„Amennyi csillag az égbolton van”
Interjú Paulovkin Boglárkával az Egyszervolt… meseantológia illusztrátorával
Melyik a kedvenc meséd az antológiából?
Van, amihez könnyű formát, képet alkotni, van, amelyik reménytelennek tűnik az utolsó pillanatig — de kedvenceket inkább olyankor tudok választani, amikor nem dolgozom egy anyagon, hanem befogadója vagyok.
Vázlat
És a kedvenc képed?
Ugyanígy, az elkészült képekből is nehéz lenne kiemelni bármelyiket, hiszen addig gyűrtem, dagasztottam, formáltam mindet, amíg elégedett nem lettem vele. Melyikkel miért. Ebben a kötetben mindegyik illusztrációval külön „személyre szabott” viszonyulásom alakult ki.
Melyik szöveget volt a legnehezebb illusztrálni, és miért?
Van egy kép, amelyik végül nem is került bele a könyvbe. Ez az egyik legjobban sikerült kép, de ezt kezdtem el a legnehezebben is. A Fényvadászat, zajgyűjtés című meséhez készült, és jellemző, hogy annyira nehezen láttam bármit is ahhoz a szöveghez, hogy a végén túlteljesítettem a feladatot. Elfelejtettem, hogy az ehhez a meséhez még hiányzó illusztráció nem egész oldalas, színes, hanem csak féloldalas, fekete-fehér. Sajnos egyszerűen nem tudtam úgy megoldani, hogy mégis elférjen aztán a meséhez készült kép. A Csimotában ez már szinte hagyomány: a Csizmás kandúrt is túlrajzoltam, a végén ki kellett belőle venni másfél oldalpárt, mert elkerülte a figyelmemet, hogy a dizájn könyvek nem a klasszikus 24 oldalban vannak meghatározva, hanem csak húszban.
Borbáth Péter: Fényvadászat, zajgyűjtés
Volt-e olyan kép, amit újrarajzoltál, ha igen miért?
A kis hableány színes illusztrációját konkrétan háromszor cseréltem le, valahogy túl sablonosra sikerültek. De a lányom imád velük játszani, úgyhogy az előzmények sem vesznek kárba. Amikor Lillafüreden voltunk, azt mondta, hogy nagyon szép a tó, csak az a kár, hogy nincsenek benne hableányok. Olyan is elhangzott már, hogy ha megnő, ő hableány lesz. Tehát maximálisan megmozgatták a képzeletét mind az összes általam papírra vetett hableányok, akár bekerültek a kötetbe, akár nem. Azt már csak nagyon zárójelesen teszem hozzá, hogy a harmadik születésnapjára úszószemüveget kért és kapott, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy valóra váltja valamilyen módon a hableányos terveit.
A kis hableány 2.
A kis hableány 3.
Mennyire jelentett nehézséget, hogy a nagyon sok stílusú szövegeket képileg egységesítsd?
Nem az volt a nehéz, hogy a sokféle szöveget egységes stílusú illusztrációkkal lássam el, hanem inkább, hogy a sokféleségük ne vesszen el, mégse mozduljak el túlságosan valamiféle konzekvensnek tekinthető képalkotó stílustól.
És még egy ilyesféle kihívást is rejtett a feladat: hogy egységes legyen a könyv egésze, ugyanakkor jól elkülönüljön a modern és a régi rész. Ezt a tipográfiai elemeknél idézőjelekkel, egyfajta humorral oldottam meg — a mesecímek a klasszikus részben viktoriánus díszítésekkel készültek el, és ezek posztmodern játékká alakított verziói adják a modern mesék címeit.
Összefoglalva: a feladatok remek alkalmat adnak arra, hogy elszórakozzon a tervező, az illusztrátor ilyen kérdésekkel… vagyis ami a nehézség, az adja a feladat szépségét is.
Miért nem sorkizárt a szöveg tördelése, miért erre a betűtípusra esett a választásod?
Ezekben a mesékben sok a rövidebb mondat, gyakran nyakatekert és nem szép tipográfiai megoldásokat jelentett volna a sorkizárt tördeléshez ragaszkodni. Zárójelben mondom csak, de fárasztóbb is a sorkizárt szöveget olvasni, valamiért Magyarországon mégis ez az elterjedtebb, még olyan könyvekben is, ahol nyilvánvalóan hiba hozzá ragaszkodni. Emiatt lehet szokatlan — de meggyőződésem, hogy az átlag olvasó észre sem veszi, hogy itt nem „tömbös” a szöveg szedése. Részben mert nem is ez a lényeg — a tipográfia akkor az igazi, ha észre sem veszed, vagyis sikerült kiküszöbölni minden olyan dolgot, ami zavarhatná az olvasást. Jól tagolt a szöveg, folyamatosan követhető, sehol sem kell megakadni, megtorpanni, kellemes a betűméret, a sortávolság, a betű formája, metszése.
A betűtípus egyébként az Emigre amerikai betűtervező cég terméke. Külön interjút lehetne arról készíteni, hogyan kezdtünk a könyvhöz: szívem szerint saját betűtípust terveztettem volna hozzá… Bár az Emigre stúdió betűi gyakran excentrikusak kissé, vitathatatlanul magas minőségű munkák: ennek a Mr. Eaves típusnak azt a verzióját választottam, ahol a betű középmagassága arányaiban nagyobb, amitől kisebb fokozatban is nagyon jól olvasható. Ez a közönség számára teljesesen mindegy, mint mondtam, náluk akkor ért célba ez a választás, ha ők is úgy ítélik meg, hogy könnyedén tudják olvasni a szöveget, és semmi nem vonja el a szöveg tartalmáról a figyelmüket, ugyanakkor segíti az értelmezést és a tagolást a nyomtatott oldal.
Mióta csinálod a könyvet?
Hát, attól függ, mit értünk csinálás alatt. Az első elképzelések kialakítását a könyvről? Az első elkészült vázlatokat? Az első betördelt oldalakat? … Ez a betűs sztori mindenesetre több, mint másfél éve volt — az első kép pedig, ami már végleges minőség volt és benne is van a könyvben, az is készen volt már 2013 elején. A blogomon lehet követni valamennyire.
Mennyi idő egy kép elkészítése?
Ez egy különlegesen idő- és munkaigényes technika, napok mentek rá egy-egy illusztrációra akkor is, amikor már rutinszerűen használtam ezt a metódust az akril alappal, toll rajzzal. A cél az volt, hogy érdekes és nagyon”művészi” legyen az eredmény, kraftos, kézműves. Azt szerettem volna, hogy működjön a modern meséknél is és a klasszikusoknál is egyaránt — és azt, hogy a gyerekek az ujjukkal simítsák meg a tollrajz finomságát, varázsolják el őket a színek. Nagyon fontos volt az is, hogy a nagymamáknak és nagypapáknak is tetsszen. 2014-es, klasszikus hangvételű mesealbumot szerettem volna készíteni, ami legalább tíz évig korszerű marad még.
Csepregi János: Jó, ha van egy cica a háznál
Különleges technikát használtál a művek címeinek kiemeléséhez, miért választottad ezt?
A mesék címe az egyik olyan elem, ami karaktert adhat egy ilyen típusú mesegyűjteménynek, tehát adta magát, hogy érdekessé tegyem. Játszottam a felületek és a vektoros formák vegyítésével, hiszen az illusztrációk nagyon is tetten érhetően kézműves módszerrel készültek, még a papír is rusztikus, számtalan akril festékréteg adja a színárnyalatokat, és gazdag vonalháló teszi fel a pontot erre az egészre. Megidézvén valahol a régi színes metszeteket, mégis mai látványvilágot teremtve. A címeknél is ezt az ötvözetet szerettem volna megalkotni. Ugyanakkor az egész könyv tipográfiáját visszafogottan szerettem volna kezelni, ahogy azt már mondtam: nem jó, ha látszik, ha előretolakszik az „igyekezet”, hogy minél érdekesebb legyen a „tipó”. Sokszor visszaüt. Én csak tudom, mert sokszor elkövettem ezt a hibát nagy lelkesedésemben!
Hány gyereked van?
Ámon 16,5 éves, Ábris 6,5 éves, Natasa most múlt 3.
Olvastad a nekik a meséket?
Natasa még a korrektúrát is úgy fogta fel, hogy mesélek, tehát amikor abbamaradt bármiért a telefonvezérelt hibajavítás, akkor máris rikoltotta, hogy „Naaa! Olvasd tovább!” Nyilván sokszor látták papír vagy digitális formában a képeket, és azokról természetesen megkérdezték, mihez készültek. Szívesen kérdezem a véleményüket én is, pláne ha valamire különösen büszke vagyok. És persze megnyugtatott, ha a kamasz korú is megdicsérte, amit látott, meg az óvodás is. Főleg a fiús dolgok megjelenítésénél vágyom a fiaim elismerésére, hiszen azért ez sokszor nekem is egy kaland, sőt továbbképzés számba megy. A kisebb gyerekeim pedig éppen abban a korban vannak, amikor a legaktuálisabbak az igazi klasszikus mesék, A három kismalactól a Hófehérkéig, és kapóra jött, hogy a birtokomban volt ezeknek a jól olvasható, igényes szövegváltozata normális, mai nyelven, épp egy esti mesényi terjedelemben. Bátran ajánlhatom őket — én is alig várom, hogy a polcunkra kerüljön!
Végül az utolsó kérdés, azt tudod, hogy hány vonalat húztál a könyv készítése során?
Amikor az utolsó illusztráció is elkészült — amiről egyébként ma már tudom, hogy mégsem az utolsó volt, mert a legeslegvégső korrektúrával még eltűnt fél oldalnyi szöveg, aminek a helye természetesen nem maradhatott üresen —, akartam valami olyasmit írni a szerkesztőknek, hogy „Na, kész, meghúztam a…” hány milliomodik vonalat is? — Nem tudtam még megbecsülni sem. Mondjuk, annyit, amennyi csillag az égbolton van. Ez talán pontos becslés lehet.