Van egy dobozom, nem is doboz, valójában táska, nem is táska, inkább egy duplafenekű kincsesláda – van benne tíz kicsi mesekönyv és sok hely. Ha gyerek lennék, belepakolhatnám a gumikacsát, a négerbabát meg a mamám csatos emlékkönyvét, és még a nagypapa jelvényei is beleférnének simán. Füle is van a táskámnak, mint annak, amivel a felnőttek járnak. De sokkal színesebb, nem olyan bőr seszínű, mint nekik. Mindenféle rajzok meg fényképek is vannak rajta, olyanok, mint odabent, hogy mégse vegyen az ember zsákbamacskát, pardon, zsákbatigrist meg zsákbazsiráfot. Na szóval van benne minden, ami kell. Még én is.

Tóth Krisztina „kötete” füzetsorozat gyermekversekkel, a kis színes, puha fedelű könyvecskék egybetartoznak, de lehet őket külön is forgatni. Épp akkora egy-egy, mint amennyi verset szívesen skandál egy ültő helyében, vonatozás előtt és után egy kisgyerek, vagy amennyit a játékban elpilledt mama altatónak még képes elsusmorogni játékban elpilledt kicsinyének.

A tíz füzetben összesen tizennyolc vers rejtezik, majd’ mindegyikben kettő. Mind Marcihoz szól, a költőnő kisfiához. Marci kertészkedik, sminkel a fürdőszobában, autót eszkábál, megküzd a soklukú pulóverrel (vagy nadrággal?), (lábat is) mosogat, a mama telefonálása közben égzengőn vonatozik, sutyiban leeszi a marcipánt a tortáról, álomhajókázik, lesi az árnyakat a falon, szőnyegalagútban szörnyet győz, egyszóval hétköznapi és csudás életet él. Ebben a csudás világban megférnek egymás mellett londoni mackók, kacsázó kiscipők, kék tündérek, Virágevő Zsiráf Dezső és az ő világvevő rádiója, valamint egy tigris, akit sikerül házitigrissé szelídíteni. Ennek a Marcinak, ahogyan a gyerekeknek, vannak aztán elképesztő kérdései is, mint például, hogy ha már a mama szereti festeni az arcát, miért áll hadilábon a bajusszal: „Megkérdeztem tőle, ha tud, / magának miért nem rajzol?”, és kap is fontos válaszokat, például arra, hogy hol „lakik mind, aki volt”, félelem ellen gyógyító verset, álmatlanságra altatót („Gyönyörű pilládon / pihe-két szép álom”).

Tóth Krisztina versei úgy zengenek, hogy miközben „a magyar gyermekköltészet legjobb hagyományait követik, megformáltságukban a Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes-iskolát idézik” (Békés Pál ajánlása a könyvecskék hátán), a gyermek szemszögéből, világából szólnak, egyszerre gyermek és felnőtt tudással, tapasztalásmóddal. Mert míg nyakig mosogatószeres gyermekén mosolyog a költő, a sötétben fenyegetően előlopakodó tigris számára is létezik. Hiába, hogy az egyik versben Marci beszél, a másik versbeszélő énje rejtve marad (mondjuk, az anya), a hangvétel, a beszédmód, tónus nem változik meg alapvetően. Inkább színeket kap, elcsendesül és erőre kap, finoman játssza egymásba a felnőtt és gyermek beszédmódokat, szemszögöket. Ahogyan Tóth Krisztina költészetében megszoktuk, ebben a könyvben is élete, lelke és dimenziói vannak a tárgyaknak, a térnek, legyen az ég, víz, hold vagy kiscipő, mindennek megvan a tükörképe, a másik oldala, a külső szem számára nem nyilvánvaló karaktere, természete (duplafeneke). Mindeközben kedves és finom humoruk is van a verseknek, hol a helyzet komikussága-ügyetlensége adja, hol a gyermek szemszögéből fakad, hol pedig kifejezetten nyelvi humor. Mert az olyan sorokon, mint „Alighogy fölveszi, ’halló!’ / szól, hogy ’ne üvölts már, kérlek!’: / De ha a fülén a kagyló, / hogy hallja, hogy mit beszélek?! / Hogy jöjjön már vonatozni?!” vagy „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye” bizony jó nagyokat lehet nevetni.

Főleg ha a képeket is szemügyre vesszük. Merthogy ehhez a doboznyi vershez hat grafikus készített rajzokat, festményeket, kollázsokat. A gyermekkönyvek illusztrációi – ezt gyerekkorom óta tudom – nem mellékesek, van, amit jó nézegetni, erőt merít belőle az ember, vidámságot, melegséget (a gyerek a képeket olvassa), és van, ami rémisztő, hideg és idegen. Ezekben a könyvecskékben nem illusztrációk szerepelnek (nem alárendeltjei a szövegnek), hanem a versekkel egyenrangú képek. Hat külön képi világ bontakozik ki, hol rásimulva a versekre, hol önálló életet nyerve. Rutkai Bori kollázsgrafikái és festményei (különösen A londoni mackókhoz születettek) voltak számomra a leglenyűgözőbbek, Pap Kata és Csáki István grafikái a leghumorosabbak, de szép és meleg Szentesi Csaba és Catherine Burki festményeinek színvilága, érdekesek Simon Hilda árnyrajzai is. Mindenesetre a gyerekemnek A londoni mackókat adnám elsőként a kezébe (a Kiscipőket már nem), a többit meg lassan, mustrára, meg néha, hogy eddzem.

Tóth Krisztina versfüzére legelsősorban éppen egyszerűségénél fogva jelentős költői teljesítmény. Hozzáteszem, nem mind arany, ami fénylik. Ez például fénylik is, meg arany is, de csalóka, mert számos csavar, rejtett jelentés is lapul a sorokban (vagyis nem is olyan egyszerű), nem is beszélve a mesteri verstechnika által születő egyéb rétegekről. A mondókaszerűen skandálható, mormogható, rikoltozható, énekelhető versek pedig, biztosra veszem, hogy megülnek a buksi fejekben jó sokáig, ahogyan én magam is emlékeztem felnőtt koromig kedvenc, keménylapos könyvecském (abban is van egy Marci), a Panni a kertben minden egyes sorára. „Nézi Panni, szája tátva, / Rigó ült a nyírfa-ágra, / Naptól langyos téli tolla, / ’Szép tavasz jön’ – azt dalolja…” (Nemes Nagy Ágnes fordítása). Na ugye, még mindig?