A kortárs gyerekverskötetek lassan olyan beláthatatlanok lesznek, mint a Guttenberg-galaxis, s olyan lényegtelenek, mint egy facebook-bejegyzés. Lenyűgöző gyorsaság a jellemző, a piacon eluralkodó könyvek megléte idővel annyi bajt okoz, mint a levegőbe került szén-dioxid mennyisége. Itt vége a hasonlatoknak. Gügyögések, hétköznapi szituációk hétköznapi visszaadása, kalandos nyelv helyett nyelvi kalandorok, nyelvvel üzérkedők, gyereknyelv-hamisítók, öreg rímben beszélők, ragrímes amatőrök fémjelzik a gyerekverskötetek jelentős hányadát. Itt álljunk meg.

Mert megjelent egy új, eddig felnőtt írásairól ismert szerző könyve, felülírandó a fentebb tett állításokat, nehezményezéseket. Kollár Árpád Milyen madár? című könyvéről van szó. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a könyv kísérletet tesz a gyerekversről eddig gondoltak újraértelmezésére, ne adj Isten, eltörlésére, s új elemek beemelésével járul hozzá az igényes és friss – itt a friss fontos szó! – gyerekirodalomhoz.

Sok gyerekkönyvekről tájékoztató blogon és oldalon találkoztam azzal az elavult és nehezményező állítással, miszerint hiányzik a „kedves” rím, a játékos ritmus, s ez a probléma tovább bonyolítja a már így is meglehetősen terhelt dolgot, az ideális és friss gyerekkönyv elfogadása érdekében hozott makacs és határozott erőfeszítést. Kollár Árpád könyvéből száműzték a „csacska” rímeket. A kötöttebb versek sorvégei a költészet komoly hagyományaihoz alkalmazkodóan csengenek össze. S olyan ritkán, mint a feltámadás. A könyv nagy részében szabad versek garázdálkodnak, lépnek-járnak, s nem csak éjszaka, (nem estimese-versesen, babusgatóan) akár a koalák.

Kollár Árpád versei nem félnek. Nem féltik a gyereket a világtól. A valóságtól. Úgy óvnak meg, hogy nem óvatosak. Nincs finomkodás. A gyerek nem cukor. A gyerek nem rózsaszín szalag. Elég, ha felidézzük a Kapu – Halálosan beteg gyermekek rajzai című kiadványt. Miért jut ez most eszembe? Mert aki ismeri ezt a döbbenetes és szomorú könyvet, aki tud ennek a gyászos könyvnek a létezéséről, nem kérdőjelezi meg a gyermekek mélyében mélyülő valóságot. Hogy a gyerekek a maguk nyelvén sokszor jobban, tisztábban értelmezik a világot. Hogy a gyerek a legokosabb felnőtt. Kollár Árpád jól tudja ezt, s a megteremtett gyerek-figurái is: „és mi lesz a hóval, az is hullik tovább,/ és kik hógolyóznak az utcán, ha én nem leszek,/ és tényleg nem leszek, vagy leszek valahol,/ és hol lesz az a valahol, ahol nem leszek,/ és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.” Máskor okosan humorosan szólal meg a gyerek: „szeretem a cicát, ha van benne szép hang,/ (a macskát nem, mert abban karmolás van)” Kollárnak van humora. Szeretjük, hogy van neki!

Kollár Árpád szavakkal, kérdésekkel veszi be a világot. Gyerekbőrben bujdokol. Mi ez? Mi az? – kérdezi. Nem kell vigyáznia, nem öregszik meg ez a gyermekhang. Fiatal marad és friss, ropog és – nem recseg. Néha picit elcsúsznak a határok, egyszer a gyerek beszél felnőttesen, másszor a felnőtt beszél gyerekesen. Nem baj. Ennyi belefér. Ennyi hibával számolhatunk, egy, kettő, három, mint a mesében.

Az illusztráció Nagy Norbert zsenialitását dicséri. Ilyen ötletes és frappáns, dizájnos és vagány gyerekkönyv-illusztrációkat rég láttam. Talán évekkel ezelőtt. Talán soha. Színesen eleven és elevenen színes. Magához vonzza a szemet, magába nyeli a gyereket. Azt mondhatjuk, hogy a képtől nem látjuk a szöveget. Öröm az örömben. Végre. Kép és szöveg a ritka, szerencsés találkozásokat meghazudtolandó egymásra talált, s a kettőből nem kisebb jó kerekedett, mint a Milyen madár című, huszonegyedik századi, okos gyerekekhez méltó gyerekkönyv.