A második felnőttmesénk Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című könyve. Elekes egy olyan élethelyzetet dolgoz fel, mutat be, egyedi nézőpontból, sajátságos módon, melyben a gyermeknek édesanyja alkoholizmusával kell szembenéznie, együtt élnie. A szerzővel Szabó Imola Julianna készített interjút.

Miért tartottad fontosnak, hogy megírd ezt a könyvet?

Nekem ez inkább egy kísérlet volt. Keresgélem a határaimat, és arra gondoltam, kísérletképpen megírom, mondjuk, a saját történeteimet – mert akkor a sztori váza legalább adott, csak a hangot kell megtalálni hozzá. Na jó, de mik azok a „saját történetek”? Élünk, és hogy ebből mi alakul bennünk „történetté”, az egy csomó mindenen múlik. Például a távolságon. Meg például azon, mennyire szélsőséges vagy traumatikus egy-egy élethelyzet – a traumák elkülönülnek a körülöttük lévő emlékektől, levetik magukról azt, ami nem tartozik hozzájuk, magukhoz vonzzák azt, ami igen, és dolgoznak a szövegen helyettünk. Talán ezért is, amikor elkezdtem írni, már nem arra figyeltem, hogy azt írjam le, ami a valóságban történt – hagytam, hogy vigyenek az asszociációk. A valóságot inkább csak mankónak használtam ahhoz, hogy hitelesen tudjak megszólalni.

Mi volt benne a nehéz, vagy miért volt éppen könnyű a szöveg megformálása?

Leginkább a hangot volt nehéz megtalálni. Eldönteni, hogy ki legyen az elbeszélő, mennyire legyen köze hozzám, hogy hány éves legyen, mennyire lásson rá a saját helyzetére, vagy mennyire lásson ki abból – csupa olyan kérdés, amit tisztázni kell, mielőtt hozzá lehetne kezdeni az íráshoz. Azt elég hamar eldöntöttem, hogy gyerek narrátorom lesz, aki viccesnek látja ezt az egészet – egyrészt izgatott a kontraszt a téma és a hangnem között, és kíváncsi voltam, mi minden sülhet ki egy ilyen felállásból; másrészt pedig attól tartottam, hogy ha a narrátorom tudná, milyen borzalmas helyzetben van, akkor egyáltalán nem volna képes beszélni.

Az illusztrációk közül van kedvenced? Volt elképzelésed esetleg Kun Fruzsina képei előtt?

Nem vagyok annyira vizuális típus, nem volt határozott elképzelésem semmiről. De abban biztos voltam, hogy jó lesz. Megbíztam a Fruzsiban – ő az egyik legjobb ebben a szakmában, ő az egyik legjobb barátom, ismerem és ismer. Hogy van-e kedvencem? Nem is tudom, a „narratívabb” képek közül talán a tányéros a legizgalmasabb, a betűtésztákból kirakott „kajálgatunk” felirattal – nagyon szépen összehozza a vacsorázós jelenetet a napfogyatkozás-metaforával. Az ikonszerűek közül meg talán a villanykapcsolósat bírom a leginkább a tapétamintásra festett fallal – mindig a nagyanyám lakása jut róla az eszembe.

A „dzsinnek“ közül melyik számodra a legijesztőbb?

Ez nehéz kérdés, de ha végiggondolom, akkor talán az álomdzsinn. Azért ő, mert az ő alakjában sűrűsödik össze leginkább mindaz a szorongás, amit az ilyen állandósult helyzet egy gyerekből kivált: hogy az anyja (vagy az apja) testben ott van, de lélekben nincs; hogy ugyanaz a test van ott, ahonnan – a piálás szüneteiben – szeretetet, ölelést, biztonságot, figyelmet lehet kapni, de hogy ez a test nem reagál, nem mozdul, gyakorlatilag nem él. A gyereknek állandó visszajelzés kell arra nézvést, hogy ő létezik. Ha nincs visszajelzés, az a léte alapjaiban bizonytalanítja el.


Szerinted egy ilyen „problémakönyv” képes lehet „dzsinneket” szabadítani? Vagy gyerekeket, akik túl közelről ismerik ezeket a történeteket?

Ezt nehezen tudom megítélni. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy az irodalom, úgy általában, tényleg alkalmas-e ilyesmire. Önmagában szerintem nem. Arra viszont talán jó lehet, hogy elindítson valamit, mondjuk egy-egy beszélgetést, ami tovább visz, ki az irodalomból, át az olvasót érintő egyéni kérdésekhez. De a szövegnek ez a potenciálja a szerző számára végképp ellenőrizhetetlen.