Borbáth Péter: Sündör és Niru (Lovász Andrea: ÉS)
Olyan könyv ez, amitől első látásra félni lehet. Beszédes példája a paratextuális jelek erejének: a borítókép és a belső illusztrációk karcoshideg, artisztikus, aligszínes világa, a fekete betűk s maga a kiadó is arra utalnak, hogy a Sündör és Niru rétegkönyv, azaz a Csimotától már megszokott innovatív szándék, a progresszív, (elsőre mindig) kísérleti gyerekirodalom beemelésének kiadói stratégiája áll mögötte, s (szerencsére) nem az eladási mutatók motiválják. De Borbáth Péter könyve nem ilyen, s hogy ez jó-e vagy rossz, mindenki döntse el maga. Pontosabban nemcsak ilyen. Úgy különleges és új, hogy mindvégig gördülékeny a szöveg, izgalmasak a kalandok, egzotikusan furcsák, de nem manírosan polgárpukkasztók a szereplők.
Az alaptörténet amúgy teljesen ismerős, nincs benne semmi különleges: két szomszéd, akik barátok, teljesen jól megvannak együtt, aztán az egyiküknek jön valami furcsa szokása vagy elfoglaltsága, és a másik már nem lesz annyira fontos neki. A másik meg tipródhat és keresheti, és lesznek kalandok, majd a végén egymásra találnak megint. Lehet a fordulatokat meg az eseményeket variálni, díszíteni, de „a barátságnál/szeretetnél nincsen fontosabb” gyerekirodalmi tanulságot túl sokszor olvastuk már. Itt valami mégis más, és nemcsak a kezdőkép széles spektrumú asszociációs bázisa miatt (úgy lendülnek be az események, hogy Sündörék az elrepült frizbit keresve átbújnak a házuk melletti magas drótkerítés alatt, így belépve a Csillanó Fém Birodalmába), hanem amiatt is, mert a regény fő motívumainak különlegessége határozza meg a könyv egész világát: Sündör fényeket, Niru pedig zajokat kezd el gyűjteni.
A mesés tárgyak és lények (pillanatszorító, göcsejek, mágnesbogarak, napállatkák) által létrehozott szemantikai és fikciós térben a fények és zajok is materializálódnak, hálóval befoghatók, ketrecekbe zárhatók, és a zajokat például rendesen gondozni, etetni is kell. Sündör keresése közben felbukkan néhány extravagáns figura is, a rozsdalét kortyolgató, kedélyes Bocskoján, Mirminyó, a túlgondoskodó, Zazil, a feltaláló, Tivonul Buffogó, a büdös guru, a zajkereskedő; a Villámzónát keresve eljutnak Ushguliba, majd Niru átvág a felejtés katlanán is – minden kicsit technicista, kicsit álomszerű, kicsit besorolhatatlan, de mégis, mintha ismerős lenne. Egyszóval a szerzőnek sikerült egy olyan mesei világot építenie, ami idegenszerűen rejtélyes és otthonosan meghitt egyidejűleg, s ez már elég is lehet a jó gyerekirodalomhoz. Mert úgy szolgálja ki az olvasói elvárásokat, hogy közben távolságot tart, megmarad, ha úgy tetszik, a szerző kimért eleganciája. A fikciós konstrukcióba néhol belepiszkító szóhasználat (pl. susnyás, snecliháló, sufnitető, mokány) és az elrontott időkezelés csak a még ideáltipikusnál is vájtabb fülű olvasónak tűnhet fel, és a folytatás ígéretében talán nem is annyira fontos. Mert lesz folytatás, ez onnan tudható, hogy nem jönnek békés hétköznapok a végén, nincs cuki kis tanulság: a két barát hazatér ugyan, de csak Niru elégedett, Sündör mereng még az egyetlen megmaradt napállatkája fölött. Szép ez a nyughatatlanság.
Lovász Andrea: Élet és Irodalom (2016. március 18.)