A mesekönyved bekerült a nemzetközi White Ravens 2022-es katalógusába. Mit szóltál ehhez a különleges elismeréshez?

Nagyon örültem a hírnek, különösen, amikor olvastam, hogy egy könyv kiemelkedő témája, művészi kivitelezése, vagy innovatív irodalmi, vizuális minősége miatt kerül be a katalógusba. Amikor ezek a mesék megszülettek nem igazán tudtam, hogy a saját gyerekeimen kívül vajon érdekesek lehetnek-e másoknak is. Érdekelhet-e valakit egy mese, ami szó szerint a semmiről szól? Vagy az olyan történetek, amik a szöveg közepén egyszer csak kérdéseket szegeznek a mese hallgatóinak? Minden pozitív visszajelzésnek örülök. Amikor például a barátaim olyan videókat küldenek, hogy a saját gyerekeiknek olvasnak fel a könyvből, a kicsik meg válaszolnak a mesék kérdéseire, azok nagyon jóleső pillantok. Bekerülni a White Ravens-be azért is fontos visszajelzés számomra, mert azt mutatja, hogy mások szerint is van helye nem megszokott, meglepő történeteknek, könyveknek a gyerekszobában.

Azt már korábban elárultad, hogy ezek lámpaoltás utáni ráadás mesék. Tudnál többet is mondani a megszületésükről?

Ezek a mesék nekem nagy bátorságpróbák voltak. Rengeteg ötlet, kép, félkész történet van a fejemben, az volt csak a kérdés, hogy bele merek-e vágni, el merek-e kezdeni mesét mondani anélkül, hogy tudnám mi lesz a vége? Nagyon felszabadító és szórakoztató folyamat, a gyerekeim is, én is nagyon élveztük. Ha egyszer egy mese már elkezdődött, akkor csak figyelnem kellett, engednem kellett, hogy a történetet a srácaim visszajelzései formálják. Amikor nevettek vagy fellelkesültek, vagy feszülten figyeltek, tudtam, hogy jó úton járok. Amit szerettek, azt tovább szőttem, amit nem az elfelejtődött.

Amit még fontos, hogy ezek a mesék a COVID alatt születtek. Hónapokig voltunk összezárva, alig mozdultunk ki a lakásból, mégis nagyon sok nap telt el úgy, hogy mindegyikünk a maga papírsárkányát eregette. A feleségem és én dolgozni próbáltunk, a fiúk legóztak, vagy az online iskolával küszködtek, a kislányom meg élte a másfél évesek gondtalan életét. Az esték voltak azok a pillanatok, amikor igazán együtt tudtam lenni a fiúkkal, le tudtunk csendesedni, egymásra tudtunk figyelni. Rengeteg könyvet rendeltem nekik, sokféle mesét olvastam fel. De valami zavart a meseolvasással. Úgy éreztem, hogy ez egy egyirányú, passzív folyamat. Még ha beszélgettünk is később a mesékről, ami egyébként viszonylag ritkán történt meg, akkor is rajta voltunk az olvasok – lekapcsolom a villanyt – alvás forgatókönyvön. Nekem is és a gyerekeknek is igényünk volt az olyan estékre, amikor a mese csak egy ürügy, nem a végpontja, hanem a kezdete egy kis esti beszélgetős kalandnak.

Tóth Gyula Gábor (Fotó: Gombai Gellért)

 

Mennyire volt nehéz ezeket az élő szóban előadott, improvizált történeteket átültetni írott szövegre?

Amikor írok imádok játszani a nyelvvel, új szavakat teremteni, szeretem a különleges jelzőket, szerkezeteket. Ezeket a történeteket próbáltam inkább minél érthetőbb nyelvezettel, mégis érdekesen és izgalmasan megírni. A legnagyobb kihívás a túlírt, zajos mondatok lecsendesítése, leegyszerűsítése volt. Ha olvasás közben meg kell, hogy álljak, mert egy-egy szót magyaráznom kell, vagy túl nyakatekert egy mondat, amivel egyébként sok mesekönyvben, főleg fordításoknál találkozok, akkor jó eséllyel elvesztettem a gyerekek figyelmét és megtörik a varázs.

Külföldön élünk, domináns angol nyelvi környezetben. Elég sok példáját látom annak, hogy egy másik országban élve egy gyerek milyen gyorsan és könnyen el tud veszíteni egy nyelvet. A fő szempontom így az írásnál az volt, hogy a gyerekek értsék mi történik, követni tudják a történetet, benne lehessenek a sztoriban, és ne vesszenek el a szép de felesleges részletekben. Nekem így él, élő a nyelv.

Közben arra is rájöttem, hogy nem tanítani akarom őket, nem akarok üzeneteket, morált beletuszakolni a félkész szövegbe barátságról vagy családról, kitartásról vagy akármi másról. Egyébként pont a COVID miatt volt ilyen kísértés. Ezeket a meséket szimplán azért mondtam és írtam, hogy közelebb kerüljek a srácokhoz. Hogy megnevettessem őket. Hogy felpiszkáljam a kíváncsiságukat. A hogyan meséljünk gyerekeinknek című szerintem csodálatos könyv alapgondolata, amivel teljesen egyet is tudok érteni, hogy a mesemondás nem a történetről, hanem a gyerekeinkkel való kapcsolatról, a kötődésről szól.

Mit szeretsz még a gyerekeidnek olvasni, mesélni?

A Hobbittól a Ruminiig rengeteg mindent olvasok nekik. Zalka Csenge Virág kópés mesekönyve például az egyik legnagyobb kedvencünk. De nagyon szeretik a történelmi albumokat vagy a gyerek enciklopédiákat is. Mindenre nyitottak én meg olvasok is nekik mindenhonnan. A nagyobbik fiamat inkább a történelem érdekli, a kisebbiket meg a biológia, de Hannibál átkelése az Alpokon őt is ugyanúgy megfogta. A kislányom most érkezett meg Tesz-Vesz Városba, aminek nagyon örülök, mert Richard Scarry nekem is nagy kedvencem.

Mostanában egyébként egyre inkább próbálok mesék helyett igaz történeteket keresni és olvasni. A történelem például kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak. Emellett nagyon szeretek családi történeteket is továbbadni, olyanokat, amiket én is a szüleimtől, vagy a nagyszüleimtől hallottam. Egyrészt, hogy a gyerekek ismerjék és mélyíteni tudják a gyökereiket, másrészt mert sok olyan kisebb-nagyobb családi esemény van, amikre hivatkozni tudok, amik jelentőséggel bírhatnak az ő életükben is. Hadd mondjak egy példát. Az ukrán háború híre akarva akaratlan, főleg akaratlan, utat talál a gyerekhez. De a fegyveres küzdelem amúgy is elég gyakran jelen van más mesében, könyvben, rajzfilmben, amikkel akár az iskolában is találkoznak. Ezzel nincs is bajom, de szeretnék nekik mást is mutatni, vagy másképpen beszélni a háborúról. Az anyai nagypapám például úgy menekült meg a frontszolgálattól, hogy megszületett a negyedik gyereke, anyukám. A másik dédnagypapa harcolt ugyan a háborúban, de fegyvert nem fogott, hídépítő volt. Persze néha, ha a parancs az volt, robbantott is hidakat. Amikor egy bombatalálattól életveszélyesen megsebesült, egy német orvos mentette meg az életét. Feleségem kanadai-magyar nagyapja a háborúnak köszönheti, hogy Angliában megismerkedett a későbbi feleségével, a gyerekek dédnagymamájával. Persze lehet, hogy ezek a történetek inkább nekem fontosak, a saját gyökereim miatt, de ha a lelkesedésemből csak annyit szűrnek le a gyerekeim, hogy nekem milyen fontos a családi múlt, az már egy jó eredmény.

Milyen más történeteken dolgozol? Gyerekeknek írsz meséket, vagy a korábbi könyvedhez, az Elveszett boszorkányhoz hasonlóan inkább a felnőtteket célzod meg?

Bár a fejemben rengeteg ötlet nyüzsög, de ha nincs közvetlen motiváció, akkor szó szerint éveket is el tudok tölteni egy-egy történet csiszolgatásával, anélkül, hogy egy sort is leírnék. Vagyis leírok valamit, nem tetszik és aztán visszatérek a tervezgetés fantáziavilágába. Közben rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez azért nem jó módszer, mert látszólag úgy tűnik, hogy haladok a történettel, de a tapasztalatom szerint csak a leírt szavak azok, amik igazából előre viszik a történetet.

Az egyik ötlet, amit már elkezdtem írni, egy fiúról szól, aki olyan csodás képességgel rendelkezik, hogy amiről énekel az életre kel. Igaz, csak addig, amíg a dal szól. Egy másik mese egy olyan bolygón játszódik, ami a mi Földünk szakasztott mása, csak éppen nincsenek gépeik, meg a kontinenseket is másként hívják. Az ott élők egy véletlen folytán képesek, mondjuk úgy, rácsatlakozni a mi internetünkre, és a földlakók rajongói lesznek. Ennél a mesénél valószínűleg egy közelgő születésnap lesz az, a középső gyerekemé, ami inspirálni fog, hogy elkezdjem leírni, ne csak a fejemben szövögessem.

Felnőtt történetekre is vannak ötleteim, de ezek is valahogy mindig viszonylag komolynak indulnak, aztán átcsúsznak mesésbe, vagy szürreálisba, szóval valószínűleg maradni fogok a mesék írásánál.

Mit csinálsz, amikor nem meséket írsz?

Szerencsére, amikor dolgozom, akkor is történetekkel foglalkozom. Nemzetközi szervezetek munkáját segítem, mint kommunikációs tanácsadó. A Holland Vöröskeresztnek például nemrég írtam és rendeztem egy animációs oktatófilmet ami azt mutatta be, hogyan küzdenek a gyerekkori halálos tüdőbaj ellen afrikai országokban. Velük egy podcast-sorozatot is csinálunk, amiben olyan történetek hangzanak el, amik a klímaváltozással vagy járványokkal szembeni alkalmazkodóképességről szólnak, hogyan tudnak a közösségek felkészülni a krízishelyzetekre, vagy ha a baj beüt, hogyan tudnak minél hamarabb talpra állni. A kedvencem munkám egyébként az a könyv, amit az UNESCO-nak írtam tavaly. Különböző európai régiókból gyűjtöttem érdekes történeteket a kulturális örökség témában. Ebből is a kedvencem a norvég szobrász története, aki miniatűr vas szobrocskákat, kicsi fejeket rejt el a legkülönfélébb helyeken, fjordok felett, hidak alatt, fotókat posztol róluk, a helyiek meg próbálják ezeket megtalálni.

Kinek ajánlanád a Mese a Mindenről, a Semmiről és más furcsa mesék könyvedet?

Nem igazán tudom, hogy milyen szülőknek, vagy gyerekeknek lehet a könyv érdekes, vagy hogy kinek ajánlanám. Inkább azt mondanám, hogy remélem, hogy lesznek olyan szülők, akik a könyvpiac hihetetlenül sokszínű kínálatában kiszúrják a könyvet, leemelik a könyvesbolt polcáról, belelapoznak és beleszeretnek. Amikor meg hazaviszik és felolvassák remélem ők is meg a kicsik is gazdagabbak lesznek egy különleges élménnyel.

Más érdekes dolgokról is olvashattok még a szerző Instagram oldalán: www.instagram.com/toth.gyula.gabor

Tags: , , ,