Interjú Dezső Andreával, a Mamuska alkotójával
Ha jól tudom ez volt az első olyan munkád, amihez te írtad a szöveget.
Nem, gyakran írok a munkáimban, de ez az első önálló képeskönyvem.
Mikor és hogyan megfogalmazódott meg benned a könyv ötlete, előbb a képek voltak meg, vagy a történethez kezdtél el képeket rajzolni?
Az ötlet, meg a könyv maga is, fokozatosan, részletekben jött létre. 2004 körül írtam az első fejezetet. Eredetileg egy hosszabb önéletrajzi novella The Numbers (A számok) része volt az Árvíz, a Mamuska nyitófejezete. Igazából csak egy emlék volt, az egyik legelső emlékem, ahogy a nagymamámmal nézzük az ablakon keresztül az 1970-es nagy szatmári árvizet. Megmutattam az Árvizet valakinek itt New Yorkban, egy nagy kiadónál, akinek nagyon tetszett és megkért, hogy írjak még hozzá. Így születtek a következő fejezetek és a mese ritmusa. A kiadó marketing osztálya színes könyvet szeretett volna, de én fekete-fehérben képzeltem el, úgyhogy ott elváltak útjaink. Nem sokkal azután az Esopus művészeti lap kért fel, hogy egy projektet csináljak, ami a lap formátumát használja fel, akkor készítettem az első illusztrációkat a Mamuskához.
Nagyon érdekesek az első reakciók az illusztrációkkal kapcsolatban, sokan felkapják a fejüket a fekete-fehér képekre, hisz nem jellemző, hogy egy gyerekkönyv ne színes legyen, pontosan milyen technikákkal dolgoztál?
Grafit ceruzával rajzoltam papírra. Ez az egyetlen technika a könyvben.
Miért döntöttél a fekete-fehér illusztrációk mellett?
Egyrészt mert nagyon szeretek rajzolni és a grafit technika egyszerűsége rendkívül vonzó. Mivel olyan egyszerű a technika nem lehet semmi mögé elbújni, nincs semmilyen szemfényvesztés, és ez az egyenesség is nagyon vonzó számomra. Másrészt illik a történethez, az én gyerekkori emlékeim gyakran fekete-fehérek, talán mert a családi fényképeink fekete-fehérek voltak a hetvenes években, szintúgy a tévéműsorok.
Sokan szomorúnak, nyomasztónak találják a könyv hangulatát, mit válaszolnál erre nekik?
A történet arról szól, hogy a főszereplő gyermek úgy próbálja feldolgozni a nagymamája halálát, hogy igazi és képzelt emlékeket idéz fel az édesanyjának. Sokan a halál gondolatát nyomasztónak, szomorúnak találjak és biztos vannak olyanok, akik úgy vélik hogy a halálnak nincs helye gyerekkönyvben. Én úgy gondolom, hogy egy szeretett családtag elvesztése fontos része sok gyerek életének, és ezért a gyerekeknek szóló könyveknek is őszintén, érzékenyen, vigasztalóan foglalkozniuk kell vele. Szerintem a történet nem szomorú, de ez egyéni megítélés kérdése.
Hogyan került a kézirat a Csimota Kiadóhoz, hiszen nem élsz Magyarországon, mennyire ismered a magyar gyerekkönyveket?
Volt tanárom Pálfi György adott ajándékba egy rendkívül érdekes kis könyvsorozatot egy látogatásom alkalmával. Ez volt a Piroska és farkas című 5 részes könyves csomag, ami nagyon tetszett, mert egészen eredeti volt, ahogy a különböző művészek, designerek kezelték ugyanazt a mesét a saját stílusukban és elképzelésük szerint, továbbá, hogy ez az öt radikálisan különböző könyvecske egy dobozban egy új egységet képezett. Mind az öt könyv kitűnő volt külön-külön és az egész valahogy több lett, mint a részek összege. Szegedi Kata réven ismertem meg személyesen a Csimota Kiadó tulajdonosait, Dórát és Katát.
Mi a véleményed a mai magyar gyerekkönyvekről?
Gyönyörű és elgondolkodtató gyerekkönyveket adnak ki, eredeti stílusú remek illusztrációkkal és nagyon magas színvonalú írásokkal; megtisztelő, hogy a Mamuska a Csimota Kiadó gondozásában jelenhetett meg.
Vannak már újabb könyv ötleteid?
Igen, vannak; de soha nem beszélek ötletekről csak miután már nagyrészt elkészültek a munkák vagy legalábbis szerződés alatt vannak. Tapasztalatom szerint túl korán beszélni a még alakuló, fejlődő munkákról elszívja az életerejüket, effektíve megöli őket.
Gyerekeknek, vagy felnőtteknek egyszerűbb festeni, írni?
Mindkettőnek megvannak a maga nehézségei és szépségei. Van, hogy a történet ötletével egyszerre jön az is, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írom-e majd. Máskor, ahogy változik egy történet írás közben, úgy változhat az olvasóközönség is. A Mamuskánál például ez így alakult: az Árvíz, ami a Mamuska nyitófejezete lett, eredetileg egy önéletrajzi novellám The Numbers részeként egy felnőtteknek szóló irodalmi antológiában (McSweeney’s) jelent meg itt Amerikában. A novella elbeszélője egyes szám első személyben egy kissé koravén hat- hét éves kislány, végig az ő fejében vagyunk, az ő szemszögéből látjuk a világot amelyben él. A gyerek elbeszélő maradt a Mamuskában is, csak most nem felnőtt olvasóknak mesél, hanem vele egykorú gyerekeknek.
Ami számomra sokkal nehezebb volt a felnőtt-gyerek olvasók kérdésénél az a nyelvi és kulturális háttér kérdése volt. A The Numbers a hetvenes évek szocialista Romániájáról szól, egy vadonatúj lakótelepen elő, főleg faluról beköltözött munkás családokról egy gyerek szemszögéből elmesélve. A lakótelep egy hagyományos, kertes házakból álló városrészt szorít ki, a kerteket letarolták, az eredeti lakosokat kiszorítják a szocialista modernizáció nevében. Ha ugyanezt a történetet magyarul vagy románul írtam volna, kelet-közép-európai olvasóknak, akik számára ismerős a történetem világa, akkor egészen lakonikusan szinte félszavakból, utalásokból meg tudtam volna magam értetni. Mivel amerikai, de legalábbis angol nyelvű olvasóknak írtam, ezért bár mindent el kellett alaposan magyaráznom, ami abban a világban történt (hiszen az olvasóim nem éltek soha benne) nem lehetett didaktikusan magyaráznom, valahogy a félszavak és utalások illúzióját végig meg kellett tartanom.
Ehhez hozzáadva azt, hogy a The Numbers volt az első angol nyelven írt komolyabb és hosszabb írásom, ami azt jelentette, hogy három szótárra volt szükségem egyszerre. A magyar-angol kéziszótár, az amerikai angol értelmező szótár és az amerikai angol szinonima szótár volt állandóan nyitva előttem hónapokig. Lassú és keserves munka volt, de végül is megérte. Most már nincs szükségem szótárra, amikor írok.
Amerikában befutott és ismert művész vagy, Magyarországon mikor lehet majd látni a munkáidat?
Ha lehetőség nyílna kiállítanom Magyarországon nagyon szívesen tenném. Aktívan nem járok ugyan utána, mert rengeteg projekten dolgozom egyszerre és nincs kapacitásom rá, de ha felkérnek és nem rettenetesen bonyolult a megvalósítás nyitott vagyok az ötletre.
Egy kislány végtelen fantáziájával idézi fel nagymamája fiatalkorát. Mamájának mesélve elénk tárul egy határtalan fantáziavilág, ahol életre kel a múlt; a nagy árvíz, a nagymama előtt hódoló kérők, a régi kert és csodás lakói, és persze két képzelt jó barát is. Meseien és lírai hangon mosódik össze a valóság a képzelettel, ahogyan egy kisgyerek fejében ez él.
Ha jól tudom ez volt az első olyan munkád, amihez te írtad a szöveget.
Nem, gyakran írok a munkáimban, de ez az első önálló képeskönyvem.
Mikor és hogyan megfogalmazódott meg benned a könyv ötlete, előbb a képek voltak meg, vagy a történethez kezdtél el képeket rajzolni?
Az ötlet, meg a könyv maga is, fokozatosan, részletekben jött létre. 2004 körül írtam az első fejezetet. Eredetileg egy hosszabb önéletrajzi novella The Numbers (A számok) része volt az Árvíz, a Mamuska nyitófejezete. Igazából csak egy emlék volt, az egyik legelső emlékem, ahogy a nagymamámmal nézzük az ablakon keresztül az 1970-es nagy szatmári árvizet. Megmutattam az Árvizet valakinek itt New Yorkban, egy nagy kiadónál, akinek nagyon tetszett és megkért, hogy írjak még hozzá. Így születtek a következő fejezetek és a mese ritmusa. A kiadó marketing osztálya színes könyvet szeretett volna, de én fekete-fehérben képzeltem el, úgyhogy ott elváltak útjaink. Nem sokkal azután az Esopus művészeti lap kért fel, hogy egy projektet csináljak, ami a lap formátumát használja fel, akkor készítettem az első illusztrációkat a Mamuskához.
Nagyon érdekesek az első reakciók az illusztrációkkal kapcsolatban, sokan felkapják a fejüket a fekete-fehér képekre, hisz nem jellemző, hogy egy gyerekkönyv ne színes legyen, pontosan milyen technikákkal dolgoztál?
Grafit ceruzával rajzoltam papírra. Ez az egyetlen technika a könyvben.
Miért döntöttél a fekete-fehér illusztrációk mellett?
Egyrészt mert nagyon szeretek rajzolni és a grafit technika egyszerűsége rendkívül vonzó. Mivel olyan egyszerű a technika nem lehet semmi mögé elbújni, nincs semmilyen szemfényvesztés, és ez az egyenesség is nagyon vonzó számomra. Másrészt illik a történethez, az én gyerekkori emlékeim gyakran fekete-fehérek, talán mert a családi fényképeink fekete-fehérek voltak a hetvenes években, szintúgy a tévéműsorok.
Sokan szomorúnak, nyomasztónak találják a könyv hangulatát, mit válaszolnál erre nekik?
A történet arról szól, hogy a főszereplő gyermek úgy próbálja feldolgozni a nagymamája halálát, hogy igazi és képzelt emlékeket idéz fel az édesanyjának. Sokan a halál gondolatát nyomasztónak, szomorúnak találjak és biztos vannak olyanok, akik úgy vélik hogy a halálnak nincs helye gyerekkönyvben. Én úgy gondolom, hogy egy szeretett családtag elvesztése fontos része sok gyerek életének, és ezért a gyerekeknek szóló könyveknek is őszintén, érzékenyen, vigasztalóan foglalkozniuk kell vele. Szerintem a történet nem szomorú, de ez egyéni megítélés kérdése.
Hogyan került a kézirat a Csimota Kiadóhoz, hiszen nem élsz Magyarországon, mennyire ismered a magyar gyerekkönyveket?
Volt tanárom Pálfi György adott ajándékba egy rendkívül érdekes kis könyvsorozatot egy látogatásom alkalmával. Ez volt a Piroska és farkas című 5 részes könyves csomag, ami nagyon tetszett, mert egészen eredeti volt, ahogy a különböző művészek, designerek kezelték ugyanazt a mesét a saját stílusukban és elképzelésük szerint, továbbá, hogy ez az öt radikálisan különböző könyvecske egy dobozban egy új egységet képezett. Mind az öt könyv kitűnő volt külön-külön és az egész valahogy több lett, mint a részek összege. Szegedi Kata réven ismertem meg személyesen a Csimota Kiadó tulajdonosait, Dórát és Katát.
Mi a véleményed a mai magyar gyerekkönyvekről?
Gyönyörű és elgondolkodtató gyerekkönyveket adnak ki, eredeti stílusú remek illusztrációkkal és nagyon magas színvonalú írásokkal; megtisztelő, hogy a Mamuska a Csimota Kiadó gondozásában jelenhetett meg.
Vannak már újabb könyv ötleteid?
Igen, vannak; de soha nem beszélek ötletekről csak miután már nagyrészt elkészültek a munkák vagy legalábbis szerződés alatt vannak. Tapasztalatom szerint túl korán beszélni a még alakuló, fejlődő munkákról elszívja az életerejüket, effektíve megöli őket.
Gyerekeknek, vagy felnőtteknek egyszerűbb festeni, írni?
Mindkettőnek megvannak a maga nehézségei és szépségei. Van, hogy a történet ötletével egyszerre jön az is, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írom-e majd. Máskor, ahogy változik egy történet írás közben, úgy változhat az olvasóközönség is. A Mamuskánál például ez így alakult: az Árvíz, ami a Mamuska nyitófejezete lett, eredetileg egy önéletrajzi novellám The Numbers részeként egy felnőtteknek szóló irodalmi antológiában (McSweeney’s) jelent meg itt Amerikában. A novella elbeszélője egyes szám első személyben egy kissé koravén hat- hét éves kislány, végig az ő fejében vagyunk, az ő szemszögéből látjuk a világot amelyben él. A gyerek elbeszélő maradt a Mamuskában is, csak most nem felnőtt olvasóknak mesél, hanem vele egykorú gyerekeknek.
Ami számomra sokkal nehezebb volt a felnőtt-gyerek olvasók kérdésénél az a nyelvi és kulturális háttér kérdése volt. A The Numbers a hetvenes évek szocialista Romániájáról szól, egy vadonatúj lakótelepen elő, főleg faluról beköltözött munkás családokról egy gyerek szemszögéből elmesélve. A lakótelep egy hagyományos, kertes házakból álló városrészt szorít ki, a kerteket letarolták, az eredeti lakosokat kiszorítják a szocialista modernizáció nevében. Ha ugyanezt a történetet magyarul vagy románul írtam volna, kelet-közép-európai olvasóknak, akik számára ismerős a történetem világa, akkor egészen lakonikusan szinte félszavakból, utalásokból meg tudtam volna magam értetni. Mivel amerikai, de legalábbis angol nyelvű olvasóknak írtam, ezért bár mindent el kellett alaposan magyaráznom, ami abban a világban történt (hiszen az olvasóim nem éltek soha benne) nem lehetett didaktikusan magyaráznom, valahogy a félszavak és utalások illúzióját végig meg kellett tartanom.
Ehhez hozzáadva azt, hogy a The Numbers volt az első angol nyelven írt komolyabb és hosszabb írásom, ami azt jelentette, hogy három szótárra volt szükségem egyszerre. A magyar-angol kéziszótár, az amerikai angol értelmező szótár és az amerikai angol szinonima szótár volt állandóan nyitva előttem hónapokig. Lassú és keserves munka volt, de végül is megérte. Most már nincs szükségem szótárra, amikor írok.
Amerikában befutott és ismert művész vagy, Magyarországon mikor lehet majd látni a munkáidat?
Ha lehetőség nyílna kiállítanom Magyarországon nagyon szívesen tenném. Aktívan nem járok ugyan utána, mert rengeteg projekten dolgozom egyszerre és nincs kapacitásom rá, de ha felkérnek és nem rettenetesen bonyolult a megvalósítás nyitott vagyok az ötletre.
Egy kislány végtelen fantáziájával idézi fel nagymamája fiatalkorát. Mamájának mesélve elénk tárul egy határtalan fantáziavilág, ahol életre kel a múlt; a nagy árvíz, a nagymama előtt hódoló kérők, a régi kert és csodás lakói, és persze két képzelt jó barát is. Meseien és lírai hangon mosódik össze a valóság a képzelettel, ahogyan egy kisgyerek fejében ez él.
Ha jól tudom ez volt az első olyan munkád, amihez te írtad a szöveget.
Nem, gyakran írok a munkáimban, de ez az első önálló képeskönyvem.
Mikor és hogyan megfogalmazódott meg benned a könyv ötlete, előbb a képek voltak meg, vagy a történethez kezdtél el képeket rajzolni?
Az ötlet, meg a könyv maga is, fokozatosan, részletekben jött létre. 2004 körül írtam az első fejezetet. Eredetileg egy hosszabb önéletrajzi novella The Numbers (A számok) része volt az Árvíz, a Mamuska nyitófejezete. Igazából csak egy emlék volt, az egyik legelső emlékem, ahogy a nagymamámmal nézzük az ablakon keresztül az 1970-es nagy szatmári árvizet. Megmutattam az Árvizet valakinek itt New Yorkban, egy nagy kiadónál, akinek nagyon tetszett és megkért, hogy írjak még hozzá. Így születtek a következő fejezetek és a mese ritmusa. A kiadó marketing osztálya színes könyvet szeretett volna, de én fekete-fehérben képzeltem el, úgyhogy ott elváltak útjaink. Nem sokkal azután az Esopus művészeti lap kért fel, hogy egy projektet csináljak, ami a lap formátumát használja fel, akkor készítettem az első illusztrációkat a Mamuskához.
Nagyon érdekesek az első reakciók az illusztrációkkal kapcsolatban, sokan felkapják a fejüket a fekete-fehér képekre, hisz nem jellemző, hogy egy gyerekkönyv ne színes legyen, pontosan milyen technikákkal dolgoztál?
Grafit ceruzával rajzoltam papírra. Ez az egyetlen technika a könyvben.
Miért döntöttél a fekete-fehér illusztrációk mellett?
Egyrészt mert nagyon szeretek rajzolni és a grafit technika egyszerűsége rendkívül vonzó. Mivel olyan egyszerű a technika nem lehet semmi mögé elbújni, nincs semmilyen szemfényvesztés, és ez az egyenesség is nagyon vonzó számomra. Másrészt illik a történethez, az én gyerekkori emlékeim gyakran fekete-fehérek, talán mert a családi fényképeink fekete-fehérek voltak a hetvenes években, szintúgy a tévéműsorok.
Sokan szomorúnak, nyomasztónak találják a könyv hangulatát, mit válaszolnál erre nekik?
A történet arról szól, hogy a főszereplő gyermek úgy próbálja feldolgozni a nagymamája halálát, hogy igazi és képzelt emlékeket idéz fel az édesanyjának. Sokan a halál gondolatát nyomasztónak, szomorúnak találjak és biztos vannak olyanok, akik úgy vélik hogy a halálnak nincs helye gyerekkönyvben. Én úgy gondolom, hogy egy szeretett családtag elvesztése fontos része sok gyerek életének, és ezért a gyerekeknek szóló könyveknek is őszintén, érzékenyen, vigasztalóan foglalkozniuk kell vele. Szerintem a történet nem szomorú, de ez egyéni megítélés kérdése.
Hogyan került a kézirat a Csimota Kiadóhoz, hiszen nem élsz Magyarországon, mennyire ismered a magyar gyerekkönyveket?
Volt tanárom Pálfi György adott ajándékba egy rendkívül érdekes kis könyvsorozatot egy látogatásom alkalmával. Ez volt a Piroska és farkas című 5 részes könyves csomag, ami nagyon tetszett, mert egészen eredeti volt, ahogy a különböző művészek, designerek kezelték ugyanazt a mesét a saját stílusukban és elképzelésük szerint, továbbá, hogy ez az öt radikálisan különböző könyvecske egy dobozban egy új egységet képezett. Mind az öt könyv kitűnő volt külön-külön és az egész valahogy több lett, mint a részek összege. Szegedi Kata réven ismertem meg személyesen a Csimota Kiadó tulajdonosait, Dórát és Katát.
Mi a véleményed a mai magyar gyerekkönyvekről?
Gyönyörű és elgondolkodtató gyerekkönyveket adnak ki, eredeti stílusú remek illusztrációkkal és nagyon magas színvonalú írásokkal; megtisztelő, hogy a Mamuska a Csimota Kiadó gondozásában jelenhetett meg.
Vannak már újabb könyv ötleteid?
Igen, vannak; de soha nem beszélek ötletekről csak miután már nagyrészt elkészültek a munkák vagy legalábbis szerződés alatt vannak. Tapasztalatom szerint túl korán beszélni a még alakuló, fejlődő munkákról elszívja az életerejüket, effektíve megöli őket.
Gyerekeknek, vagy felnőtteknek egyszerűbb festeni, írni?
Mindkettőnek megvannak a maga nehézségei és szépségei. Van, hogy a történet ötletével egyszerre jön az is, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írom-e majd. Máskor, ahogy változik egy történet írás közben, úgy változhat az olvasóközönség is. A Mamuskánál például ez így alakult: az Árvíz, ami a Mamuska nyitófejezete lett, eredetileg egy önéletrajzi novellám The Numbers részeként egy felnőtteknek szóló irodalmi antológiában (McSweeney’s) jelent meg itt Amerikában. A novella elbeszélője egyes szám első személyben egy kissé koravén hat- hét éves kislány, végig az ő fejében vagyunk, az ő szemszögéből látjuk a világot amelyben él. A gyerek elbeszélő maradt a Mamuskában is, csak most nem felnőtt olvasóknak mesél, hanem vele egykorú gyerekeknek.
Ami számomra sokkal nehezebb volt a felnőtt-gyerek olvasók kérdésénél az a nyelvi és kulturális háttér kérdése volt. A The Numbers a hetvenes évek szocialista Romániájáról szól, egy vadonatúj lakótelepen elő, főleg faluról beköltözött munkás családokról egy gyerek szemszögéből elmesélve. A lakótelep egy hagyományos, kertes házakból álló városrészt szorít ki, a kerteket letarolták, az eredeti lakosokat kiszorítják a szocialista modernizáció nevében. Ha ugyanezt a történetet magyarul vagy románul írtam volna, kelet-közép-európai olvasóknak, akik számára ismerős a történetem világa, akkor egészen lakonikusan szinte félszavakból, utalásokból meg tudtam volna magam értetni. Mivel amerikai, de legalábbis angol nyelvű olvasóknak írtam, ezért bár mindent el kellett alaposan magyaráznom, ami abban a világban történt (hiszen az olvasóim nem éltek soha benne) nem lehetett didaktikusan magyaráznom, valahogy a félszavak és utalások illúzióját végig meg kellett tartanom.
Ehhez hozzáadva azt, hogy a The Numbers volt az első angol nyelven írt komolyabb és hosszabb írásom, ami azt jelentette, hogy három szótárra volt szükségem egyszerre. A magyar-angol kéziszótár, az amerikai angol értelmező szótár és az amerikai angol szinonima szótár volt állandóan nyitva előttem hónapokig. Lassú és keserves munka volt, de végül is megérte. Most már nincs szükségem szótárra, amikor írok.
Amerikában befutott és ismert művész vagy, Magyarországon mikor lehet majd látni a munkáidat?
Ha lehetőség nyílna kiállítanom Magyarországon nagyon szívesen tenném. Aktívan nem járok ugyan utána, mert rengeteg projekten dolgozom egyszerre és nincs kapacitásom rá, de ha felkérnek és nem rettenetesen bonyolult a megvalósítás nyitott vagyok az ötletre.
Egy kislány végtelen fantáziájával idézi fel nagymamája fiatalkorát. Mamájának mesélve elénk tárul egy határtalan fantáziavilág, ahol életre kel a múlt; a nagy árvíz, a nagymama előtt hódoló kérők, a régi kert és csodás lakói, és persze két képzelt jó barát is. Meseien és lírai hangon mosódik össze a valóság a képzelettel, ahogyan egy kisgyerek fejében ez él.