A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozatáról

Mindig nagy fejtörést okoz a szülőknek, hogy hogyan is lehet okosan egyensúlyozva beszélni a gyerekeknek az élet nehéz helyzeteiről, a kényes kérdésekről. Mit mondjunk, ha kérdez (ez a szerencsésebb eset), és mit tegyünk akkor, mikor kétségbeesve tapasztaljuk, hogy nem kérdez, de látjuk rajta, hogy valami hatalmas súly nyomja a lelkét, amit csak velünk együtt tud feloldani. Lassacskán közhelynek számít, de talán nem lehet elégszer elmondani: ilyenkor van csak igazán szükségünk a mesékre! Efféle esetekben például remek választás a Csimota Kiadó Tolerancia sorozata. Az eddig megjelent öt könyv mindegyike egy picit másként nyúl az adott témához, sőt, tulajdonképpen mind más és más problémakört dolgoz fel, de egy roppant lényeges ponton megegyeznek: valamennyinek kulcsszava az elfogadás. Elfogadni a halált, a másságunkból fakadó kirekesztettséget, a külsőnket, önmagunkat, a másikat. Mind-mind hatalmas feladat – valljuk be őszintén – gyakran még nekünk felnőtteknek is, hát még egy kisgyereknek! Jó, ha ilyenkor kéznél van egy történet, ami ráadásul híján van minden didaktikusságnak, hogy az összebújós-meghitt mesélős hangulatban könnyebben megindulhasson a Nagy Beszélgetés.

Az egyik ilyen téma, amit gyakorlatilag egyetlen család sem kerülhet meg, az a halál. Előbb-utóbb minden gyereknek szembesülnie kell az elmúlás gondolatával, és talán pont ezekben az esetekben vagyunk mi magunk is a legtétovábbak, hiszen általában érzelmileg bennünket épp annyira érint a dolog, mint őket. A Szulyovszky Sarolta által írt és illusztrált A hálás virág című könyv viszont úgy mesél a távozásról, hogy a varázslatos-titokzatos történet rengeteg teret hagy a kérdések feltevésére-megválaszolására. A nagypapa színpompás virágoskertjében rikító piros művirág felbukkanását számtalan rejtély övezi. Honnan került oda? Miért? És vajon mit jelenthet? Hiszen erős tartása épp úgy jelképezheti az élethez való ragaszkodást, mint amennyire mássága a búcsúzni készülő embert körülvevő különös, semmihez sem hasonlító atmoszférát. (Aki megtapasztalta már, hogyan fogyatkozik, majd tűnik el véglegesen az élet valakiből, szerintem tudja, miről beszélek.) A virág az egyre gyengülő nagymama kedvencévé válik, sorsuk összefonódik olyannyira, hogy egy hideg, téli napon együtt tűnnek el örökre a kertből. A történet ennek ellenére cseppet sem ijesztő vagy nyugtalanító, hiszen a zárókép egyértelműen áthelyezi a hangsúlyt az elmúlásról az újjászületésre, az élet körforgásának örökkévalóságára: tavasszal újjáéled a kert, és benne felbukkan egy kicsi piros virág, pontosan a tavalyi művirág helyén.

A „valójában valamennyien testvérek vagyunk itt a Földön” – gondolatot veszi alapul Böszörményi Gyula: Az emberke színe című könyve, méghozzá olyan szerencsés módon, hogy nyoma sincs benne sem túlzott érzelgősségnek, sem hamis pátosznak, de még csak üres közhelyeknek sem (amelyek ugye, a téma jellegéből akár adódhatnának is). Cserébe viszont van benne humor, irónia és mondanivaló jócskán. Ég Atyácska és Hold Anyó mint egy jól összeszokott házaspár, közösen alakítják-formálják-festik féltett kincsüket: az embert. S miközben egymás közt tanakodnak, elhangzik a szöveg egyik legfontosabb mondata: „Legfőbb ellenségünk az unalom!” Nem hiszem, hogy kellene ennél egyszerűbb és kézenfekvőbb válasz azokban az esetekben, ha gyermekünk az emberi sokszínűség okait firtatja. Sajnos, azonban – mint azt sokszor tapasztalhatjuk – ez a sokféleség nem csupán egy izgalmas kaland, hanem egyszersmind iszonyatos konfliktusok forrása is, épp úgy, ahogyan azt a bölcs Hold Anyó előre megjósolja. Aggodalmait hiába próbálja Hold Apó eloszlatni, mondván, ha szükséges, majd megkapják a figyelmeztetést természeti csapások képében az emberek, a bölcs Anyó egyáltalán nem bízik abban, hogy gyermekei érteni fogják a nekik szánt üzenetet. Ahhoz, hogy a felnövekvő generáció megértse, miért is olyan fontos harmóniában élni egymással és a természettel, nagy segítséget nyújt az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat megfogalmazó könyvek gyakori forgatása. A kicsik számára pedig Agócs Írisz végtelenül vicces, egyszerűségükben nagyszerű illusztrációi teszik a kötetet még vonzóbbá.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan könyv létezne, mely annyira gyönyörű nyelvezettel, bámulatosan burjánzó hasonlatokkal és annyira finom, légies illusztrációkkal beszélne a másságról, mint a Finy Petra által írt és Takács Mari által illusztrált A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány. A kötetről már írtunk korábban itt részletesen, de annyit muszáj most is elmondani róla, hogy a távoli Kínában játszódó történet végkicsengése arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire fontos megtalálni helyünket és feladatainkat a világban, és hogy egyetlen percre sem lenne szabad elfelejtenünk azt, hogy külső-belső tulajdonságainktól, tehetségünktől, adottságainktól függetlenül nélkülözhetetlen részei vagyunk a Nagy Egésznek.

A sorozat egy másik darabja, melyről már szintén jelent meg hosszabb írás (itt), a Lenka. Mind a szövegét, mind az illusztrációit Szegedi Katalinnak köszönhetjük. Amit különösen szeretek ebben a könyvben, hogy egy egyszerű, hétköznapi, épp ezért a gyerekekhez nagyon közel álló problémát dolgoz fel. Lenka nem nagyon más, mint a többiek, épp csak kicsit ducibb az átlagnál, de ez már elegendő ahhoz, hogy kiközösítsék a játékból, és hogy magányossá váljon. Nem hiszem, hogy akadna olyan gyerek, aki élete során legalább egyszer ne kerülne bele akár a kiközösítő, akár a kiközösített szerepébe, Lenka figurája pedig nagyon szerethető, ennek köszönhetően a kicsik könnyen képesek azonosulni vele, egyértelmű tehát, hogy miért jó, ha bizonyos helyzetekben kéznél van ez a mese. A kevés színből álló, mégis számtalan apró izgalmas részletet tartalmazó montázsok pedig folyamatos böngészésre csábítják az olvasót.

És végezetül a legfrissebb, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent A csúnya királyfi és a szép királykisasszony. Rendhagyó módon ezúttal nem kortárs szerző tollából származó szöveget, hanem egy már jól ismert Benedek Elek mesét jelentett meg a kiadó, amit viszont nagyon is maivá tesznek Rippl Renáta élénk, lendületes, csupa csipke, csupa virág illusztrációi. A történet pedig tökéletesen illeszkedik a sorozat többi darabjához: a meglehetősen előnytelen külsejű királyfit első alkalommal könyörtelenül kikosarazza a gyönyörűséges királykisasszony, aki viszont ennek ellenére nem adja fel, hanem cselt és fondorlatot latba vetve szép lassan megtalálja az utat választottja szívéhez. A mese vége természetesen jó: boldogan élnek, míg meg nem halnak, és ebben az a nagyszerű, hogy közben mindenki megmaradhatott annak, ami. Roppant fontos üzenet ez: vállalni önmagunkat még akkor is, amikor úgy tűnik, könnyebb lenne megalkudni és engedni, hogy a körülmények befolyásoljanak bennünket. Bízni magunkban, és abban, hogy ha kitartunk, igenis elérhetjük a választott célt. És persze legalább ennyire fontos az is, hogy a királykisasszony hibáiból okulva megtanuljuk, hogy soha ne ítéljünk elsőre, különösen pedig ne a külsőségek alapján! Olyan alapvető gondolatok ezek, melyek jelentőségével gyerekeink nap mint nap találkozhatnak, érdemes hát egy kis időt szánni rájuk!
Tematikáját tekintve a sorozat a gyerekkönyvpiac egy nagy hiányát hivatott betölteni. Mindezt pedig úgy teszi, hogy minden egyes kötet az első önálló olvasást megkönnyítendő nagy betűkkel szedett, szép kivitelű, jó formátumú, igényes kiadvány. Gyereknek-felnőttnek egyaránt jó kézbe vennie. Nem marad más hátra, minthogy kíváncsian várjuk a folytatást!