Ajánlót írni Szegedi Katalin illusztrációiról, vagy azokról a könyveiről, melyekben szerzőként is jeleskedik – annak ellenére, hogy személye ismertségénél és munkássága elismertségénél fogva hihetetlenül egyszerűnek tűnhet – egyáltalán nem olyan könnyű feladat. Aki egy cseppet is érdeklődik a magyar gyermekirodalom és gyermekirodalmi illusztráció iránt, az óhatatlanul találkozik Szegedi Katalin munkáival, és nagy eséllyel szereti meg azokat. A rajongótábor népes, magamat is tagnak tartom. Szegedi Katalin munkássága nem véletlenül és méltatandó módon megkerülhetetlen: évtizedes alkotói tevékenysége, markáns, meghatározó stílusa a gyermekkönyv-illusztráció fejlődési irányvonalának a művészi illusztráció irányába való eltolódását erősítette, amiért a mostani és most felnövekvő korosztály is csupa elismeréssel és hálával tartozik neki. Ezért is van nehéz helyzetben e sorok szerzője, amikor tudja, hogy írásában kritikai hangot is meg fog ütni.

Egyre erőteljesebb a magyar gyermekirodalomban is az a trend, mely szerint a képzőművész nem egy költő vagy író szövegéhez készít alkalmazott illusztrációt, hanem a saját szövegét illusztrálva teljesen önálló munkával lép az olvasóközönség elé. (Gondoljunk csak Marék Veronika – Kipkopp, Boribon –vagy Paulovkin Boglárka – Guriga, Róka és egér – nagy sikernek örvendő könyveire.) Hosszasan lehetne sorolni az érveket pro és kontra, hogy ez így jó-e vagy sem, miért jobb vagy miért rosszabb, mint az alkalmazott illusztráció, de – amellett, hogy az általános igazságot úgysem állapíthatnánk meg – ez nem is tisztje ennek az írásnak.

Rögvest fény derül arra is, miért e hosszas felvezető. Lévén a műfaj ajánló, ami enged némi szubjektivitást, bevallom: a Lenkát olvasva némi hiányérzetem volt. Magam sem tudtam, hogy mi az, amit hiányolok, ami nem teszi teljes egésszé az egyébként minden szempontból remek könyvet.Mert hiszen volt egy végtelen bölcsességgel és szeretettel megírt, okosan átgondolt, szép szöveg, aminek minden szava és mondata a helyén volt. Nem volt az írás sem túlzó, sem érzelgős, de hétköznapi sem volt. A nagy gonddal felépített szövegben szépen bújtatva volt az üzenet, ami a nagy profizmussal megjelenített illusztrációk segítségével magától értetődő módon, direkt rávezetés nélkül lett nyilvánvaló az olvasó számára. Nem volt pátosz, a képek s a képekben lévő apró nüanszok összecsendültek a szöveggel, és áradt minden lapból a Lenka életét átjáró édes-szomorú atmoszféra, ahogyan a támogató-elfogadó család szeretete küzdött a kislány másságát elutasító külvilág ridegségével. De mégis, hiába a szöveg és a megjelenítés profizmusa, nekem valami hiányzott. Egészen a Palkó kézbe vételéig. E kötetet elolvasva azonnal tudtam, hogy mi hiányzott. A líra.

Azt, hogy a hivatkozott, más illusztrátorok írta könyvekből nem hiányoltam a lírai felhangot, elsősorban azok témaválasztásával magyarázom. Más típusú történetek, más az elbeszélés szintje. A Lenka és a Palkó azonban – témaválasztásuknál fogva – szívünkbe, lelkünkbe marnak, ide bizony elkel az emelkedett hangvétel.

De abban a percben, ahogy rájöttem, hogy ezt hiányoltam, meg is szűnt a hiányérzetem: a Palkó ugyanis elhozta a lírát a Lenkába is. Nem a szöveg szintjén, hanem a szövegeket meghaladó magasabb szinten. Szegedi Katalin e két kötettel, amelyek bár érthetőek és szerethetőek, de igazából nem értelmezhetőek egymás nélkül, mestermunkát alkotott.
Az irodalomban nem ismeretlen szerzői fogás ugyanannak az eseménynek, történésnek más-más szereplő általi elmondása (gondoljunk csak Akutagava A vihar kapujában című művére), ami nagyszerű eszköz arra, hogy a szerző rávilágítson, abszolút igazság nem létezik, vagy épp arra, hogy személyiségüktől függően az egyes karakterek, típusok mit hogyan élnek meg, látnak, érzékelnek a világnak ugyanabból a szeletéből. Itt azonban nem erről van szó. Egy teljesen hétköznapi, átlagos nap reggelén mindkét szereplőnk (két külön könyvben!) szomorúsággal a szívében ébred, és mire vacsoraidő lesz, kiteljesedve, egy másik emberi lény szeretetével és elfogadásával kiegészülve várják a másnapot. Concordia. Együttes szívvel. Egyetértésben. Igazán mélyről jövő, magától értetődő, természetes egyetértésben, ahol a gömbölyded kislányt jinként öleli körül a holdsarló-vékony, nyúlánk kisfiú elfogadása, krétarajzai (művészet!) iránti csodálata, és ahol a női elfogadás, a jang ad támaszt a könyvekbe (tudomány!) temetkező, érzékeny, jószívű, a társai által mégis lenézett kisfiúnak. A két kisgyermek bimbózó barátságának, az egymásra találás napjának nagyszerű élményét elmesélő könyvek színeikben is harmonizálnak, kiegészítik egymást. A szívek itt a két köteten átnyúlva csendülnek össze, és dobognak tovább egyetértésben. Ez pedig reményt ültet el minden kis (és nagy) olvasó szívében, hogy akárkik is vagyunk, akármilyen tulajdonságokkal, adottságokkal élünk, akárhányan is bántanak ok nélkül, néznek le vagy csúfolnak ki, valahol odakint, a nagyvilágban van már, él már valaki, aki kiegészít minket, és csak arra vár, hogy egy hétköznapinak látszó reggelen vagy egy szomorkásan induló délutánon kitöltse a szívünket.