Mostantól nemcsak Ödönnek van (feketeszín) bőröndje a gyerekvilágban, és a mesebeli Mártonok is újabb druszát kaptak: megérkezett Tóth Krisztina Marcija a róla és neki szóló versekkel, amelyek nem könyvbe, borítótáblák közé kerültek, hanem egy ki-be rámolható, mindenféle egyébbel is megrakható kis kofferbe.

A vers mint fontos kacat. Jó lenne, ha újra teremnének gyerekek, akiknek a vers személyes kultusz is, és hétköznapi kellék is lesz, akár egy hajzselé vagy Potter-fotó. Persze, mire a zselé korszakába érünk, már késő, előbb kell kezdeni. A nemrég alakult Csimota, amely nevét is céljához, a gyerekkönyvkiadáshoz igazította, a meglehetősen elhanyagolt óvodáskorúakhoz fordul. Ezért a különös csomagolás, ezért a „több kép, mint szöveg”, a sokszerzőjű, sokféle technikájú illusztrációs anyag. Mindehhez talán szülőt is kellene csomagolni, legyen, aki a verseket felolvassa, Tóth Krisztinát a bőröndből elővarázsolja.

Egy ’99-es, születésnapi József Attila-parafrázisban, legutóbbi kötetének címadó darabjában (Porhó) a költő már leltárba vette Marcit: „egy bocsom is van (de szép)”. Fogalmazzunk csak nyugodtan ilyen leltáros-tárgyiasan, hiszen az anyai gyöngédség a szerző „felnőtt” verseiben sem magasztos közhely, hanem szerepazonosulás, amely alkalmassá tesz a gyerekkor újjáélesztésére-újraélésére. Tóth Krisztina lírai alkatát pedig az isten is erre teremtette, a nyugatosoktól ránk maradt versbeszédet éppen a gyermeki látásmód és logika bontja le, vezeti vissza a „kész előtti” nyelvi közegbe. Magabiztosan birtokolt verskultúra – átengedve a gyermeki elfogulatlanságnak. És megfordítva: a gyermeki önérzet, amely sokkal hamarabb lát (rak) rendet a világban, mintsem ismerné azt, összetalálkozik egy álmélkodó, nyitott, várakozásteli felnőtt tekintettel.

A londoni mackókban tehát kétszemélyes Én beszél, mindig Marci hangján, de – gyakran egyetlen versen belül is – váltakozó dramaturgiával. Marci nyilatkozik első személyben, mesél önmagáról harmadik személyben, máskor szavain át a mamát halljuk, vagy a mama szól marciul. Ki lehet bogozni, mikor melyik változattal van dolgunk, de a leendő közönség épp a kibogozatlanságot fogja élvezni.

Keverednek a műfajok is. A klasszikus helyzetdalok – Marci mosogat, Marci öltözik, Marci a fürdőszobában – a dolgokkal, tárgyakkal, uralkodó szokásokkal folytatott viaskodás, az idillé szelídített konfliktusok kiéneklései. Ezeket hol a mondókára váltó nyelvi játékosság jellemzi s oldja („kicsi láb, kacsaláb”), hol a gyermeki elképzelések groteszk volta mutatkozik meg bennük, az emberi létezés – korra, nemre való tekintet nélkül – aránytalan erőfeszítéseivel: „Itt a virág, beültetem, / jövök máris, intézkedem, (…) Rá is rakom a bogarat, / hátha holnapig ott marad.”.

A legizgalmasabb darabokat a magánmitológiában találjuk, azon a vidéken, ahol a félelmek, szorongások háziasítása zajlik. A szekrény mögé beköltözött, szégyenlős házitigris vagy a szőnyeg alatt rejtőző, de bármikor lelapítható szörny lélektanilag hiteles figurák, megjelenítésük pedig különösen árnyalt, pontos, ökonomikusan és önironikusan rejtelmes: „mint éjjelbe elemlámpa / megyek lassan be a várba / megy a kezem, megy előre / nem lát semmit egyelőre,” (Alagút).

Az altató veszedelmes műfaj. Itt aztán szépelegni, gügyörészni könnyen támadhat kedv, továbbá epigonizmusra csábít a kosztolányis, elégikus hang is. A londoni mackók altatódalai azonban úgy idézik föl a magyar lírai hagyományt, ahogyan az anya teszi, amikor esti mesélésével önkéntelenül visszaringatja magát saját emlékeibe. „Este van már bennem is, / alszom, odabentre nézek” – dúdolja a költő, de előtte, utána mókázik, mint aki csöppet restelli a komolykodó pózt, hogy aztán „megemberelve” magát mégis engedjen a hangulat gyönyörűségének (Este lett). Máskor katonásdit játszik (Takarodó), vagy Weöres-módra álomfilozófiát űz (Tündérek). A kötet (bocsánat: a bőrönd) legszebb versszaka is egy altatóból való: „Itt lenn is árnyékok a fák / Aki elalszik messze lát / Aki ott fönn van messze néz / Csurog le ránk a lámpaméz.”.

Az elmúlt évtizedekben sok-sok oldalt elpazaroltunk annak tisztázására, mi is a gyermekirodalom. Az akadémikus vitáknak, ahogy lenni szokott, nem a józan ész, hanem az élet vetett véget, hiszen ma az sem eldönthető, egyáltalán mi és minek az irodalom. Talán a londoni mackók, mire medvék lesznek, újra többet fognak tudni erről. (Csimota Kiadó, 156 oldal)