Idén tízéves a Csimota Kiadó, mely elsősorban vizuális igényességével – és nemegyszer merészségével – vált a hazai gyerekkönyvpiac megkerülhetetlen szereplőjévé. Az évforduló kapcsán beszélgettünk Csányi Dóra főszerkesztővel és Tsík Sándor szerkesztővel az indulásról, a hazai alkotók külföldi esélyeiről és arról is, hogy lehet-e Negró egy kutya neve a szövegben.

– A Csimota meglehetősen formabontó kiadó, hazai viszonylatban nagy hangsúlyt fektet a vizuális kísérletezésre is. Mennyire fogadta hálásan a szakma és a célközönség a kiadó célkitűzéseit az induláskor?

Csányi Dóra: Az a hiányérzet határozta meg az indulást, ami bennünk volt: hogy mennyire nem reflektáltak az akkori gyerekkönyvek a valóságra. Volt egy elég furcsa hozzáállás is a szakmán belül: hogy annyira sok jó gyerekkönyv van, minek újakat megjelentetni. Ezt teljes nonszensznek gondoltam, hiszen az irodalom terén soha senki nem kérdőjelezi meg, hogy miért születnek új művek. Miért lenne ez más a gyerekirodalom esetében? Abban, hogy idáig el tudtunk jutni, szerepe volt annak is, hogy kezdetben kaptunk néhány nagy fülest is. Tanulságos volt már az első könyvünk, Tóth Krisztina A londoni mackók című kötetének a megjelenése például. Egyszerre akartunk módosítani a gyerekkönyvek esetében megszokott formán és a tartalmon is. Kis füzet formájában jelentettük meg, mert azt hittük, hogy ez igazán gyerekbarát formátum. Csakhogy erre nem volt felkészülve a piac és a közönség. Egyébként is úgy hiszem, hogy néha túlságosan is előreszaladtunk. Aztán ott volt az Állatok a tubusból című második kötetünk, amikor képzőművészeti alkotásokra írattunk szövegeket. Én ezt szintén remek ötletnek tartottam, de arra sem volt felkészült a közeg.

– 2012 áprilisa óta a Csimota a Móra Kiadói Csoport tagja. Mekkora változást jelentett ez a kiadó életében? Nem merül fel például olyan igény, hogy kevésbé legyen merész az irányvonal?

Cs. D.: Igazából nem mi kerestük ezt az együttműködést, hanem egy véletlen beszélgetés kapcsán merült fel a lehetőség. Én külföldön élek és ottani példákat látok, és ott ez a fajta együttműködés teljesen bejáratódott. Voltak félelmeink, de úgy gondoltuk, több az előnye ennek a döntésnek.
Tsík Sándor: Ennek az együttműködésnek az az alapja, hogy a raktározástól a számlázásig a háttérmunkát a Mórán keresztül végezzük, ők viszik be a könyveinket a nagy terjesztőkhöz. Vagyis azokat a terheket vették át tőlünk, amelyek egyre inkább elvontak bennünket a könyvek készítésétől.
Cs. D.: Volt egyébként félelem bennünk, hogy a döntés következtében csorbul majd a kreativitásunk, erről nagyon nyíltan és őszintén beszélgettünk a Móra vezetőségével. De soha nem merült fel bennük, hogy korlátozzák a függetlenségünket, és azt hiszem, éppen azért kerestek meg minket, mert olyan műhelymunka folyik nálunk, amilyet itthon kevesen mernek vállalni. Ez pedig nem pénzben mérhető érték.

– Sokan az újszerű vizuális megoldásokkal azonosítják a kiadót. Tudatosan vállalt úttörő szerepről van szó?

Cs. D.: Azt mondanám inkább, hogy a vizualitás kérdése számunkra legalább annyira fontos, mint maga a szöveg. Tíz évvel ezelőtt létezett az a hozzáállás – sőt, a mai napig is érzékelhető –, hogy egy könyv a szövegtől könyv, a kép csak díszítőelem. Én ezzel nem értek egyet; a vizualitás ugyanúgy része az életünknek, és ha azt szeretném, hogy évek múlva a gyerekemben egyáltalán felmerüljön az igény, hogy múzeumba menjen, akkor nem árt, ha az első tíz évében sincs már bezárva olyan mesterséges képi környezetbe, amelynek nincs semmi köze a minket körülvevő valósághoz. Mára olyan hihetetlenül erős magyar illusztrátori szakma nevelődött ki, amelyre túlzás nélkül mondhatjuk, hogy számos képviselője a nemzetközi porondon is megállja a helyét.
T. S.: Büszkék is vagyunk arra, hogy azok közül az illusztrátorok közül, akik most az első vonalba tartoznak, többen is nálunk kezdték a pályafutásukat, például Takács Mari, Kárpáti Tibor, Baranyai (b) András, Kasza Juli, hogy csak néhány nevet említsek. Ez minket arra ösztönöz, hogy új tehetségeket fedezzünk fel.

– Sok szülő viszont inkább azokat a hagyományos grafikai megoldásokat keresi, amelyekkel gyerekként találkozott.

T. S.: Sajnos sokszor alapvetően az az igény, hogy a könyv jó vastag legyen, jó sok képpel.
Cs. D.: Az nem szakmaiság, hogy nekem tetszik vagy nem tetszik valami. Ez ízlés kérdése, és ezen a téren nem kell az embereket egy irányba terelni. A fontos az, hogy mutassunk alternatívát a gyereknek. Attól, hogy egy grafika fekete-fehér, még nem kevésbé értékes például.

– Sokan beszélnek szakmai körökben a gyerekkönyvkritika fájó hiányáról. Mi az oka ennek?

Cs. D.: Valóban nincs gyerekkönyvkritika. Azok pedig, akik mégis igyekeznek ezzel a témával is foglalkozni, legtöbbször csak egy oldalról közelítik meg a kérdést. Ez olyan műfaj, ahol nem lehet szétválasztani a szöveget és az illusztrációt, mégis vannak olyan kritikusok, akik a szövegről hajlandók írni, de a képekről nem akarnak, arra hivatkozva, hogy ahhoz nem értenek. Ezenfelül a szakmában olyan elkötelezettségek és összefonódások vannak, amelyek miatt sok esetben nem objektívek a megjelenő kritikák.
T. S.: Más országokkal összehasonlítva valahogy nincs akkora súlya nálunk a gyerekkönyvkritikának. Nagyon jó példa erre Szegedi Katalin Palkó című kötete, mely egyszerre jelent meg a svéd kiadással. A svéd fordításban jó néhány dolgot másképpen kellett megfogalmazni, mert az ottani kiadó tudta, ha ezek az eredeti formájukban jelennek meg, lecsap rájuk az ottani kritika, és ha negatív kritika jelenik meg a könyvről, a könyvtárak nem fognak rendelni belőle, és a kiadvány gyakorlatilag eltűnik.

– Ha jól sejtem a politikai korrektség nevében gyomláltak ki ezt-azt.

T. S.: Igen, ilyesmiről van szó. Például nem maradhatott Negró egy kutya neve a szövegben. Nálunk ennek a szónak nincs negatív mellékzöngéje, hiszen egy jól ismert cukorka neve, és ha egy kutyát így hívnak, akkor ez jut mindenkinek először az eszébe. De a történet lényege inkább az, hogy Magyarországon nagyon nehéz elképzelni, hogy egy rossz kritika ilyen hatással legyen az eladásokra. Kiadóként mi egy dolgot tehetünk: elolvassuk a kritikát, de nem feladatunk kommentálni.

– Honnan tájékozódjon a szülő, ha jó könyvet akar venni a gyerekének?

Cs. D.: Én még úgy szocializálódtam, hogy az iskolában megmondták, miről mit kell gondolni. Azok, akiknek gyerekeik vagy unokáik vannak, azzal szembesülnek, hogy rengeteg gyerekkönyv jelentik meg, de nincs kapaszkodó, ami alapján dönteni tudnának. A szülők ilyenkor általában a másik szülőhöz vagy a pedagógushoz fordulnak, és velük cserélik ki a tapasztalatot. Az én gyerekeim külföldön járnak iskolába, és ott másmilyen az irodalomóra. Nem az írói életrajzok megtanulása a fontos, hanem a kezükbe nyomnak egy könyvet, és azt elemzik három hónapon keresztül, és mindent azon keresztül tanulnak meg. A gyerekben így rögzül, hogy mennyi mindent lehet egy könyvvel kezdeni, a véleményüket is sokkal határozottabban alakítják ki, és később nyilván könnyebben is tájékozódnak majd.

– Hallani olyan hangokat, hogy az államnak nagyobb erővel kellene támogatnia a gyerekkönyvkiadást. Tényleg ennyire mellőzött területe a gyerekkönyvkiadás a kultúrpolitikának?

Cs. D.: Én nem feltétlenül gondolom ezt. Amikor elkezdtük a kiadót, akkor a Nemzeti Kulturális Alap még nem írt ki támogatást a gyerekkönyvekre, a szépirodalmi kollégiumhoz kellett pályázni. Ma már van külön gyerekkönyves kiírás.

– Milyen esélyekkel lehet eladni magyar gyerekkönyvek jogait külföldön?

Cs. D.: Nagyon nehéz ügy. Jó, ha a magyar kiadók egy-egy kiadványukat el tudják adni külföldön. Ahhoz, hogy én egy általunk kiadott címet külföldön értékesíteni tudjak, ismernem kell az ottani piacot, az adott kiadónak a profilját és a terveit. Tudnom kell, vizuálisan mennyire tudunk illeszkedni a kiadó arculatába, ahogy azt is, mennyire tőkeerősek, milyen pozíciót foglalnak el az adott piacon.
T. S.: De azért vannak sikerek. Például Szegedi Katalin Lenkája, amelyet mi adtunk ki, számos nyelven jelent meg a lengyeltől a svéden át a hollandig. Persze nem óriási példányszámokról van szó, de ettől ez még áttörés.

– Mik a tervek a következő tíz évre, amely ráadásul könnyen átrendeződést hozhat a gyerekkönyvpiacon is a digitalizáció előretörésével?

T. S.: Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, nagyon nagy költsége van az e-könyv-piacra való belépésnek, a gyerekkönyvek terén pedig a Disneyvel kell versenyezni, és akkor a letöltés problémáját még nem is említettük. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne foglalkoznánk a kérdéssel. Ami a hagyományos könyveket illeti: szeretnénk továbbra is úttörő szerepet játszani mind a témaválasztás, mind a vizualitás terén.