A Nem beszélünk róla az első ifjúsági regényed. Milyen kihívásokkal találkoztál a megírása során?
Talán két nagyobb kihívást tudnék említeni. Az egyik a nyelvezet, sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan tegyem hihetővé, hogy egy kamasz monológját olvassuk, de ne használjak pár hónapig érvényes szlengeket, és ne másoljam le a nem mindig irodalmi megszólalásokat, amiket az iskolai folyosókon hallok. A másik pedig az, hogy véletlenül se gondolhassa sem tanítványom, sem kollégám, hogy róla írok a könyvben. A karakterek megalkotásánál ezt mindig szem előtt tartottam.
Hogyan találtál rá a főszereplőre, Karenre? Mit üzennél neki, ha valós személy lenne?
Nem egy konkrét személyről mintáztam, olyan személyiségjegyekből kapott, amelyekkel kapcsolatban mondani szerettem volna valamit a regényben. Természetesen a saját kamasz énemből is van benne egy kevés. Üzenném neki, hogy ne akarjon soha megváltozni csak azért, hogy megfeleljen mások elvárásainak.
Milyen volt találkozni Takács Mari illusztrációival? Ilyennek képzelted a könyvet?
Nagy izgalommal vártam, és teljesen elvarázsoltak az illusztrációk. Fantasztikus érzés, hogy életre keltek, megelevenedtek a szereplőim. Takács Mari ráérzett arra, hogy én mit gondolok a karakterekről, a történetről. A könyv még annál is szebb és igényesebb lett, mint amit el mertem képzelni. A gondos szerkesztés és a magas színvonalú illusztráció méltó fizikai megjelenést kapott.
————
Ha kedvet kaptál a könyvhöz, itt tudod megrendelni: