a kötet, mert a fehér lapon létrejövő kontraszt és harmónia válik meghatározóvá. Ugyanakkor számomra nem egészen világos, hogy a farkas a kismalacok háza előtt ácsorogva miért gondol magában a disznóhús helyett csokira és joypadra (talán: „egyszerre finom és szórakoztató”). Nagy Diána is tartogat meglepetést a figyelmesebb olvasóknak: a főszereplők mellett egy madárcsalád története is kibontakozik a tetőkön.

Nagy Dóra figurái hasonlítanak leginkább a klasszikus, antropomorf megjelenítési formákhoz, de viselkedésük és megjelenésük egyben a legprovokatívabb is. A borítón pezsgővel koccintanak a lábasban rotyogó farkas fölött, az egyik kismalac pedig, aki útra indulásakor egy táskarádiót szorít a füléhez, mindvégig sárga gumicsizmában feszít, ami a jelenlegi divat ismeretében meglehetősen korszerűnek mondható. Végül a röplabdapályás és medencés kőházból igen szemtelen pofákat vágnak a kint rekedt fenevadnak, s náluk tényleg érzem azt a vagányságot, ami az eredeti mese dalocskájából ismerős: „Nem félünk a farkastól – nem bánt az, csak megkóstol!”

Takács Mari (aki többek között a Csimotánál megjelent Friss tinta! című verseskönyv illusztrátoraként ismert) ismét kevert stílussal jelentkezett. A szigorú geometriai formákkal jelképezett testeket most különböző textilekkel tette anyagszerűvé: szőr, szőttes, pamut, vászon stb. tölti ki őket. A sematikus, nagyméretű és élénk színű formák könnyen mesélhetővé és a legkisebbek számára is vonzóvá teszik könyvét.

S hogy mennyire való öt ilyen sajátos mesekönyv egy kisgyereknek? Nagyon is. Hiszen imádják a változatosságot és a szerepjátékokat – épp egy olyan mesét ne szeretnének, ami mindennap másképpen néz ki? Kiválaszthatják a számukra aznap épp legkedvesebb megjelenítési formát, és felfedezhetik a kikacsintásokat. A nagyobbak jól szórakoznak a mai életből ismerhető részleteken. Nem utolsósorban pedig a szövegnélküliség felszabadítja a mesélőt is – úgy kanyarinthatja, színezheti a történetet, ahogy kedve tartja. Paradox módon a vizualitás előtérbe kerülésével a szájhagyományhoz való visszatérés is lehetővé válik. Csak azt sajnálom, hogy mindeközben épp az alkotóknak nem jutott eszébe, hogy a focizás, hintázás, tévézés és üdítőzés mellett a kismalacok esetleg olvasással is elüthetik az időt.