A Csimota Kiadónak van egy sorozata, a Tolerancia, melyben az emberiség sokszínűségéről, a másságról, az elfogadásról és az élet körforgásáról esik szó a mesék, és nem az ismeretterjesztés szintjén. Nem ismerem mindegyiket, de azok, amik a kezem ügyébe kerültek igazán példa értékűek, hiszen a maguk rövidségében és egyszerűségében komoly tanulságokkal szolgálnak, mély és szívet melengető mondanivalójukkal pedig felhívják a figyelmünket arra, ami igazán fontos.

Az eddigi kötetek:
Böszörményi Gyula: Emberke színe
Finy Petra: A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány
Szulyovszky Sarolta: A hálás virág
Szegedi Katalin: Lenka
Agnés Lacor – Gwen Le Gac: Lili
Benedek Elek: A csúnya királyfi és a szép királykisasszony
Orit Gidali: Nóra, a gondolatolvasó
Szegedi Katalin: Palkó

„Egy hűvös októberi estén, fogyó holdnál született Palkó. Vajon ezért-e, vagy másért, ki tudja, de éppolyan vékonyka lett ő maga is, mint a hold sarlója.”

Szegedi Katalin legújabb kötete nem csupán a sorozat legújabb darabja, de a Lenka ikerkönyve is, vagyis aki szerette az ő történetét, ezt is egészen biztosan a szívébe zárja, hiszen ugyanazt a történetet meséli el egy másik szemszögből, a vékony, nagy fülű, bozontos hajú, szemüveges, leginkább olvasni szerető kisfiúéból, akit kiközösítenek a többiek. Persze ha nem az övé lenne a tornasorban az utolsó hely, ha tudna kötélre mászni, vagy ha nem ő esne ki először a kidobósban, talán beválogatnák a focicsapatba, és akkor legalább esélye lenne, de a gyerekek kegyetlenek, és sajnos nem csak tornaórán. Pedig Palkónak nagyon jó szíve van, és segítőkész is…

Ismerős a szitu? Na igen, életünk során sokan éltünk át hasonló kínszenvedést és kirekesztést, sőt, meggyőződésem szerint napjainkban is sok gyerek szenved ettől, csak talán egy kicsit másként, más miatt. Nekik, hozzájuk, róluk, értük szól Szegedi Katalin könyve, melynek nem csak a szövegét, de az illusztrációit is ő követte el. A képek megőrizték ugyanazt a letisztultságot, ami a Lenkánál tetten érhető volt, sőt, egyes elemek vissza is köszönnek (pl. a téren karikázó lányok), kihangsúlyozva ezzel a két kötet összetartozását, ám a színvilág más, hiszen ezúttal a sárga árnyalatok vannak túlsúlyban. De persze van, ami változatlan maradt, hiszen ezúttal is mindféle kütyük kerültek a képekre – jó kis időtöltés megtalálni mindet, vannak ugyanis nyilvánvalóbbak, ezekkel könnyű dolgunk van, ám vannak rejtőzködők, amik csak alaposabb tanulmányozás után fedik fel magukat. Ennél jobban csak az oldalszámozás tetszik, ami már a Lenka esetében is belopta magát a szívembe, ám most aztán tényleg oda vagyok meg vissza. Legnagyobb kedvenceim: 13, 16, 19, 20, de imádom a kilencest, a tizenötöst és a huszonkilencest is.

A történet egyszerű, a felnőtt olvasóban mégis élénk emlékeket ébreszt(het) a rettegett dolgozatok és a gyűlölt tornaórák idejéből. Szinte érzem a feszültséget, ami bennünk volt egy-egy dolgozat előtt (függetlenül attól, hogy készültünk vagy sem), pedig a legtöbbször még csak tétje sem volt az egésznek, csupán a tanárok hitették el velünk, hogy a jövőnk múlik rajta. És azok a szörnyű tornaórák, a teljesen értelmetlen és felesleges feladatok, amik ahelyett, hogy meghozták volna a kedvünket a mozgáshoz, még azt a keveset is elvették, ami volt. Ugye ismerős? Persze Kata könyve nem erről szól, ugyanakkor mégis. Meg sok minden másról, amit nem is annyira titkoltan, mégis finom eleganciával tol az arcunkba. És milyen jól teszi. De vajon eljut-e a mondanivaló azokhoz, akiknek a legjobban szükségünk lenne rá? Nagyon remélem, mert akkor egyre többen lehetnek, akik Lenkához és Palkóhoz hasonlóan már boldogan várják a holnapot.

A Palkó nem folytatás, még ha a felületes szemlélő számára annak tűnik is, csupán egy másik nézőpont, ahonnan érdemes volt bemutatni a témát. Kata elmondása szerint egészen biztosan nem lesz harmadik könyv, bár a Vörösmarty téri dedikálás alatt felmerült pár érdekes ötlet, amikkel érdemes lenne eljátszadozni…